Műgólya, műkémény

Buszmegálló-pavilon a falu szélén. Kicsit már úriasabb, lábazata van betonból, deszkák borítják az oldalát, és bent, a „bunkeres” belső térben egy viseltes sárga pad is helyet kapott. Nemigen ül rajta itteni ember, olyan alacsonyra tervezték, hogy idősebbek egyedül nem is nagyon tudnak felállni róla. Állni egyébként is érdekesebb, mert a váró fala afféle egycsatornás agóra, jellemzően a polgármesteri hivatal üzeneteivel.

Dörgedelmes levél arról, hogy elszaporodtak a kóbor kutyák, s mivel a faluban tekergő ebek riadalmat okoznak, s ugatásra késztetik kertben tartott társaikat, ezért alkalmasak a nyugalom megzavarására, úgyhogy ilyen kutyákat senki se etessen. Plakát, a szüreti felvonulásról, ezt akár el se kellene olvasni, minden évben ugyanaz, reggel zenés ébresztő, a traktor pont a házunk előtt fordul, lesz főzés az iskolaudvaron, és népviseletbe öltözve fellép majd az asszonykórus is. Este a pincesoron dáridó, a kutyák persze ezt is hangosan kísérik, de ez most nem számít. Ánégyes lapon felhívás, javaslatokat várnak, ki legyen a falu díszpolgára, s hogy erre a célra nem tilos saját magunk által sokszorosított ajánlószelvények gyártása, s azok körbevitele az utcákban. Persze üresen, nem ám kitöltve. Dörgölöm a szemem, ez tényleg benne van a szövegben, s azon gondolkodom, vajon a politikai gyanakvás vagy a szomorú tapasztalat nyomán.

Leülök a sárga padra, nézem szemben a házat. Három műgólya van egy műkéménynek álcázott oszlopon. Két idősebb meg egy fióka. Erről eszembe jut, hogy a faluban nincs is igazi gólya, meg rendes fészek sem, miközben pár településsel odébb azokat a villanyoszlopokat kellene inkább megszámolni, amelyek üresek. Pedig van patakunk, igaz, sok víz nincs benne, de azért csörgedez, némely ház végében mesterséges tavak is kelletik magukat, hajdani kenderáztató földeket jeleznek az udvar végében bólogató hatalmas fűzfák is, esténként meg olyan békanászos koncert söpör végig a faluszélén, hogy városi vendégek nem is tudnak aludni.

Fehér hajú idős asszony tipeg ki görnyedve a műgólyás házból, fekete ruhában, fekete cipőben. Járda nincs, az út szélén, a vaskorlát alól szedegeti fel a lehullott szilvát, pár szemet csak, amennyi az egyik kezében elfér. Körbenéz, átjön a műúton, megáll szemben. Ülve pont olyan magasságban van a szemem, mint az övé, állva. Átható, világoskék szemek.

- Végeztél? - kérdi köszönés helyett. Nem ide születtem, nem is régóta lakom itt, nem lehetnek rólam emlékei.

- Végeztem – mondtam jobb híján.

- Elfáradtál – folytatja, inkább kijelentő, mint kérdő módban, továbbra is fürkészőn nézve. Nem tudom, engem lát-e vagy valaki mást, csak azt látom, hogy a buszmegállóban ácsorgó helyiek inkább messzire, másfelé néznek, ne kelljen szóba állni. Engem valamiért mégis megigéz ez az átható, koncentrált nézés, s mondanám, hogy üljön mellém a padra, legyünk egy kicsit mások, beszéljünk ismeretlenül, nem kell, hogy célja vagy haszna legyen, de a busz közben feltűnik a kanyarban. Kifújnak a légfékek, a valóság beáll a pavilon elé, fel kell rá szállni.