Szükségünk van Amerikára

Amerikát nem önjelölt világmegváltók alapították, hanem tulajdonképpeni menekültek, akiknek nem tetszett az Óvilág zsarnoksága, illetve a kereszténységben kizárólagosságra törő katolicizmus. A migránsok szerencséjére a dakoták törzsfőnökét akkoriban nem Viktornak hívták, és még a szögesdrótot sem találták föl. Így aztán pár száz évvel későbbi utódaik pöttyös, de azért alapvetően igen sikeres történelmet tudhatnak maguk mögött. 
Ha a Monty Python róluk is megcsinálta volna a „Mit adtak nekünk a rómaiak” jelenetet, jó sok mindent fel tudtak volna sorolni a Nemzetek Szövetségétől az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatán, a dzsesszen, a penicillinen és a Holdra szálláson át az internetig. Az amerikaiaknak van mire büszkének lenniük, és büszkék is rá: soha, senki előtt nem hajtják meg lobogójukat. 
Koronként változó intenzitással, de szeretik terjeszteni a világban a saját modelljüket. Egyrészt hisznek benne, hogy másoknak is jó lesz, másrészt a demokratikus rendszerek ritkábban támadják meg egymást, úgyhogy ezzel is csökkenthető a háborús veszély. No és persze üzletileg is jobb, ha mindenhol „hazai pályán” játszhatnak – jelentős részben nekik köszönhetjük a gazdasági világrendet, benne áldásaival és átkaival a globalizációt is.
A kevésbé sikeres nemzetek számára Amerika felváltva jelentette a reményt és a végzetet, de a szaldó pozitív. A világnak szüksége van stabilizáló súlyra és világos fejlődési irányokra. Meg a reményre, hogy a dolgok alapvetően jó irányba haladnak, és ha nem, akkor ott van Amerika, és majd csak kiigazítja valahogy.
Hát most nem igazítja ki. Jó másfél évszázad után először saját magának is segítségre, biztatásra van szüksége. Szinte hihetetlen, mennyire feledésbe merült a tíz évvel ezelőtti jelmondat: „Yes, We can!” Az „Igen, képesek vagyunk rá!” érzését felváltotta a béna elképedés. Hogy az ördögbe került ez az alak a Fehér Házba?! Donald Trump mondanivalója és stílusa nem csak innen nézve megdöbbentő, de a többség számára az Újvilágban is. Nehéz eldönteni, hogy a jelenlegi elnök hol okoz nagyobb károkat, otthon, vagy a nagyvilágban. Az is vita tárgya, hogy egyszeri kisiklásról vagy tartós trendről van-e szó, Trump kakukktojás a többé-kevésbé normális, felelősségükkel tisztában lévő elnökök sorában, vagy utána is idióták jönnek, akik lerombolják, amit az előző nemzedékek felépítettek. 
Erről már idén ősszel többet fogunk tudni. A kongresszusi választások eredménye majd sejteni engedi, mi várható 2020-ban, marad-e esélye Trumpnak az újraválasztásra. Két évet még magában is kibír Európa, de hatra nincs garancia. A világ jelenlegi állapotában a korábbinál is nagyobb szükség lenne morálra és szilárd értékrendre. Arra, hogy az eddigi vezető hatalom ne a saját köldökével legyen elfoglalva, hanem vezessen. Ha nem teszi, majd vezet más. Nekünk speciel rossz tapasztalataink vannak azzal a mással. Mögötte pedig már ott leselkedik egy még nagyobb, szintén vezetésre vágyó hatalom. A liberális demokrácia még ellenáll, de csak Amerikával győzhet. Ellene semmiképpen.
2018.07.23 09:00
Frissítve: 2018.07.23 09:38

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22