Öregszik a Ratkó-generáció

Rövid időn belül meg kellene duplázni az idősotthoni férőhelyek számát. A Ratkó-generáció tagjai megérkeztek a nyugdíjas életszakaszba. A névadó korszakának tartott időszakban (1952-1956 között) közel egymillió gyermek született (948.826 fő), akik közül örvendetesen sok honfitársunk még köztünk van (716.588 fő). A korosztály együtt élte meg a társadalmat érintő alapvető politikai, gazdasági és kulturális átalakulásokat.
Meghatározó közös élményük az intézmények zsúfoltsága és forráshiányossága volt. A háború utáni - mindmáig legnépesebb - korosztály végighaladt a társadalmi normák elsajátítását, a perspektívát biztosító, az együttélését szabályozó intézmények mindegyikén. A korosztály megtapasztalhatta a szűkös bölcsődéi férőhelyek hatásait, a zsúfolt óvodai ellátás következményeit, a felkészületlen közoktatás okozatait, a férőhely-hiányos felsőoktatás zártságát, a munkahely-hiányos gazdaság perspektívátlanságát. A Ratkó-generáció tagjai eddig az intézményi szűkösség áldozatai voltak. A társadalmi intézmények a nagylétszámú korosztály színvonalas fogadására, az idősek sajátos igényei kiszolgálására, a jogosan igényelt minőségi gondoskodásra jelenleg sincsenek felkészülve. A napjainkban nyugdíjba vonulók az életük folyamán végig azzal szembesülhettek, hogy azon intézmények voltak felkészületlenek, férőhely hiányosak és alul finanszírozottak, ahol aktuálisan a generáció tartózkodott.
A most idősödő nemzedék felé a társadalomnak van törlesztendő adóssága. A fent leírt szűkös intézményi feltételek az idősek gondozása terén jelenleg is fennállnak. Az idősotthonok által biztosított férőhelyek (54.134 főnek) már a mai igényeket sem tudják kielégíteni. Az elhelyezésre várók nagy száma (21.959 fő) komoly jelzés arra, hogy a jövő feszültségeinek elkerülése végett halaszthatatlan a központi beavatkozás. A nyugdíjas éveit kezdő nagylétszámú Ratkó-generációval szemben méltatlan lenne a közeli jövőben jelentkező igényeket figyelmen kívül hagyni.
A segítségre szoruló idősekről való gondoskodás általános emberi parancsának való engedelmesség egyre nehezebb feltételek elé állítja a fiatalabb korosztályokat is. A ma kereső tevékenységet végzők vállára újabb anyagi terheket rakni alig lehetséges. A rászoruló idősek segítéséhez, gondozásához, ápolásához szükséges időráfordítás is nagy megterhelést jelent a hozzátartozóknak. Az idősek életkori sajátosságainak megfelelő társas kapcsolatok körülményeit, a rászorultak segítéséhez szükséges szakszerűséget az intézményesülés teremtheti meg. A társadalom egészének kell a rendelkezésre álló nemzeti erőforrások emberséges elosztásával a rászoruló időseknek színvonalas otthonokat biztosítani.
A jelentős számú új idősotthon építését a költségvetésből biztosított forrásokból kellene finanszírozni. A közös erőforrásokból történő finanszírozást több tényező is indokolja. Elsőnek említem azt a tényt, hogy a történelmi előzmények miatt az OECD országok közül a magyar idősek függenek a legjobban az államtól. Az összjövedelmük 89 százaléka állami juttatásokból származik. Az intézménybővítési program költségvetésből való támogatását az is indokolttá teszi, hogy az érintett korosztály az elmúlt évtizedekben jelentősen hozzájárult a nemzeti vagyon mértékének növeléséhez, és jelenleg is részt vesz a nemzeti össztermék bővítésében. Utalnék az általuk végzett jelentős mértékű fizetetlen háztartási tevékenységre és a számottevő mértékű önkéntes munkájukra. A generáció fiatalabb tagjai aktivitásukkal hozzájárulnak az egészséges családi munkamegosztáshoz, a társadalmi harmónia fenntartásához. Mindezek mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az idősek is teljes értékű adófizetők. A ma hatályos adók, járulékok és illetékek közül szinte mindegyiket fizetik, melyek a magánszemélyekre vonatkoznak. 
Az adatok azt mutatják, hogy az intenzív férőhelybővítés alig halasztható. A most nyugdíjba vonulók egészségben eltöltött ideje (5,9 év) miatt pár év múlva a mainál is nagyobb feszültség fog jelentkezni az idősek gondozása terén. A frusztráció érinteni fogja a kereső tevékenységet folytatókat éppúgy, mint a Ratkó-generáció elhelyezést kereső tagjait.

