A lángba borult félsziget

Amikor 1936. július 12-én a spanyol fasiszta típusú párt, a Falange hívei meggyilkoltak egy köztársasági rendőrtisztet, aligha sejtette bárki Spanyolországban, hogy a gyilkosság az évtized legvéresebb polgárháborújának nyitánya lesz. Öt nappal később Spanyol-Marokkóban kitört a lázadás a gyenge, szociális válságoktól gyötört második spanyol köztársaság és a Népfront ellen.

A polgárháborúk végigkísérték Spanyolország XIX. századi történelmét, de az, amely 1936-ban kitört és négy évig tartott, véresebb volt akármelyik korábbinál. Manapság mintha kevesebbet beszélnének és írnának a spanyol polgárháborúról. Holott hosszú ideig Magyarországon is élénk érdeklődés volt az eseménysor iránt, nem utolsósorban a Nemzetközi Brigádokban is harcoló magyaroknak köszönhetően. Melyek a polgárháború emlékei Magyarországon? Zalka Máté neve, Dolores Ibárruri „no pasaran” (nem törnek át) harci jelszava, a „Madrid védői” dal. Ezek a szimbólumok azonban elfedik a konfliktus lényegét.

Spanyolországban 1931-ben megbukott a monarchia, másodszor a spanyol történelem során. A köztársaság jelentős reformokat hozott, például szekularizálta az egyház vagyonát és választójogot biztosított a nőknek, de nem volt képes kezelni sem a nyomasztó agrárkérdést, sem a regionális konfliktusokat. 1934 őszétől az erőszak eszkalálódott az országban. Asztúriában munkásfelkelés, Katalóniában a központi hatalom elleni felkelés, az egész országban az ellenforradalmi lázadásoktól való félelem volt jellemző. Az 1933-as Lerroux-kormány ugyanúgy meglovagolta a katalánellenességet, mint a monarchia kormányai. 1936-ban pedig bekövetkezett az, amitől mindenki tartott: a polgárháború. Az események félresodorták a mérsékelt politikai erőket, és mindkét oldalon a legradikálisabb megoldás hívei ragadták magukhoz a vezető szerepet.

A „két Spanyolország”, egyik oldalon a katolikus, monarchista, nemzeti, másik oldalon a szekuláris, sőt antiklerikális, köztársaságpárti, baloldali és autonomista Spanyolország veszett dühvel fordult egymás ellen. Persze, valójában az élet bonyolultabb: nem két homogén táborról beszélünk, az egyes blokkokon belül több csoport állt szemben egymással. A köztársaságiak soraiban polgári demokraták a kommunistákkal, mindketten az anarchistákkal. A másik oldalon a két királypárti mozgalom – a karlisták és alfonzisták – között nem volt kellő az összhang, mivel mindketten más-más uralkodót kívántak a trónon látni, a nemzeti szindikalisták pedig egyelőre nem foglalkoztak a kérdéssel. A liberálisok kettéváltak, és ide is, oda is csatlakoztak. Az ideológiai frontot kettémetszette az igen bonyolult regionális kérdés.

A spanyolok szenvedését növelte, hogy a diktatórikus berendezkedésű nagyhatalmak is beavatkoztak a küzdelembe, így a polgárháború a II. világháború főpróbájának is tekinthető. Mussolini, Hitler és Sztálin egyetlen hatalmas játékasztalnak tekintette az Ibériai-félszigetet, amelyet kedvük szerint gyújthatnak fel, fittyet hányva az ott élők érdekeire és helyi követeléseire. A Duce és a portugál diktátor, Salazar „önkénteseket” küldött Spanyolországba, Hitler pedig a Condor Légiót, amely egyéb harci tettei mellett azzal tette magát hírhedtté, hogy földig bombázta a baszk Guernicát (a tölgyfa, amelynek tövében az ősi baszk rendi gyűléseket tartották, csodálatos módon megmaradt, miközben körülötte minden épület elpusztult).

