A sokféleség diadala

A politikában a választóvonalat a XXI. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal többnyire a pártokon belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között.
Hogyan legyünk konzervatív-liberális–szocialisták? - tette fel a kérdést még 1978-ban a lassan 10 éve elhunyt lengyel gondolkodó, Leszek Kolakowski. Írása – amelyet másfél évtizede olvastam - ráébresztett: valamennyi politikai irányzat morális alapértéke elfogadható a számomra. Sőt felfedeztem: miközben szocialistának vallottam magam, bizonyos szemszögből konzervatív, más kérdésekben liberális vagyok. Az elmúlt évtizedekben kísérletek sora bizonyította, ezzel nem csak én vagyok így. Minden ember egyidejűleg többféle morális értéket vall, és mindegyik felbukkan a viselkedésében. A morálisan „egydimenziós” - kizárólag konzervatív, csak liberális, egyedül szocialista – ember csak szélsőséges kivétel. Az éles politikai ellentétek oka nem az egyének kibékíthetetlen morális különbözősége, hanem a saját politikai „törzs” elvárásainak való engedelmeskedés.   
Mégis, miközben az emberek hajlandók elfogadni mások értékeit, felvetődik bennük a kérdés: melyik az igazi? Ugyanezt a kérdést - „melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak?”- teszi fel Szaladin, a muzulmán uralkodó Lessig A bölcs Náthán drámája zsidó főhősének. Náthán egy különös példabeszéddel – a három gyűrű meséjével - válaszolt. Egy ember – mesélte - varázshatalmú, viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő gyűrűt örökölt. A gyűrű az apákról a fiúkra szállt, míg végül egy olyan apához került, akinek három egyként kedves fia volt. Mivel úgy érezte, nem tud választani közülük, halála közeledvén az aranyművessel csináltatott két pontos másolatot. Azóta folyik a fiúk között a vita, kié az igazi – de hiába. „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet a bölcs Náthán - hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket”.
A világban lezajlott változásokat követve ma meggyőződésem: a politika morális értékekei nem zárják ki egymást. A XXI. század problémái csak valamennyi érték szemüvegén keresztül szemlélve érthetők meg, így a globális problémák terápiájához mindegyik nélkülözhetetlen. Túljutottam tehát azon a - gondolatokat gúzsba kötő - állapoton, amit a humoralista, Sándor György évtizedekkel ezelőtt egy sokkoló hasonlattal fejezett ki: „Azt álmodtam, hogy Magyarország akkora, mint a talpam, és minden lépésemmel hazaárulást követek el.” Ebből a szemszögből meghökkentő számomra az ellenzéki pártok és mozgalmak újraszerveződést kísérő szélsőséges érték-tisztogatás, amely gyakran személyi tisztogatásba csap át.  
A baloldali barátaim által követelt és egyedüli iránymutatóként a világ számára előírt morális értékeket, és a belőlük levezetett politikai stratégiát ma más szemszögből látom, mint negyed százada. Ez az eltérő nézőpont a sheffieldi technikai múzeumban - unokáim társaságában - tudatosodott bennem. A látogatás során került elénk egy ember nagyságú tábla, benne több kisebb-nagyobb, egymásba kapcsolódó fogaskerék. A gyermekeknek azt kellett kitalálni: ha elforgatják az egyiket, merre fog fordulni a hozzá kapcsolódó másik? Csak a fogaskerekek sorát végigkövetve lehetett kiötleni, merre fordul az utolsó. 
Nos, az elmúlt évszázad során a nemzetközi gazdaság létrejöttével, a vasút- és a telefonhálózat kiépülésével a közösségek fogaskerekei egyre szorosabban érintkeztek. A XX. század végén pedig az internet, a világgazdaság, a globális kommunikáció és a migráció eredményeként a világ fogaskerekei elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Hiába is akarná valaki - saját értékei és vágyai alapján - erre vagy arra forgatni a keze ügyébe eső kerekeket, azok egészen másfelé fordulnának. Egyre gyakrabban szembesülünk nem-szándékolt következményekkel: ezt a helyzetet részben az idézte elő, hogy a különböző tudományterületek sokáig egymástól független törvényei kibogozhatatlanul egymásba akaszkodtak, és csak nehezen fejthető meg, milyen lesz az összehatásukként kialakuló valóságos változás.
Még nehezebbé teszi azonban a helyzetet, hogy a korábban szemben álló morális értékek is fogaskerék-szerűen összekapcsolódtak. Régebben a konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata értékek alapján szerveződő pártok a maguk morális szemszögéből javasoltak terápiát a világ problémáira. Volt, aki sebészi beavatkozást, a másik gyógyszeres kezelést, és volt, aki pszichológust ajánlott. A választásokon azután a polgár a különböző értékekből levezetett terápiák alapján döntötte el, kinek ad felhatalmazást. Így hol a konzervatív, hol a liberális, hol pedig a szociáldemokrata pártok kaptak lehetőséget. A XXI. század problémái azonban inkább egy áttételes rákhoz hasonlítanak: a gyógyításánál valamennyi terápia nélkülözhetetlen, de tekintettel kell lenni egymásra gyakorolt hatásukra is.
S ha valakiben felvetődne a kérdés, vajon közülük melyik érték vezérelje a terápiát, arra sokan azt a válasz adnák: az attól függ, mi fő veszély. Az anekdota szerint Sztálin egykor erre így válaszolt: „mindig az a fő veszély, ami ellen beszüntetjük a harcot”. Nos, napjaink globális problémáival küszködve a fő veszély az, ha valamelyik tudományterület tanácsát nem vesszük tekintetbe, és még inkább, ha bármelyik értéktől megtagadjuk a hozzájárulást, ha egy érték hirdetőjét eltanácsoljuk a döntéstől. 
A politikában ugyanis a választóvonalat a XXI. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal – bármilyen furcsa legyen is – többnyire a pártokon belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között. A különbség a kizárólagos érték érvényesítésére törők és a más értékkel harmonizálni törekvők között van. Amiként félelmet kelt a világpolitikában a „tegyük országunkat az első helyre” jelszó, épp így kudarcot szül a „tegyük a - konzervatív vagy liberális vagy szocialista vagy fenntarthatósági – értékeinket az első helyre” politikai követelés. 
A XXI. században nem egyedi értékek, szuverén országok és autonóm mozgalmak vetélkednek. A dobogó legfelső fokán sem egyetlen versenyző, hanem csapatok állnak majd.
Szerző
Marosán György
Frissítve: 2018.08.10. 09:10

