Másfél évszázada tart Budapest ostroma

Mostanában a főpolgármester-választás esetleges eltörlése, a kerületek és a főváros váltakozó szerencséjű harca készteti arra a budapestieket, hogy némi szorongással várják a jövő évi önkormányzati választást. Pedig a majd másfél évszázados várost sosem irányították éppen úgy, ahogy most működik.

Itt tisztogatásra van szükség, mert csak a kaftán változott meg – követelte Budapest megrendszabályozását heves parlamenti szónoklatban Usetty Ferenc, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselője alig fél évvel a kommün bukása után, 1920. március 29-én. A feldúlt honatya a törvényhatósági választások mielőbbi megtartása révén látta megóvhatónak a „magyarság” és „kereszténység” érdekeit, amelyeket továbbra is veszélyeztetett a „magyartalan” és „kozmopolita” Budapest, pláne, hogy a főváros még mindig „a régi szabadkőműves Wirtschaft” befolyása alatt állt.

Usetty szavai termékeny talajra hullottak. Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök kijelentette, hogy a törvényjavaslat már előkészítés alatt áll. S valóban – miként Schweitzer Gábor e tárgyú tanulmányában olvashatjuk –, április 17-re megszövegezték a javaslatot, júliusban pedig már az új szabályok szerint tartották meg a budapesti törvényhatósági választást. Amelynek nyomán Sipőcz kormánybiztos ünnepi beszédében hangot adhatott elégedettségének: „Bevonultunk ide, mint a főváros ős magyar lakosságának képviselői. Az ős magyar lakosság követelte azt, hogy képviselői a székesfőváros kormányzatában egyedül a keresztény és magyar faji érdek jegyében dolgozzanak".

Ezt a rapid és kifejezetten az adott szituációra szabott törvényhozást természetesen a sajátos történelmi pillanat, a 133 napos Tanácsköztársaság sokkja okozta. De tény az is, hogy a főváros gazdasági ereje és kimagasló népessége már fél évszázaddal korábban kivívta magának a különleges bánásmódot. 1872-ben, amikor lerakták a következő évi városegyesítés törvényi alapjait, az újszülött Budapest néhány különleges szabadságjogot is élvezett a többi helyhatóság osztrák precizitással megszabott, szűkös kereteihez képest.

Az egyesített főváros 400 fős irányító testületének a felét választották, a másik fele a virilisták körül került ki. Budapesti különlegesség azonban, hogy az 1200 legnagyobb adót fizető polgár, illetve az adója kétszeres számítása révén ugyancsak virilistának jelölhető értelmiség közül a választók – azaz az írni-olvasni tudó, legalább két éve a városban élő férfiak – szintén választottak. S hogy a struktúra ne merevedjen meg, három évenként a testület felét kisorsolták és újraválasztották.

Az 1920-ban kialakított új budapesti törvényhatóság nagy újítása éppen a virilisták teljes kiiktatása volt a rendszerből: az előterjesztő ezt az átalakult életviszonyokkal és a hadimilliomosok kétes hátterével indokolta, de nehéz nem meglátni a a döntés mögött a főváros erős embereinek legyűrésére való törekvést, no meg a primer zsidóellenességet. Az új rendszerben a város irányítótestülete 200 fős lett, a tagok közül 180-at választottak, 20-an pedig posztjuk révén (ilyen volt pl. a Magyar Tudományos Akadémia elnöke) váltak városatyává.

Jellemző azonban, hogy tíz éven belül ezeket az arányokat kétszer is megváltoztatta a parlament, így 1930-ra az akkori 220 képviselő közül már csak 140-et választottak a polgárok, a többiek hivatalbóli vagy örökös tagként tevékenykedtek a testületben.

Az 1950-ben életbe lépett tanácsrendszer ezt a korlátozottan demokratikus – mert könnyen befolyásolható – rendszert a tökéletes látszatdemokráciával váltotta fel. A fővárosi közgyűlést a Fővárosi Tanács, a helyi ügyek szűk körének vitelére hivatott elöljáróságokat a pro forma ugyancsak választott kerületi tanácsok váltották fel, ám hogy e testületeknek valódi súlyuk alig volt, jelzi, hogy a 251 (később 201) fős budapesti testület – a korszak Országgyűléséhez hasonlóan – évi négy nyilvános ülést volt csak köteles tartani. A valódi hatalom – már amennyiben nem a pártszerveket tekintjük annak - mindkét szinten a végrehajtó bizottságok kezében összpontosult, melyeket a testületek saját tagjaik sorából választottak. Budapesten a 201 fős tanács korában ez egy 17 fős grémiumot jelentett.

Olyan rendszer, amelyet 1990-ben hozott létre a Budapest-törvény, korábban tehát sosem működött. Az erős főváros mellett a maga területén ugyancsak erős jogosítványokkal rendelkező 22 (1994 óta 23) kerület együttese azon bázisdemokratikus alapelvet követi, hogy a döntések akkor jók, ha minél alacsonyabb szinten, a polgárokhoz minél közelebb születnek meg. Kitalálói azonban nem számoltak a politika önérvényesítő természetével: a vágyott együttműködés helyett csaknem harminc éve a kerületek és a főváros szkanderozása folyik.

Egyelőre az előbbiek látszanak nyerni. Az első ciklusban még 88 fős Fővárosi Önkormányzat 2010 óta 33 taggal működik, sőt ebben a ciklusban közülük már csak kilencet választottak a polgárok, miközben a kerületi polgármesterek teljes jogú tagjai lettek a testületnek. Ennek szöges ellentéte lenne az az évtizedek óta fel-felbukkanó, de a nyilvánosság előtt még soha meg nem méretett elképzelés, amely egy - a nagyjából az eredeti Budapestet lefedő - „cityvel” és néhány nagyobb külső városrésszel számol, így teremtve meg újra Budapest egységes irányítását és igazgatását.