Szükségünk van Amerikára

Amerikát nem önjelölt világmegváltók alapították, hanem tulajdonképpeni menekültek, akiknek nem tetszett az Óvilág zsarnoksága, illetve a kereszténységben kizárólagosságra törő katolicizmus. A migránsok szerencséjére a dakoták törzsfőnökét akkoriban nem Viktornak hívták, és még a szögesdrótot sem találták föl. Így aztán pár száz évvel későbbi utódaik pöttyös, de azért alapvetően igen sikeres történelmet tudhatnak maguk mögött. 
Ha a Monty Python róluk is megcsinálta volna a „Mit adtak nekünk a rómaiak” jelenetet, jó sok mindent fel tudtak volna sorolni a Nemzetek Szövetségétől az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatán, a dzsesszen, a penicillinen és a Holdra szálláson át az internetig. Az amerikaiaknak van mire büszkének lenniük, és büszkék is rá: soha, senki előtt nem hajtják meg lobogójukat. 
Koronként változó intenzitással, de szeretik terjeszteni a világban a saját modelljüket. Egyrészt hisznek benne, hogy másoknak is jó lesz, másrészt a demokratikus rendszerek ritkábban támadják meg egymást, úgyhogy ezzel is csökkenthető a háborús veszély. No és persze üzletileg is jobb, ha mindenhol „hazai pályán” játszhatnak – jelentős részben nekik köszönhetjük a gazdasági világrendet, benne áldásaival és átkaival a globalizációt is.
A kevésbé sikeres nemzetek számára Amerika felváltva jelentette a reményt és a végzetet, de a szaldó pozitív. A világnak szüksége van stabilizáló súlyra és világos fejlődési irányokra. Meg a reményre, hogy a dolgok alapvetően jó irányba haladnak, és ha nem, akkor ott van Amerika, és majd csak kiigazítja valahogy.
Hát most nem igazítja ki. Jó másfél évszázad után először saját magának is segítségre, biztatásra van szüksége. Szinte hihetetlen, mennyire feledésbe merült a tíz évvel ezelőtti jelmondat: „Yes, We can!” Az „Igen, képesek vagyunk rá!” érzését felváltotta a béna elképedés. Hogy az ördögbe került ez az alak a Fehér Házba?! Donald Trump mondanivalója és stílusa nem csak innen nézve megdöbbentő, de a többség számára az Újvilágban is. Nehéz eldönteni, hogy a jelenlegi elnök hol okoz nagyobb károkat, otthon, vagy a nagyvilágban. Az is vita tárgya, hogy egyszeri kisiklásról vagy tartós trendről van-e szó, Trump kakukktojás a többé-kevésbé normális, felelősségükkel tisztában lévő elnökök sorában, vagy utána is idióták jönnek, akik lerombolják, amit az előző nemzedékek felépítettek. 
Erről már idén ősszel többet fogunk tudni. A kongresszusi választások eredménye majd sejteni engedi, mi várható 2020-ban, marad-e esélye Trumpnak az újraválasztásra. Két évet még magában is kibír Európa, de hatra nincs garancia. A világ jelenlegi állapotában a korábbinál is nagyobb szükség lenne morálra és szilárd értékrendre. Arra, hogy az eddigi vezető hatalom ne a saját köldökével legyen elfoglalva, hanem vezessen. Ha nem teszi, majd vezet más. Nekünk speciel rossz tapasztalataink vannak azzal a mással. Mögötte pedig már ott leselkedik egy még nagyobb, szintén vezetésre vágyó hatalom. A liberális demokrácia még ellenáll, de csak Amerikával győzhet. Ellene semmiképpen.
Frissítve: 2018.07.23. 09:38

