Michael Douglas: A hidegháború hangulata kísért Európában

Az Oscar-díjas színész szerint a társadalmat átitatja a méreg, sokfelé sérül a demokrácia, a mozi pedig háttérbe fog szorulni a streaming miatt.

Michael Douglas hetvenhárom évesen olyan lelkes és vibráló, mintha csak most ért volna a csúcsra. Pedig kapott ő már Oscar-díjat producerként, majd színészként is. Most „csak” visszatért a mozivászonra A Hangya és a Darázs című Marvel-moziban, melynek a párizsi díszbemutatója után beszélgettünk.

- Immár másodszor alakítja Dr. Hank Pym-et, azaz az eredeti Hangyát a Marvel univerzumban. Hogyan látja a nagy Marvel – DC háborút?

- Jó kérdés. Sehogy, mert fogalmam sincs a képregények világáról. Négy évvel ezelőtt elküldték nekem A Hangya forgatókönyvét, először azt hittem, hogy valami természetfilmet kellene narrálnom, aztán észrevettem, hogy a forgatókönyvvel jött egy csomó képregény is. Elolvastam őket, és tetszett, hogy életemben először zöld háttér előtt kell majd színészkednem. Eddig csupán emberi karaktereket alakítottam… Tulajdonképpen addig a pontig csak egyetlen szuperhősfilmet láttam, a Vasember első részét, de csak azért, mert Robert Downey Jr. hívott, akivel együtt forgattuk a Wonder Boys – Pokoli hétvégét. Aztán jött a forgatás, és mondogatják nekem, hogy ide nézzek, onnan meg lőnek rám, szóval kellőképpen zavarba jöttem. Zöld háttér előtt játszani kemény meló! Amúgy meg a Marvelről ma azt gondolom, hogy minden filmjük sikeres, ilyet még nem láttam soha. Le a kalappal.

- Feminista filmnek tatja A Hangya és a Darázst?

- Feminista film?... Hát, az biztos, hogy az egyik főhős nő, és ez még ma is eléggé ritka esemény. Sőt, még a főgonosz is nő! A Weinstein-botrány egyik fontos hatása, hogy egyre több női szakember, rendező, operatőr jut lehetőséghez. De nem hiszem, hogy ennek vagy a feminizmusnak bármi köze lenne A Hangya és a Darázshoz, ami lássuk be: két órányi, borzasztó sok pénzből készült szórakoztatás.

- A gyerekeivel sem nézett soha szuperhősfilmeket?

- Nem, mert a gyerekek ma már az iPadon moziznak, miközben ki sem kelnek az ágyból. Nem fogok melléjük feküdni. A nagyobbik fiam pedig nem néz ilyeneket, ő egy igazi történelem-faló, így szinte csak dokumentumfilmeket néz. Kivételt tett A Hangya első részével, majd azt mondta: „Papa, ez jót fog tenni a karrierednek. Törekedj arra, hogy benne legyél a második részben is!”

- Miután nagyon energikus passzban van, muszáj rákérdeznem: mitől boldog ennyire?

- Viccel? Túléltem a rákot, teljesen felépültem és hetvenhárom évesen fontos szereplője vagyok Hollywood legfontosabb franchise-ának, mely a tökéletes eszképizmust hirdeti. Emellett természetesen próbálom nem felizgatni magam a világ olyan dolgaival, melyekre úgysincs semmilyen ráhatásom.

- De úgy tudom, elkötelezett demokrataként a híreket még mindig elolvassa és rendszeresen jól fel is húzza magát rajtuk.

- Értékelem a tájékozottságát, tényleg így van, bármennyire is szeretnék erről leszokni. De nem lehet, nem szabad. Lépni kell, mert a társadalmat és a közvéleményt átitatja a méreg, a rák. A demokrata párttal együttműködve most azon dolgozom, hogy az időközi választásokon nyerjünk, és megalapozzuk egy demokratikus kongresszus létrejöttét. Arra is nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a Mueller-vizsgálat eredménye. Szóval, sok probléma van az Egyesült Államokban, de az, hogy olyan országokban, mint Magyarország, Lengyelország, Törökország vagy Olaszország, sérül a liberális demokrácia intézménye, kétségbeejtő. A hidegháború hangulata kísért Európában.

- Azt mondta: mindig csak drámai karaktereket alakított. Ezekre a lehetőségekre ugrott csak korábban?

- Nem, én egészen másképp működök, mint egy átlagos színész, mert én elsősorban producer vagyok. Amikor a kezembe kerül egy forgatókönyv, nem a szerepet nézem elsősorban, hanem magát a filmet. Ha úgy érzem, hogy a könyv hat rám, elemzem, és ha jó filmet remélek, akkor nézem csak alaposabban, milyen is nekem járó szerep. Ami olykor jó, máskor pedig Sharon Stone a szerencsésebb. Azt tudtam, hogy Verhoevennel nagyon erős lesz az Elemi ösztön, és bármilyen kisebb szerepet is elvállaltam volna benne.

- Ha mar szóba hozta: mit gondol, Hollywoodban ma le lehetne forgatni egy, a szexualitás terén olyan nyers és belemenős filmet, mint az Elemi ösztön?

