Amerikát nem önjelölt világmegváltók alapították, hanem tulajdonképpeni menekültek, akiknek nem tetszett az Óvilág zsarnoksága, illetve a kereszténységben kizárólagosságra törő katolicizmus. A migránsok szerencséjére a dakoták törzsfőnökét akkoriban nem Viktornak hívták, és még a szögesdrótot sem találták föl. Így aztán pár száz évvel későbbi utódaik pöttyös, de azért alapvetően igen sikeres történelmet tudhatnak maguk mögött.
Ha a Monty Python róluk is megcsinálta volna a „Mit adtak nekünk a rómaiak” jelenetet, jó sok mindent fel tudtak volna sorolni a Nemzetek Szövetségétől az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatán, a dzsesszen, a penicillinen és a Holdra szálláson át az internetig. Az amerikaiaknak van mire büszkének lenniük, és büszkék is rá: soha, senki előtt nem hajtják meg lobogójukat.
Koronként változó intenzitással, de szeretik terjeszteni a világban a saját modelljüket. Egyrészt hisznek benne, hogy másoknak is jó lesz, másrészt a demokratikus rendszerek ritkábban támadják meg egymást, úgyhogy ezzel is csökkenthető a háborús veszély. No és persze üzletileg is jobb, ha mindenhol „hazai pályán” játszhatnak – jelentős részben nekik köszönhetjük a gazdasági világrendet, benne áldásaival és átkaival a globalizációt is.
A kevésbé sikeres nemzetek számára Amerika felváltva jelentette a reményt és a végzetet, de a szaldó pozitív. A világnak szüksége van stabilizáló súlyra és világos fejlődési irányokra. Meg a reményre, hogy a dolgok alapvetően jó irányba haladnak, és ha nem, akkor ott van Amerika, és majd csak kiigazítja valahogy.
Hát most nem igazítja ki. Jó másfél évszázad után először saját magának is segítségre, biztatásra van szüksége. Szinte hihetetlen, mennyire feledésbe merült a tíz évvel ezelőtti jelmondat: „Yes, We can!” Az „Igen, képesek vagyunk rá!” érzését felváltotta a béna elképedés. Hogy az ördögbe került ez az alak a Fehér Házba?! Donald Trump mondanivalója és stílusa nem csak innen nézve megdöbbentő, de a többség számára az Újvilágban is. Nehéz eldönteni, hogy a jelenlegi elnök hol okoz nagyobb károkat, otthon, vagy a nagyvilágban. Az is vita tárgya, hogy egyszeri kisiklásról vagy tartós trendről van-e szó, Trump kakukktojás a többé-kevésbé normális, felelősségükkel tisztában lévő elnökök sorában, vagy utána is idióták jönnek, akik lerombolják, amit az előző nemzedékek felépítettek.
Erről már idén ősszel többet fogunk tudni. A kongresszusi választások eredménye majd sejteni engedi, mi várható 2020-ban, marad-e esélye Trumpnak az újraválasztásra. Két évet még magában is kibír Európa, de hatra nincs garancia. A világ jelenlegi állapotában a korábbinál is nagyobb szükség lenne morálra és szilárd értékrendre. Arra, hogy az eddigi vezető hatalom ne a saját köldökével legyen elfoglalva, hanem vezessen. Ha nem teszi, majd vezet más. Nekünk speciel rossz tapasztalataink vannak azzal a mással. Mögötte pedig már ott leselkedik egy még nagyobb, szintén vezetésre vágyó hatalom. A liberális demokrácia még ellenáll, de csak Amerikával győzhet. Ellene semmiképpen.