Annyi rekordról számolt be, hogy közben maga is világcsúcs lett: Szepesi György 15 olimpiáról, 49 magyar olimpiai aranyéremről tudósított, emellett megjárt 13 futball világbajnokságot is, így bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Ha ehhez hozzávesszük, hogy most töltötte be a 85-öt, hogy majdnem napra pontosan 65 éve jelent meg az első cikke a Népszavában, akkor ez máris elég jó felütés egy interjúhoz.
– Miért pont a Népszava?
– Szociáldemokrata voltam, 1940-től a párt tagja is, úgyhogy természetes volt, hogy ide írok.
– Emlékszik még, hogy mi jelent meg 1942. január 18-án a neve alatt?
– Persze, meg is van a lap másolata, de nem sportcikk, hanem társadalmi problémákat feszegető írás volt: Ifjúság és a magyar jövő volt a címe.
– Vállalja most is?
– Persze, minden sorát.
– Ha kezdőként a politikai újságírással kokettált, miért lett végül sportriporter?
– Ezután azért írtam én a futballról is, de kétségtelen, hogy szerencse is kellett hozzá. Meg Tabi László, a későbbi remek humorista, aki korábban a sportlap tudósítójaként is dolgozott. Ezért felkérték, hogy a rádióban közvetítse le a magyar válogatott egyik meccsét. Bevállalta, de csak Zsengellért ismerte, úgyhogy kilencven percig beszélt az időjárásról, az irodalomról, a nőkről, meg minden másról. Jóval később egy humoreszkben fel is dolgozta a témát, ő röhögött a legjobban saját magán. Első és utolsó meccse volt, ezután pedig engem kértek fel. Így lett 1945. augusztus 20-a fordulópont az életemben: a magyar–osztrákkal kezdtem. Ja, és Puskás Öcsi is akkor mutatkozott be a nemzeti csapatban.
– Mennyit kapott érte?
– Öcsi? Azt nem tudom. Én harminc pengőt. A villamos 27 pengőért vitt ki az Üllői útra, a rádiótól pedig fizetségként egy kiló babot, egy kiló krumplit, meg egy liter olajat.
– Félelmetes a memóriája. Mit csinál, hogy a fél évszázados dolgokat is így vágja?
– Állandóan járatom az agyam.
– Legutóbb például min?
– Sehogy sem hagyott békén, hogy amikor 1942-ben a Vasas 7:0-ra verte a Testvériséget, akkor vajon az angyalföldieknél Golács vagy Dormos volt-e a balhátvéd.
– És melyikük?
– Hát a Dormos.
– Ne mondja!
– De! Utánanéztem.
– Fontos volt?
– Nem, de jobb, ha az ember precíz. Például mondjam fejből az 1935-ös Hungária kezdőt?
– Inkább ne! Úgysem tudom ellenőrizni.
– Akkor a százszázalékos Fradit?
– Azt sokan tudják.
– Ez igaz. Szóval van, aki keresztrejtvényt fejt, és ezzel tartja karban az agyát, én meg az archívumomban kotorászok. Kell is, mert a Petőfi Rádió Sportreggel műsorában van egy sorozatom, na meg a Sport1 Tv-ben is fut egy, amelynek épp most van a 130. adása. Büszke is vagyok mind a kettőre.
– Az hogy lehet, hogy Önnek csak kellemes emlékei vannak?
– Annyi gyönyörű győzelemről tudósíthattam, hogy nem volt miért összeveszni: negyvenkilenc magyar olimpiai aranyéremről közvetíthettem. Tényleg aranykor volt, a magyar sport aranykora. Sajnos visszahozhatatlan, annyira megváltozott a világ.
– Hiányzik a régi?
– Nem erről van szó, hanem az irányról, ami szerintem hibás. Megőrülök attól, amit néhány éve a Chelsea vezetett be, aztán mára teljesen elfogadott lett: nevezetesen az idegesít, hogy már egyáltalán nem ritka, hogy vannak olyan angol csapatok, amelyekben sem a kezdőben, de még a kispadon sincs egyetlen angol sem. Eltűnt a klubhűség, de ne higgyük már, hogy ez normális. Albert, Bene, Szusza de még Lipcsei is megtestesít egy ideát, ami veszendőben van: a fiatalok példaképei lehettek, hiszen saját közösségükért éltek-haltak. Kint meg mi van? A húszéves srácok már meccs közben is azt lesik, hogy melyik menedzser ül a lelátón, és hová tudják eladni magukat.