A félreértés hatalma

Megtisztelő, hogy Tamás Pál, a kitűnő szociológus reflektált írásomra, üröm az örömben, hogy annak mondandóját teljesen félreérti.
A jeles szerző kijelenti, hogy "egzisztenciálisan és stratégiailag" tévedek, amikor “butának” nevezem a társadalmi többséget. Valóban nagy szamár lettem volna, ha ilyesmit állítok, ám az írásban, amire Tamás reflektál, szó sincs ilyesmiről.
“A butaság hatalma ül most tört az országon” - írtam, s ezt olyképp értettem - ami meggyőződésem szerint a cikkből világosan ki is derül -, hogy Orbánék, a kormányzó elit képviselik a butaságot (azaz ők vannak hatalmon), és tort ülnek, azaz felfalják az országot; s tort abban az értelemben is, hogy számtalan általuk megölt érték felett tivornyáznak. Sohasem gondoltam, hogy a “nép” lehet buta, megrögzött liberálisként amúgy is individuumokban gondolkodom.
Tamás Pál írásának alapja tehát egy sarkalatos félreértés, azonban, minthogy felvet más szempontokat is, engedtessék meg, hogy további három gondolat erejéig reflektáljak.
Egyrészt: ami a múltat illeti, Tamás egy nyelvkritikai megjegyzést tesz, tudniillik, hogy “mi” - mármint egykori szabad demokrata politikusok - nem tudtuk megszólítani a nagyvároson túl élőket, esetleg nem is próbáltuk, ha mégis, bizonyosan nem sikerült. Sajnos ebben sok igazság van, kudarcunk egyik nyilvánvaló oka ez, s nagy tanulság az utánunk jövőknek, akik azonosak velünk abban, hogy a szabadság, a szabad piac, a jogegyenlőség hívei, de remélhetőleg eszköztáruk szélesebb spektrumúságában és hatékonyságában eltérőek lesznek tőlünk. (Csak jönnének már ezek az elképzelt, nemes fiatalok…)
Másrészt: Tamás ellenem veti, hogy a térségek modernizálódnak, ezt az erényt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ebben egyetértünk: sőt kifejezetten örülök neki, hogy - mint írja - jobb trikókat, sporttáskákat hordanak, finomabb fagylaltokat nyalnak a helyközi buszok utasai. Hanem, amiről én szóltam, az az állam antimodernizációs iránya: aligha hiszem, hogy Tamás Pál vitatná, hogy a szakiskolák tönkretétele, a közoktatás elbutítása (vigyázat! nem a tanárok, nem a diákok buták, a struktúra butult és vette el a kitűnő oktatási műhelyek autonómiáját), a digitális írástudás drámai hiánya, a nyelvtudási kompetenciák standard alacsony szintje mind ijesztőbb mértékű.
Végezetül: bár a szóban forgó cikkben egy szóval sem írtam, hogy a társadalom buta lenne, egy aspektuson elgondolkodtam Tamás Pál írása kapcsán. A választók sok-sok cikluson át bölcsen döntöttek: joggal zavarták el Antallékat, majd utána a Horn-Kuncze kormányt (milyen hatalmas kataklizma volt akkoriban a Tocsik-ügy, azaz mennyivel erősebb morális fundamentumok között éltünk, hogy ez a - persze mai szemmel nézve is igen kínos - kilengés így erodálta a hatalmat). Igazuk volt, amikor a koronát úsztató első Orbán-kormányt elküldték, és nagyon igazuk volt, amikor elzavartak minket 2010-ben, a hitelét vesztett, önazonosságában is megkopott, minden szempontból szétesett baloldali és liberális kormánypártokat.
Azt, hogy 2018-ban újraválasztották Orbánékat, kevéssé tartom bölcs döntésnek.

Persze korántsem gondolom, hogy ennek oka az lenne, hogy a választók elbutultak. Azt azonban igen, hogy a mi adónkból finanszírozott gyűlöletbeszéd, az álproblémák felszínen tartása, a homogenizált média, a kormányzati papagáj-kommandó faék egyszerűségű üzenetei igenis hatnak, és - meggyőződésem szerint - rossz irányban.
Tamás Pállal egyetértésben vélem úgy, hogy az erre adandó válasz megtalálásával adósak vagyunk, mi, itthon éppúgy, mint mondjuk az Egyesült Államokban Trump liberális ellenfelei.

Nemzedékváltás

Orbán Viktor tusványosi beszédében generációja, a „nemzeti, keresztény” politikusok nevében röviden és egyszerűen bejelentette, hogy a kiöregedett, 68-as nemzedéket leváltva „mi jövünk”. 
Mindannyian szeretnénk örök fiatalok maradni. Az 1963-ban született, ötvenötödik életévét már betöltött Orbán Viktor esetében sem szabad kinevetnünk ezt a természetes emberi vágyat. De azért érdemes egy rövid számítást végezni arról, hogy hány évesek azok a baloldali vagy liberális politikusok, akik, eszméikkel együtt, elaggottaknak számítanak Orbán szerint.
A baloldali-liberális Emmanuel Marcon (1977) francia köztársasági elnök még nem töltötte be a negyvenegyedik életévét. Elvbarátja, Justin Trudeau (1971) is nyolc évvel fiatalabb Orbánnál. Sebastian Kurz (1986) osztrák kancellár, aki Orbán Viktor mellett állva mondta ki, hogy ő bizony liberális, kerek huszonhárom évvel a magyar miniszterelnök után született.
Orbánnál jó egy évtizeddel fiatalabb az európai szocialista kormányfők csapata is. A spanyol Pedro Sánchez (1972), a görög Alekszisz Ciprasz (1974), a máltai Joseph Muscat (1974) és a szlovák Peter Pellegrini (1975) mind bőven a hatvannyolcas események után születtek. A meleg és liberális luxemburgi miniszterelnök, Xavier Bettel (1973) és a bevándorló családból származó, szintén meleg ír kormányfő, Leo Varadkar (1979) is egy, illetve másfél évtizeddel a magyar miniszterelnök után született. Az új-zélandi, munkáspárti Jacinda Ardern (1980) alig néhány évvel idősebb Orbán legidősebb lányánál. A keresztény családról vallott nézeteit nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy miniszterelnöki hivatala alatt, ám házasságon kívül szülte meg a gyermekét. És feltehetően a leszbikus, Pride-szervező Ana Brnabic (1975) szerb miniszterelnök is elég messze áll az orbáni politikusi ideáltól.
Szerző
Hegyi Gyula