Szenvedélyük

A Szenvedélyünk Tusványos mottóval kezdődött meg tegnap az idei Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, a szervezők szerint a nemzeti összetartozás-tudat 29. szabadegyeteme. Az esemény idei fénypontja is Orbán Viktor és nagy ívű nemzetépítési víziója lesz a szombati zárónapon.
Az illiberális demokrácia 2014-es meghirdetése óta nem mond újat a „nemzet miniszterelnöke” Tusnádfürdőn sem, nem „robbant” már, csupán megismétli mantráit örökös harcáról, az erős, egyszínű-egynyelvű-fajú nemzetállam szükségességéről. Nem gondol arra, vagy nem érdekli, hogy sok romániai magyar reméli, nem ad ötletet Bukarestnek a magyarok prófétája. 
Az egykoron román-magyar, illetve magyar-magyar párbeszéd fórumaként útnak indult kezdeményezés mára belefulladt az öntömjénezés és semmitmondás posványába. A dialógus helyét a monológ vette át, nemhogy együtt gondolkodni nem kell, de egyáltalán nem kell gondolkodni, csupán várni a nemzetpolitikai és az ezen is túlívelő globális vízióba foglalt útmutatásokat. A nemzetpolitika ugyanis ma már egyenes következménye annak az orbáni attitűdnek, amit a legendás mondást parafrazeálva „a nemzet én vagyok”-ként lehet összefoglalni. 
A nemzeti összetartozás-tudat emlegetése is igencsak sántít. Tusványos a kezdeti néhány liberális szellemiségű év után, a Fidesszel és Orbán Viktorral együtt fejlődve vált a nemzeti kirekesztés fórumává, ahol a nemzetpolitikai kerekasztalnál csak azoknak a kárpát-medencei magyar vezetőknek jutott hely, akik a Fidesz csatlósaiként működtek, s ahol Orbán Viktor jobbján sohasem tűnhetett fel az RMDSZ függetlenségét féltve őrző Markó Béla. 
Miniszterelnökünk szombati útmutatásaira várva a szocialista pártkongresszusok jutottak eszembe, Ceausescu elvtárs kötelezően végrehajtandó nagy ívű beszédei. Azt hiszem, rég nem vagyok egyedül ezzel.
Szerző
Gál Mária

A lírától a prózáig

Július 1-én elsöprő fölénnyel Andrés Manuel López Obrador, a baloldali Nemzeti Megújulási Mozgalom (MORENA) jelöltje győzött a mexikói elnökválasztáson, akit december 1-jén iktatnak be hivatalába. Vasvillás, lázadó populista, olyan, mint Donald Trump – lehetett hallani Mexikó- és Amerika-szerte. Vannak persze olyanok is, akik attól óvnak, hogy – a „radikális forradalom” ígéretének belengetése miatt – López Obradorból nehogy egy mexikói Hugo Chávez kerekedjen ki.
Tagadhatatlanul vannak számottevő közös vonások Trump és López Obrador között. Tömegbázisában mindkettőnek erős karizmatikus kisugárzása van. Alulról jövő, vérbő establishment-ellenes érzelmeket meglovagolva diadalmaskodtak. Ami Trump számára a „washingtoni mocsár”, a López Obrador számára a fojtogató mexikói „hatalmi maffia”, az „álköztársaság”. Időnként mindketten hevesen kikeltek a független bíróságok és média ellen. Szabadkereskedelem-ellenes platformon nyers gazdasági nacionalizmust hirdetnek: „America first”, „México primero”. 
Tőről fakadt populistaként egyik sem fukarkodott az álomszerű választói ígéretekkel. López Obrador például nem csupán korlátozni akarja a mexikói társadalom rákfenéjének tartott korrupciót, hanem gyökerestül ki akarja tépni azt. De ehhez aligha lesz elegendő a valóban hiteles, mindenki által csodált személyes példamutatása. Az sem világos, hogy miként fogja visszaszorítani a gyilkosságok egekbe szökő számát, bár már utalt a kábítószerek esetleges legalizálására. (Naponta közel száz embert gyilkolnak meg Mexikóban, a legutóbbi választási kampány részeként pedig összesen százharmincat.)
Az amerikai-mexikói határ mindkét oldalán ma mindenkit ez a kérdés foglalkoztat a legjobban: hogyan jön majd ki egymással Trump és López Obrador? Különösen azután, hogy az amerikai elnök már eddig is sokat tett a kétoldalú kapcsolatok megrontásáért a határkerítéstől kezdve a NAFTA kierőszakolt újratárgyalásán keresztül az új amerikai vámfalak felhúzásáig. Az előjelek tehát nem biztatóak. López Obrador ráadásul kiszámíthatatlannak és arrogánsnak nevezte Trumpot, aki „úgy beszél a mexikóiakról, mint a nácik a zsidókról”. Ígérte, hogy ő – elődjeivel ellentétben – nem fogja tűrni a washingtoni lekezelést és nemzeti megaláztatást.
A kampány líra, a megvalósítás próza – mondják a választási kampánytechnikusok. A biztos győzelem tudatában López Obrador már a küzdelem hajrájában visszavett Trump-ellenes lendületéből. Tudja, hogy a Trump számára kiemelkedően fontos NAFTA-ügyben meg kell állapodnia a türelmetlen amerikai elnökkel, aki úton-útfélen Washingtonnak az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményből való kilépésével zsarolja Mexikót (és Kanadát). Az Amerikával szembeni toronymagas – 64 milliárd dollárra rúgó – kereskedelmi mérlegtöbbletével Mexikónak van vaskos vesztenivalója a gazdasági kapcsolatok jelentős megromlásából. Arról nem is beszélve, hogy López Obrador is nagyon jól ismeri Porfirio Díaz exelnök legendás mondását Mexikó nemzetközi geopolitikai pozíciójáról: „Túl távol Istentől, túl közel az Egyesült Államokhoz”.
Szerző
Dobozi István

