Az orvos négy faluval arrébb, hetente egyszer jön délelőtt két órára. A hivatalba szintén buszra kell szállni, rosszabb menetrendnél ki is kell baktatni két-három-öt kilométert a főútig. A gyerekeket iskolabusz hordja tíz kilométernyire a másik irányba, a postásautó ugyan még kétszer csenget, de aztán elrobog a következő faluba. A pap havonta egyszer misézik, az önkormányzatnál hetente kétszer két-három óra az ügyfélfogadás. A bolt pár órára nyit ki, a felhozatal is szegényes. Minden másért utazni kell a városba.
A városokból, pláne a megyeszékhelyekről vagy Budapestről nézve szinte elképzelhetetlen, hogy az ország cirka harmada – a több mint 1750 ezerfősnél kisebb településen élők – elegáns kifejezéssel kompromisszumokkal, póriasabban lemondásokkal teli éli mindennapjait. A rendszerváltás után a téeszek, állami gazdaságok szétverésével először a munkahelyek tűntek el a kis- és aprófalvakból, a megélhetés utáni elvándorlás miatti lakosságfogyás és elöregedés pedig két évtized alatt lenullázta a szolgáltatásokat: nincs fodrász, kocsma, posta, trafik, könyvtár, bölcsőde, óvoda, iskola, a XXI. század a faluközpontban lerakott térkövet és a kitatarozott községházát jelenti mindössze.
A fiatalok és az értelmiség elköltözött, maradtak az öregek, a képzetlenek, a reménytelenek, a totális elszegényedés és kilátástalanság. A mindenkori hatalom részéről pedig az ötlettelenség, hiszen az elmúlt három évtized kormányai jellemzően csak lózungokig és Potemkin-tervekig jutottak a kistelepülések kapcsán. Négyévente, a kampányban persze nagyívű programokról, fejlesztésekről beszélnek, a voksolás után azonban jön a költséghatékonyság, a racionalizálás, melynek legnagyobb elszenvedői mindig a sokszámjegyű, kátyúszabdalta utak végén-mellett élők.
A pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne – írta Illyés Gyula a Puszták népében.
Bő nyolcvan év után sem tudna mást papírra vetni.