Az oktatásügy érettsége

Újra lesz vita az érettségiről (ha vannak még egyáltalán társadalmi viták az oktatásügy terveiről). A társadalom bajban van: a felsőoktatásban, beleértve a tanárképzést is,  vészesen nem népszerűek a természettudományos tárgyak. A megoldás ezúttal is adminisztratív: legyen kötelező érettségi tárgy a természettudományos tantárgyak valamelyike, ezáltal várhatóan megnő a társadalom kollektív tudásában a természetről gyűjtött tudományos ismeretek mértéke, s ebből következően megnő majd a felsőoktatásban természettudományos pályát választók köre is. Vagyis a természettudományos oktatás értelmes hatáselemzése, a krízis kialakulásának értékelése helyett egy - pedagógián inneni – adminisztratív szabállyal megoldható a kérdés.
Nem hagy nyugodni az a vízió, mely szerint 1849 októberében a császár ugyanazzal a tollal írta alá az érettségiről szóló oktatási törvényt, mellyel az aradi vértanúk halálos ítéletét. Ebben a megközelítésben az érettségi vizsga az önkényuralom eszköze volt, a hűséges tisztviselői kar kiválasztásának segédlete. Néhány évtizedre rá, a századfordulóra helyezve híres diákregényének történeti idejét Móricz Zsigmond a Forr a bor című remekműben kemény kritikával illette az érettségit. „Gazdák, iparosok, kiskereskedők, kishivatalnokok, szegény lateinerek azt remélték, hogy fiaik, ha megszerzik az érettségit, ezzel diplomát kapnak arra, hogy urak lehessenek. Hogy úri pályára mehessenek. Aki érettségizett, abból már nem lesz hároméves baka, hanem egyéves önkéntes úr, s egy év múlva tiszthelyettes, aztán tartalékos hadnagy, főhadnagy, kapitány…”
A magyar oktatás történetében mindig akadt olyan gondolkodó, aki e – megannyi formalitással járó – „beavatási szertartás” elhagyását javasolta. De az idők változtak - az érettségi maradt. Májusban felöltik a matrózblúzt a leánykák, az egyszerviselt sötét öltönyt az ifjak, s komoly bizottság előtt elmondják, amit így vagy úgy, rövidebb-hosszabb időre megtanultak. 
A 90-es politikai változások után voltak elképzelések, melyek a felnőtté válás anakronisztikus rituáléjának szigorán enyhítettek volna, mások a vizsgáztatás kultúrájának korszerűsítésén gondolkodtak. Ám a társadalmi vita mindig újrakezdődött, és a legkevésbé arról szólt, hogy a tudás, a tudomány és az ifjúság mai helyzetében az értékelésnek, megméretésnek biztosabb, humánusabb módja-e valamilyen komplex feladat (projekt) – akár kooperatív – teljesítése (mint az inasoknál anno a „remek” elkészítése). A reformtervekre nem érkezett biztató válasz, sem a tanártársadalomtól, sem az oktatáspolitikától. Legfeljebb arról folyt késhegyre menő vita, hogy ez a tantárgy vagy amaz kihagyassék-e, vagy erőteljesebb szerephez jusson.
Több természettudósra és természetismeret-tanárra van szükség? Úgy gondoljuk: igen. Egy újabb kötelező vizsga (legendás puskakészítés, stressz, a vizsgaelnök kedélyes megkávéztatása egy-egy rossztanuló felelete idején) a megoldás? Úgy gondolom: nem.
A császár ugyanazzal a tollal írta alá az érettségiről szóló oktatási törvényt, mellyel az aradi vértanúk halálos ítéletét?

Ki kit zaklat?