- Hát, készült egy folytatása is, én nem láttam, de úgy hallottam, eléggé pocsék (nevet). Nézze, a kérdésére a válasz: igen is, meg nem is. Hollywoodi nagy stúdió már biztosan nem vállalná be, de itt van ez az új csodálatos találmány, a streaming, ahol minden lehetséges. A Szilícium-völgy megeszi az álomgyárat reggelire. Ott van például a Netflix, pont most fejeztem be nekik egy komédia sorozatot, a The Kominsky Method-ot. Már csak azért is zseniális, mert nincs reklám, így egy-egy epizód hossza sincs behatárolva. A feleségem, Catherine (Zeta-Jones) pedig a Hulunak és a Facebooknak készít egy szériát. Nézzük a számokat: 2018-ban a csak a Netflix 8 milliárd dollárt költ tartalomgyártásra.

- De nem sajnálja a mozit?

- Dehogynem. Ha tehetem megyek, főleg IMAX-be. De akkor térjünk vissza a számokhoz. A Netflix díja tíz-tizenkét dollár havonta, ezt szorozzuk be a 130 millió előfizetővel. Ez másfél milliárd dollár bevételt jelent havonta, és 18 milliárdot évente. A mozi háttérbe fog szorulni, olyan különleges eseménnyé fog válni, mint a színház. De persze, van olyan hely a világon, ahol most van a mozik forradalma: Kína.

- Van olyan, amit esetleg megbánt a karrierje során?

- Mindig is ösztönös alkat voltam és szerettem kockáztatni, gondoljon csak mondjuk a Száll a kakukk fészkére című filmre, melynek a producere voltam, vagy a Kína szindrómára, melyben szerepeltem. Volt egy tévésorozatom a hetvenes években, a San Francisco utcáin, ami az Egyesült Államokban nagy siker volt.

- Magyarországon is.

- Komolyan? Nem tudtam, hogy Kelet-Európában is sugározták. Tudja, annak idején szinte lehetetlen volt az átjárás a tévé és a mozi között. A filmsztár a mozicsillagot jelentette, akiért az emberek fizettek, hogy láthassák, a tévészínészek meg lesajnált figurák voltak, akiket ingyen néznek. Amikor megkaptam az Oscar-díjat a Száll a kakukk fészkére producereként, mindenki azt kérdezte tőlem értetlen arccal: na, de miért akarsz te színészkedni? Ezután az történt, hogy producerként remek filmeket tudtam tető alá hozni, melyekben a stúdiók miatt nem tudtam szerepet kapni. Például én voltam a producere a John Carpenter rendezte Csillagembernek, én szerettem volna eljátszani a címszerepet, de a pénzemberek nem járultak hozzá. Így fel kellett hívnom Jeff Bridges-t.

- Mi történt, miután megkapta színészként is az Oscar-díjat a Tőzsdecápákért?

- Hát, akkor bekövetkezett, amire vágytam, immár úgynevezett bankképes sztár lettem. Persze, megtanultam, hogy nem mindig jó az, amire az ember vágyakozik. Túlságosan fontos lettem: Oscar-díjas producer és színész egyben. Túl sok mindennel foglalkoztam, ki sem látszottam a munkából. Visszatérve a kérdésre, amit megbántam, az az volt, hogy nem építettem le a produceri cégemet, és nem élveztem ki azt, hogy végre filmsztár lehetek.

- De azért csak büszke a karrierjére, nem?

- A produceri énem válaszol egy sporthasonlattal: jó az átlagom. Kritikai és bevételi szempontból egyaránt.

- Édesapja adott tanácsokat annak idején?

- Hogyne adott volna. Például azt, hogy folyamatosan eddzem a testemet. Neki még most, 101 évesen is van személyi edzője. Erről jut eszembe, amikor 90 éves volt, izgatottan felvívott, hogy meghalt Mike, az akkori edzője. Aki 94 éves volt (nevet). Amúgy a legfontosabb tanácsa a showbizzel kapcsolatban az volt: „Teljesíts a maximumon, minden mást szarj le!”

- Mi lesz, ha az ön gyerekei is színészek akarnak lenni?

- Semmi, mert már azok. Örülök, hogy nem rettentek meg a felmenőiktől…

- Mit szólt ahhoz, amikor először meglátta a digitális technika következtében a harminc évvel korábbi önmagát A Hangya és Darázsban?

- Először is: imádom Michelle Pfeiffert, akivel ebben a jelenetben – életemben először – együtt játszom. Oda voltam a gyönyörtől, hogy ő lesz a feleségem. Erre, amikor ezt a bizonyos „fiatalkori” szcénát vettük fel, telenyomták a képünket mindenféle pontszerű cuccokkal, hogy leképezzék a mimikánkat. „Hát, nem így gondoltam, Michelle” – mondtam zavaromban. A legszebb viszont tényleg az volt, amikor a moziban azt láttam: nem csak most, de harminc évvel ezelőtt is már együtt voltam Michelle Pfeifferrel.

- Ne értse félre a kérdést: ugye, nem tervezi a visszavonulást?

- Nem látok semmilyen okot, amiért kellene.