– Mégis náluk van foci és nem nálunk.
– Hát ez az én nagy szívfájdalmam. Hihetetlen, ami a magyar futballal történt. Na, látja, ha fájdalmas emlékeket kérdez, akkor egyből mondok két eredményt: 2-3 és 0-6.
– Más nem nyomja a lelkét?
– De. 1973-ban a pólósok Belgrádban világbajnoki döntőt játszottak. Gyarmati és Kárpáti meghívta az uszodába Puskás Öcsit, aki akkor a Panathiaikosz edzője volt. Mondtam nekik, hogy a meccs után hozzák fel az uszoda tetejére, ott volt a riporterállás. Öcsi fel is jött, de Kárpáti kivette a mikrofont a kezemből, és azzal fogadta Öcsit: „Azért hoztalak ide, hogy végre egy világbajnoki csapatot ünnepelhess!” Átfutott az agyamon, hogy ha Öcsi erre a saját stílusában válaszol élő adásban, akkor abból óriási botrány lesz, úgyhogy kikaptam a mikrofont Kárpáti kezéből és én vittem tovább a szót, amíg Öcsi túltette magát a cinkelésen. Egyébként ’56-os távozása óta akkor szólalt meg először a Magyar Rádióban. Ma már sajnálom, hogy nem hagytam Öcsit egyből reagálni…
– Mi volt a legmeghatóbb élmény?
– A győzelmek kitörölhetetlenül belém ivódtak, de érdekes módon van két nagyon kedves harmadik hely is, ráadásul negyven év különbséggel: az egyik Rózsavölgyi Pista bronzérme ezerötszázon, káprázatos futás volt, a másik Igaly Diána 2000-es harmadik helye Sydneyben. Akkor mondtam neki, hogy ebből négy év múlva arany lesz, hát Athénban nem aranyat nyert? A születésnapomra egyébként ő írta a legszebb levelet.
– Azért a rádió vezetése is kitett magáért…
– Óriási volt, mert igazi meglepetés partit szerveztek. Semmiről sem tudtam. Gondoltam, lesz egy kis koccintás, ahogy a hetvenötödik meg a nyolcvanadik születésnapomon volt. Ahogy megyek a rádióba, látom, hogy egy taxiból Sándor Csikar száll ki. Kérdem tőle, öreg cimbora, hát te mit keresel itt, mire ő: mit, mit, hát te hívtál meg! Én ugyan nem, mondtam neki, de aztán bementünk. Odabent meg „ezer” olimpiai bajnok, legendás labdarúgó, kolléga és barát felállva ünnepelt. Komolyan mondom, majdnem elájultam a meglepetéstől!
– Szép dolog a vezetéstől, pláne, hogy hírlik: megszűnik a körkapcsolás, amit még ön talált ki anno.
– Elismerem, hogy manapság már nincs milliós hallgatótábora, de ezt akkor sem tehetik meg. A kórházban lévők, a gyengén látók, az úton lévők érdekeit már senki sem nézi? A közszolgálatba szerintem ez is beletartozik.
– Összegezzünk: 85 éves, az első cikke 65 éve jelent meg, 60 évig naponta bejelentkezett a rádió sportműsorában. Érheti még meglepetés?
– Hogyne, nemrég kettő is: a Franfurter Algemeine Zeitungban megjelent egy hosszú cikk rólam, Rudi Michel írta.
– Mit kell róla tudni?
– Hát hogy mellettem ült Londonban a 6:3 alatt. De ő csak negyvenöt percet kapott a német rádiótól a meccs tudósítására. Azóta barátok vagyunk, épp tegnap hívott. A másik, hogy másfél éve a rádió igazgatója elküldte a Guinness Rekordok Könyvébe az adataimat, miszerint én vagyok a világ leghosszabb ideig aktív sportriportere. Tény, 15 olimpián és 13 világbajnokságon voltam ott. Nemrég kaptam meg a papírt: hitelesítették a csúcsot, benne leszek a Rekordok Könyvében.
– A Népszavába nem írna már?
– De, gondoltam is rá, mert volna egy jó témám. 65 évenként csak beférek.
Vincze Attila