Kérem, engem zaklatnak. Ezt most tudtam meg, miután tanulmányoztam a kormány törvényjavaslatait. Persze nem szexuálisan zaklatnak, ez nagymamákkal viszonylag ritkán fordul elő, de jogilag és politikailag nagyon is. Ebben az értelemben „me too”. A Btk szerint a zaklatás tényállása forog fenn, ha valaki „abból a célból, hogy mást megfélemlítsen vagy más magánéletébe ill. mindennapi életvitelébe önkényesen beleavatkozzon, őt rendszeresen/tartósan háborgatja”. Minősített eset, ha az illető ezt „hatalmi vagy befolyási helyzetével visszaélve követi el”. Engem speciel az állam zaklat. Önkényesen bele akar avatkozni a magánéletembe, háborgat, gyakran megfélemlíteni is szeretne. Mindezt hatalmi helyzetével visszaélve. Már éppen elég zaklatott vagyok, de nem hagyja abba.
A helyzet tényleg tűrhetetlen, érthető, hogy nagy sürgősséggel hajtják végig a parlamenten a Btk „zaklatás” fejezetének kiegészítéséről és „a magánélet védelméről” szóló indítványokat. Persze nem lehet mindenkit egyszerre zaklatásmentesíteni, én majd valószínűleg később jövök, a képviselőkkel, kormánytagokkal, Nemzeti Bankkal, ügyészséggel és más hivatalos személyekkel kezdik.
Azt már felfogtuk, hogy a házuk előtt nem lehet tüntetni. De kiderült, hogy a magánéletük további védelemre is szorul, elvégre nem vagyunk az erdőben. A politikust, bankelnököt, főügyészt „hivatalos tevékenységével össze nem egyeztethető helyen vagy időben” ne zaklassák. Sajnos elég kevés összeegyeztethető hely van, hiszen az Országház nagyobb részéből kitiltották az újságírókat. Ha viszont a képviselő onnan kiteszi a lábát, feltehetőleg átlép a nem hivatalos zónába, ott meg pláne tilos kérdéssel, véleménnyel abajgatni. Az ilyesmi akár két év elzárással járhat. Külön kiemelik, hogy szabadságuk alatt sem szabad ilyen csúnya dolgot tenni, ami magyarázza a nagy sietséget. Itt a nyár, nehogy már lesifotósok lekapják nagyjainkat luxusjachton vagy helikopteres vadászaton, esetleg gyanús alakokkal ebédelgetve.
A családjuk pláne érinthetetlen. Nemcsak (helyesen) a kiskorú gyerekek, hanem mindenki. Mostantól vége annak, hogy feleségeken, vőkön, vállalkozásba kezdő anyukákon köszörülje nyelvét az ország. „Lehet bírálni a politikusokat, de a családtagjaikat, ismerőseiket békén kell hagyni”- így a hitvesi és fiúi ragaszkodásáról elhíresült Kósa. Helyre is igazítja interjújában a népnyelvet, amely „lex Kósának”, „lex Semjénnek” hívja az új jogszabályokat. Ha már, akkor a helyes elnevezés szerinte a „lex józan ész” avagy a „lex tisztesség”. Most nem tudom, hogy a „józan ész” Kósa szinonímája, a „tisztesség” pedig Semjéné, vagy fordítva. Csak hogy össze ne keverjem.
Mindegy, az már világos, hogy ha én zaklatom ilyen módon őket, kérdezgetek, gyülekezem, szájamra veszem családtagjaikat, kaphatok két évet. Ebből arra következtetek, hogy ha ők zaklatnak engem, az is két év. Mert a törvény ebben szigorú, bele is írták: „az állam tiszteletben tartja és védi az egyén magán- és családi életét, otthonát és kapcsolattartását”. Nagyon helyes. Akkor tessék szíves végre távozni az otthonomból, ne dumáljanak bele a magánéletembe, abba, hogy milyen családot akarok, kikkel és hogyan töltöm a szabadidőmet! El a kezekkel a könyvespolcomtól, nehogy már legközelebb Hollik és ifjú kereszténydemokratái újabb kedvtelésüknek hódolva felmatricázzák kedvenc szerzőim műveit, ki közülük a „szexi konzervatív”, ki az „ásatag liberális”, ahogy náluk nevezik. Ha mégis, akkor könyvenként két év.
Nincs keresnivalójuk senki hálószobájában (különben két év!), hogy demográfiai kötelezettségeire figyelmeztessék. A tévékészülékemből meg pláne kimászhatnának. Ha éppen mást néznék, zaklatásnak veszem a közbeiktatott bárgyú villámhíradóikat és hirdetéseiket. Két év, két év, két év! Kifelé a fejemből is, ne randalírozzanak ott, nem kérek több agymosást. A szabadidőm az enyém és a családomé, hagyják tehát békén a kedvenc színházaimat és múzeumaimat, élükön a már általuk kinevezett igazgatókkal. Igenis el akarok járni a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és a Frida Kahlo kiállítást is megnézem, ne tessék hülyeségeket beszélni arról, hogy az trockista propaganda. És ha még egyszer megmondják, jó magyarként kinek kell drukkolnom egy meccsen, az is két év, előre szólok! Ahhoz sincs semmi közük, hogy szeretem-e a focit, ne jellemezzék hát a lapjukban a „szipogó, szemüveges, beesett vállú liberális kukac minősített eseteként”, az „egyre szűkülő és öregedő haladó szekta” tagjaként, aki nem futballrajongó.
Az meg végképp a magánéletembe való illetéktelen behatolás, személyes zaklatás, méghozzá hatalmi eszközökkel (minősített eset!), amikor másodrendűnek nyilvánítanak, ha nem vagyok hívő. Ha nemcsak a keresztény kultúrát védelmezem, vagy amit ők annak neveznek, hanem általában a kultúrát, a felvilágosodásét,a szabadgondolkodókét, ne adj isten még a 68-asokét is. Ha olvastam Marxot és Lukácsot, ahogy az „öregedő haladó szektában” már csak szokás. Nem is tudom, ez már együtt hány év a magánszférámat sértő zaklatóknak.
És nehogy félreértsék: nem arról beszélek, hogy hány évig kell kormányon maradniuk.
A Frida Kahlo kiállítást is megnézem, ne tessék hülyeségeket beszélni arról, hogy az trockista propaganda