Szerintem

Büszkeség
Kimentem a Pride-ra, e rendezvényen évek óta nem jártam. Nem bántam meg, igazi karneváli hangulat fogadott. A bejáratnál ugyan szigorú kordon volt, és miután bevallottam: van nálam folyadék, felszólítottak, hogy igyak belőle. Ittam. Remek, színes kavalkád töltötte be a Fasort, lufik és zászlók emelkedtek az ég felé, szólt a zene és rengeteg bohém fiatal dalolt, táncolt – valószínűleg én voltam a legöregebb résztvevő. Számos egzotikus arcot láttam, és legalább annyian beszéltek angolul, mint magyarul. A gyülekezést kettő és három közti időre hirdették, de csak háromnegyed négykor indultunk el. A tömegben számos rendőr mozgott, egyesek segway-n közlekedtek, ilyet se láttam még. Ismerősökkel és közéleti szereplőkkel is találkoztam, lassú tempóban vonultunk a Fasorban, majd az Andrássy úton. Az Oktogonnál elegem lett és kiszálltam. Egy mellékutcában rendőrök rohantak a Jókai téren ordítozó ellentüntetők felé. Árnyékos utcákon mentem a Kossuth-térig, ott meghallgattam az LMBTQ közösség jogfosztottságával foglalkozó beszédet. Búcsúzóul készítettem egy NO HATE-lufis képet, majd hazamentem. Úgy vélem, mindenki azt csinál, amit akar, amíg nem árt másoknak. Ezért nem tartom elfogadhatónak a szélsőjobb, benne a Fidesz álláspontját a férfi-nő család kizárólagosságáról, a bibliai bűn-fogalomról, a betegség-felfogásról és a „homo-propagandáról". Az állampárt ezzel is a társadalom megosztására törekszik, és saját érzéketlenségét bizonyítja. 
Fábri Ferenc 
Nem beletörődni
Végtelenül elszomorító az az érdektelenség és közöny, ami a józsefvárosi polgármesteri választást körül lengte, hiszen a választásra jogosultak negyede sem jelent meg a szavazóhelyiségben. De miért kell a látszólag megdönthetetlen Fidesz uralomba beletörődni? Ne feledjük: egyetlen diktatúra sem maradt fent örökre, előbb-utóbb mindegyik eltűnt a történelem süllyesztőjében. A szovjet, a Kadár-rendszerről sem gondoltuk volna még 1988-ban sem, hogy hamarosan megdöntik mindkettőt. A harcot Orbán ellen muszáj folytatni, ez a jövő generációjával szembeni kötelezettség. 
Szász Tibor 
Összefüggések
Miniszterelnökünk kicsit a magunkénak érzi Horvátország döntőbe jutásának sikerét a futball világbajnokságon. Ezt nem tudom, miből vezeti le, talán mert szomszéd ország vagyunk. A Mészáros Lőrinc-féle eszéki futballklubnak sincs sok köze a horvátok sikeréhez. Én szorosabb összefüggéseket is le tudnék vezetni a négy közé jutott csapatokkal kapcsolatban. Anglia bebizonyította a világnak, hogy ha valaki ki akar lépni az Európai Unióból, akkor a Brexittel milyen nagy sikereket tud elérni. Franciaország megmutatta, hogy a belgák legyőzésével más is fügét mutathat Brüsszelnek, nem csak mi. 
Baitz Gábor
Szerző
Témák
olvasói levél

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
Frissítve: 2018.07.18. 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon

Szerző
Charles Gati
Frissítve: 2018.07.18. 13:59