Sír a telefon

A 2010-es évek magyar „futballjának” hivatalos és nem hivatalos hurrázói nyilván mélységes csalódással vették tudomásul, hogy a hálátlan embereket nemhogy nem érdekli a játék sajátos hazai változata, de még azok is, akik – dacolva minden viszontagsággal – kilátogatnak a meccsnek nevezett másfél órára, örömujjongás helyett efféle szövegű transzparenst feszítenek ki: „Nektek a milliók, nekünk a fos NB I maradt.”

Ezt speciel az FTC drukkerei tudatták a zöld-fehér játékosokkal, valamint mindenkivel, akit illet. A megfogalmazás nem tökéletes, a stílus nem éppen petrarcai, de a lényeg a lényeg, az pedig mindent elárul arról, mire tartják még a kis számú, ám korántsem lelkes törzsközönség tagjai is a labdarúgás modern kori magyar változatát. (Semmire vagy még annál is kevesebbre, amint azt a hárombetűs jelző tükrözi.)

Az MTK–FTC találkozón 4049 nézőt jegyeztek vasárnap; az érdeklődés felülmúlta ugyan az első két forduló 2900-as látogatottsági középértékét, de túlzással sem lehet azt mondani, hogy lázban égtek és egymást taposva tódultak az emberek a Hungária körútra. Enyhe hőemelkedés sem volt, pedig a kék- és a zöld-fehérek mérkőzését – szokás szerint – örökrangadóként aposztrofálták azokban a körökben, amelyekben efféléket is megemlítettek: „Igen gazdag a Fradi-keret. Botka, Georgijevics, Gorriaran, Koch, Moutari, Otigba, Rui Pedro, Sigér a meccskeretben sincs.” Az Üllői úti pénzügyi keret persze valóban gazdag, de hiába az itthoni dohánykánaán, a nem csekély mértékben állami alapú bőség még a nemzetközi futball leghátsó traktusában is a legszegényesebb produkciókkal jár együtt (hosszú évek óta újra és újra). Amúgy pedig szóljon az az átlagpolgár, aki 1. nehezen küzdött meg bármely említett távollévő hiányával; 2. egyet is ismer közülük.

Az örökrangadó kifejezés használata szintén nem több a mostanában minden korábbinál hevesebb szemfényvesztésnél. Magunk közt szólva, már a hatvanas-hetvenes években csodálkoztam e szókapcsolat fennmaradásán, mivel a hajdanán oly lebilincselően sikeres MTK az 1962/63-as évadban még második volt ugyan, ám az azt követő tizenhét esztendőben csak egyszer került a dobogóra (bronzérmet szerzett 1978-ban). A legtöbbször – egyaránt háromszor – nyolcadikként és tizedikként zárta a bajnokságot, kétszer-kétszer hetedikként és kilencedikként kötött ki, sőt előfordult, hogy csupán tizenegyedikként, tizenharmadikként, illetve tizennegyedikként „futott be”. De akkoriban igazából senkit nem zavart a derbi minősítés továbbélése, mert a Népstadionban ilyen számok mutatkoztak rendszeresen: 1964 áprilisában 75 ezer néző előtt rendezték az FTC–Pécs (3:2), MTK–Újpest (2:1) kettős meccset; 1965. április 11-én szintén 75 ezren mentek ki a Vasas–MTK (2:0), Honvéd–FTC (3:0) dupla programra; míg 1968. május 28-án 85 ezren voltak a Vasas–Újpest (1:0), FTC–MTK (2:0) páros partin.

S olyan játékosok vonultak fel kék-fehérben, mint Sándor „Csikar”, Nagy „Paróka” István, Kovács III Ferenc, Vasas Mihály (csupa 1964-es KEK-döntős), továbbá Dunai Lajos, Strasszer László, Koritár „Macska” Lajos, Szuromi Antal.

S most?

Rangot végképp nem ad a nyolcadik és a kilencedik kerületi társaság találkozója, hiszen maga a publikuma közölt messzemenően lesújtó véleményt a takarékos ligáról. Ráadásul nemhogy a másodosztályból feljutó MTK, de még az FTC összetételével is bajban volnának a népek. Ha napjainkban is menne a Legyen ön is milliomos! elnevezésű vetélkedő, akkor fődíjas felvetés lehetne, hogy „sorolja fel a zöld-fehérek kezdő tizenegyét!” Attól tartok, még a telefonos segítő is megizzadna a Dibusz – Lovrencsics, Frimpong, Blazic, Heister – Petrjak, Spirovski, Leandro, Bőle – Lanzafame, Böde felállással...

Az MTK összetételét talán fel sem adnák. (Azaz eleve feladnák.)

Bár egyik esetben sincs kizárva, hogy sírna a telefon, akár a labda.