Politikai amalgám

Az általam nagyon tisztelt Lendvai Ildikó Fejtő széljegyzeteihez (Fejtő és a ballibek, július 17.) szeretnék egy-két megjegyzést fűzni. Nagyon jó, hogy felhívja a szélesebb közvélemény figyelmét a Fejtő kéziratos napló friss publikációjára (Soós Eszter Petronella és Bartus Tamás munkájára). Nagyszerű az is, hogy a reformisták újjászerveződését integrációs alapon képzeli el, tiszteletreméltó, hogy egyik utolsó bátor emberként komolyan veszi a 1990-2000-es évek még itt-ott előbukkanó “ballib” csatakiáltásait. De hát mindennek napipolitika-története is van. A 80-as évek újszocialista reformmozgalmában, a pártállam “eurokommunistái” között a liberalizmusról ideológiaként szó sem volt. 
Az akkori szóhasználat szerint persze Horn sem volt “ballib”. Az 1980-90-es évek akkori szabadgondolkozói a szocialistákat nem gondolták szövetségesüknek, számukra ők ellenfelek, egyesek számára ellenségek voltak. Nagy volt mindkét oldalon a megrökönyödés, amikor Horn, ma már nem tudjuk, milyen nyugati tanácsokra, koalíciót ajánlott nekik. Hogy mi maradt fenn - akár a ma is létező seniorpolitikus hálózatként - a másfél évtizedes közös kormányzásból, azt nem tudom. Amit kívülről látok, meglepően kevés. Az egykori aktivisták közötti idegenkedésről viszont mindkét oldalon lépten-nyomon hallok. Úgy látszik, a horzsolások tartósabbak, mint az akkori bástyák (ideiglenes? közös védelmének emléke.
Vitám azonban nem ezzel, hanem alapvetően két módszertani problémával adódik. A leglényegesebb a közértelmiségi (entellektüel) és a pártpolitikusok világképei közötti különbség. A második a politikai szóhasználatok változékonysága.
A baloldali közértelmiségi (és Fejtő egész életében, itthon és az emigrációban ilyen volt) a politikai hatalomtól távol rekedt. Egyébként e szerepek ilyen ellentmondásos összenövése az 1919-es Tanácsköztársaság óta néhány ember - mint például 1945 után Révai, vagy a paraszt-írók - mintázatait leszámítva, lényegében nem ismeretes. Közgondolkodóként mindenki olyan vegyes modelleket, egymással hol valóban kapcsolatban álló, vagy nem álló szellemi hagyományokat használ, amilyeneket tud vagy akar. Miután a tömegpolitikával vagy az államigazgatással nincs kapcsolatban, cselekvési útmutatásokat sem ad senkinek. A gondolatkísérletek embere. Pártpolitikai tanácsaiktól (ha véletlenül ilyenekre vetemedtek volna) kérnek minden érintettet óvakodni. Szabad asszociációikból persze mindenki tanul, amit tud. De aktuális ideológiai szakácskönyvként nem ajánlanám használni őket, még a kiváló Fejtőt sem. Akinek persze soha esze ágában sem volt ilyesmibe belekeveredni - kis fél-illegális értelmiségi szektákat leszámítva, még a harmincas évek közepén-végén.
Egyébként Fejtő a magyar közértelmiségiek azon ritka alakjai közé tartozik, akik egy szerencsésen hosszú életen át nagyon sokáig szellemileg is frissek voltak. Írásai is több korszakon ívelnek át, ezért szóhasználata természetesen folyamatosan változik. Nem kell filosznak lenni ahhoz, hogy felismerjük: 1938-ban, 48-ban, 58-ban és 1968-ban a szocializmus meghatározásának korlátai (ha egyáltalán az adott korszakban bárki, akár Fejtő is ilyesmivel próbálkozott) mások voltak. Ezekben az években a liberális még inkább a XIX. századi nagy ideológiát jelentette  - Vázsonyi Vilmost leszámítva, de ő 1926-ban, Fejtő indulása előtt, már amúgy is meghalt. A szabadelvűt mint ideológiai áramlatot a 20-as évektől kiterjedten nem használták.
De mindez mindegy lenne, mert a '89 utáni magyar értelmiségi radikalizmus (amely kis habozás után magát liberalizmusnak nevezte) annyira erőteljes, markáns, kispártként is határozott, tanító/kioktató volt, és nagy média hangerővel bírt, hogy természetesen a 2010-es években még mindenkinek a liberális szóról ez a formáció jut az eszébe, nem pedig a szabadelvű Galilei kör az első világháború előttről. Természetesen amikor a progresszív oldalon kis, vagy legfeljebb kis-középpártok lökdösődnek, szükség lenne egymást toleráló, vagy legalábbis nem lenéző ideológiákra. S ilyenkor abban versenyezni, hogy ki mennyire szabadságközpontú, szépen hangzik, de félrevezető. 
A fogorvoslásban használt amalgámot - higany és ónötvözetet - higanytartalma miatt az EU most betiltja. Az amalgám mint fém-elegy, mint ötvözet fogalmát a politikai ideológiákra azonban használhatnánk. A “reformtömésekben” biztosan nem kellene félni tőle. A “ballib” önmagában is ilyen amalgám.
Szerző
Tamás Pál szociológus