Baszkföld, hasonlóan Katalóniához és Galíciához, széles autonóm jogokat kapott a Népfront kormánytól. Nem véletlen, hogy a baszk lakosság – egy maroknyi meggyőződéses baszk karlista kivételével – a köztársaságot támogatta. Guernica a fasiszta és náci barbarizmus szimbólumává vált, Pablo Picasso megrendítő hatású festményének is köszönhetően. A másik oldalon Sztálin is elküldte NKVD-pribékjeit, de nem annyira a köztársaságiak támogatására, mint inkább a trockisták és általában a nem moszkovita kommunisták likvidálására. 1937-ben Gerő Ernő Moszkva ügynökeként, Pedro mozgalmi néven személyesen játszott közre a trockistákat és anarchistákat tömörítő Egyesült Marxista Munkáspárt likvidálásában.

A polgárháború a tengerentúli diktátorok és demokraták figyelmét is felkeltette. A közép-amerikai, egyenruha-imádó és szervilis diktátorok távolból csodálták és irigyelték Mussolinit és Hitlert, persze csak önmegtartóztatással, elvégre figyelembe kellett venniük „Uncle Sam”, azaz az USA érzékenységét. Washington rövid pórázon tartotta a „banánköztársaságok” diktátorait, a nicaraguai Somozát, a guatemalai Ubicót, az el salvadori Martínezt és a többieket. Ezek a kis kényurak féltek pompás palotáikban, nehogy a spanyol köztársaságiak sikere önbizalmat adjon a hazai baloldali, liberális és polgári demokrata ellenzéknek, az indián-, munkás- és parasztmozgalmaknak, amelyek követelései nem álltak távol az egykori anyaországban harcoló Népfront programjától. Így aztán Európa és a hispán világ összes nagy és kis zsarnoka testvériesen osztozott abban a minimum kívánságban, hogy mielőbb a köztársaságpárti demokraták, szocialisták és anarchisták torkára forrasszák a „no pasaran” harci kiáltást.

Egyetlen ország volt, amelynek politikai vezetése valódi szimpátiát mutatott a spanyol második köztársaság iránt, nem érdekből, hanem őszintén. Nem a Szovjetunió volt ez, amelynek diktátora álságos hatalmi érdekeket követett, hanem – Mexikó. Az a Mexikó, amely 1917 óta populista úton járt, és olyan szociális intézkedéseket hozott, amellyel jócskán megelőzte a legfejlettebb nyugat-európai államokat is. Alkotmánya kötelezővé tette a munkanélküli-segélyt, a táppénzt, az árvasági segélyt, amelyről még a nyugat-európai államok polgárai sem álmodhattak, nemhogy a latin-amerikaiak. A mexikói Intézményes Forradalmi Párt radikális földreformot hajtott végre az országban. Az 1930-as években a mexikói elnök, Lázaro Cárdenas, az első populista latin-amerikai elnökök egyike kiűzte az amerikai olajtársaságokat. A mexikói forradalom elkobozta az egyház földjeit, és olyan társadalmi erőszakkal lépett fel, amely mása volt a spanyolországi egyházellenességnek. Bizonyos fokig Mexikó azt a szerepet játszotta az amerikai kontinensen, amelyet a Szovjetunió Európában, noha a forradalom egészen más jellegű volt. Egyszóval az ország saját útját követte, de ebbe belefért a Népfronttal való szolidaritás a latin testvériség alapján.

A populisták, a nem kommunista baloldaliak csodálták az 1910-es forradalmat, amellyel Mexikó lerázta a Porfiriato (Porfiriato Díaz diktatúrája) abroncsait. Majd csak Perón Argentínája és Castro Kubája vív ki hasonló respektust a latin-amerikai populisták körében. A Mexikói Köztársaság, amelynek vezetői saját szociális és antiklerikális forradalmuk mását láthatták viszont az egykori anyaországban, pénzzel, fegyverrel, diplomáciai úton segítette a spanyol köztársaságiakat, majd pedig több tízezer emigránst fogadott be az Ibériai-félszigetről.

Spanyolország félmillió halottal, rengeteg menekülttel fizetett a négy évig tartó öldöklésért. Sztálin elégedett lehetett, hiszen a trockisták és anarchisták jelentős vérveszteséget szenvedtek, Hitler és Mussolini pedig a spanyol nemzeti oldal megmentői szerepében tetszeleghettek. A spanyol demokráciának hosszú időre vége szakadt.