A beállítás mégis hamis, méghozzá nem egy komponens tekintetében.
A leglényegesebb különbség, hogy a Megyeri út hajdani együttese érdemi kupameccseket játszott, míg napjaink csapata a nemzetközi labdarúgás leghátsó udvarában vívott előszezoni selejtezőket. Jellemző, hogy még tartott a világbajnokság, amikor a kvalifikációs prológ észrevétlenül megkezdődött... Ebben a körben olyan, sosem hallott garnitúrák jutottak tovább, mint a litván Trakai, a kazah Tobil, az izlandi Fimleikafelag Hafnarfjardar vagy a grúz Csihura Szacshere. Ezzel szemben 1983-ban, a KEK harminckettes táblájú első fordulójából – a többi közt – a következő klubok kerültek a legjobb tizenhat közé: a címvédő Aberdeen, amely a göteborgi döntőben a Real Madridot győzte le, továbbá a Barcelona, a Köln, a Juventus, a Manchester United, a Porto, a PSG, a Sahtyor Donyeck. Ezek mindegyike a negyeddöntő mezőnyében is feltűnt, kivéve a „Barcát” és a Kölnt, mert a katalán és a német csapatot az MU-val, illetve az Újpesttel sorsolták össze...
A lilák az első körben azt az AEK Athén ejtették ki, amely össze sem hasonlítható a most felülmúlt azeri Nyeftcsivel, majd a Kölnt annak ellenére is elbúcsúztatták, hogy az ellenfélben Európa-bajnok, valamint vb-ezüstérmes labdarúgók – Schumacher, Zimmermann, Littbarski, Fischer, Klaus Allofs – sorakoztak. Persze Temesvári Miklós edző is el volt eresztve szépen: csapatához tartozott két labdaművész, Kovács József és Törőcsik, valamint – a táncos-trükkös támadó talentumon kívül – három további vb-résztvevő, Szendrei, Tóth József és Kardos, az európai ezüstcipős Fekete, az ötszörös bajnok, azóta a valódi újpesti futballisták legfőbb találkahelyét, a Kék Duna borozót vezető Sarlós, hogy Kozma Istvánt, Kiss Sándort vagy az utóbb elegáns újpesti ruhaszalont nyitó Kisznyért ne is említsem... A hajdani összeállítást még közepes memóriával is fel lehetett mondani, ma viszont a legnagyobb megerőltetéssel is csak annyi mormolható: tele van „viccsel” az alakulat. Segítünk, hogy ne hagyjuk kétségek között az olvasót: pályára lép a szerb Pajovics és Pauljevics, a bosnyák Burekovic, a montenegrói Szankovics, a macedón Angelov, a mali Diallo, a nigériai Obinna Nwobodo. (Csak nehogy baj legyen a bevándorlással!) Az edző, Vignjevics szintén szerb, viszont Pávkovics magyar... Ahogyan a másik védő, Litauszki is, aki a 3-1-es azerbajdzsáni vereséget főként az utazás visszásságainak tulajdonította, ezért aztán az MTK elleni bajnoki 0-2-ről nem gondolható más: baj volt a kuplunggal vagy késett és kellemetlenül rázott a busz...
Az itthoni partiknál maradva: a régiek az MNK döntőjében az Andrusch – Paróczai, Nagy Antal, Garaba, Varga – Kerepeczky, Gyimesi (Csehi), Détári – Gere, Dajka (Kozma Mihály), Esterházy összetételű Honvédet győzték le 3-2-re. Majd a KEK-negyeddöntőben késhegyig menő küzdelmet vívtak az Aberdeennel. Itthon 2-0-ra nyertek, Skóciában pedig a 87. percig továbbjutásra álltak, ám McGhee a hajrában "egyenlített", majd a kétszer negyedórás hosszabbításban megszerezte csapata és saját maga harmadik gólját is.
Az akkor vesztes lilák a Nyeftcsinek nagyjából hetet-nyolcat gurítanának...
Ám nem hatották meg a szakírókat. Lukács László, a Népszabadság nemzetközi tekintélyű, Monsieur-nek becézett rovatvezetője azt tette közzé 1983-ban: „Ha így megy tovább, szinte kilátástalanná válik a helyzet. Valami nagy baj van a magyar labdarúgás egészében, olyan visszásság, amelyet ha nem sikerül kiküszöbölni, akkor a továbbiakban sem lehet semmiféle remény a felemelkedésre. De arra igen, hogy saját zsírjában sül a hazai futball.”
Hej, Monsieur, mit írna ma!
S mit szólna ahhoz, hogy születési anyakönyv szerinti utódai a bakui bénázókat kiütőkről ömlengenek...