Hajlék nélkül

Legutóbb Angliában, a XVI. század elején volt példa arra, hogy a földekről elzavarták a parasztokat, majd a fölnélküli „lézengők" – akkori elnevezéssel: csavargók – ellen keményen felléptek. A kiszorított emberek kiverődtek a városok közötti erdőkbe, a városokban (koldulással, tolvajlással, prostitúcióval) megszerezték a legfontosabb élelmiszereket.  
A magyar alaptörvény kinyilvánítja, hogy az ország „törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit [...] mindenki számára biztosítsa." Ezt a törekvést az állam és a helyi önkormányzatok akként igyekeznek teljesíteni, hogy „törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani." Azt nem részletezi az alaptörvény, hogy milyen szervezet keretében, miféle minőségű legyen, lehet a szállás. Mivel az állam és az önkormányzatok igyekezete azzal párosul, hogy a „helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitel-szerűen megvalósuló közterületi tartózkodást," feltételezhető, hogy a jogellenesen mégis ott tartózkodó hajléktalanok ellen a hatóság büntető intézkedésre is kényszerül. Például arra, hogy az ilyen, munkátlan csavargókat a számukra kijelölt szállás elfoglalására késztesse. Ha kell, erővel is. Mert különben eredménytelen marad a törekvés az emberhez méltó lakhatás biztosítására. 
Mióta olvastam a mai, magyarországi hajléktalanságot megtiltó rendelkezésekről, mindegyre az angliai példa jár a fejemben. Jó, tudom, hogy a mai hajléktalan nem feltétlenül tolvaj, többségük nem is erőszakos, inkább elesettek, szerencsétlenek. Azt is érteni vélem, hogy nem akarnak a rendelkezésre álló szállások valamelyikén éjszakázni. Lényegében az a szándék is felfogható és elfogadható, hogy a budapesti aluljárókban ne aludjanak, hiszen az alaposan megágyazott matracok, paplanok mellett néhol alig lehet már elmenni. Akkor mi legyen? 
Ha mindenoldalú az elégedetlenség, valamit tenni kell. Mindenki a magáét. A Hivatal elsőként: rendelkezik. Mi a teendő azonban, ha intézkedése, annak kivitelezése életszerűtlennek, lehetetlennek bizonyul? A történelem és az irodalmi alkotások példái ebben kevéssé segítenek. Angliában akkoriban „találták fel" a dologház intézményét, amely sajátos, mostoha átmenet volt a börtön és a kórház között. Azóta pedig a világ teljesen megváltozott, a hajléktalannak éppen olyan joga, hogy emberi körülmények között éljen, mint bárki embertársának, akinek van lakása. 
Nem tehetünk mást, a hajléktalanok számára elfogadható, élhető, használható és (bizonyos mértékig) önálló, bármilyen kicsi, de lezárható lakást kell teremtenünk. Tudom: ez beláthatatlanul nagy költséggel jár, és sokuk talán nem is "érdemli meg". Csak az ellenségesen ágálók számára megjegyzem: Angliában se hozott annak idején hasznot a csavargók elleni hatósági fellépés és abban a lakosság szerény közreműködése. 
Boldogabb, nyugodtabb időben lesz mód a hajléktalanság okait firtatni, lehet majd elemezni az egyes sorsokat, de ennek most nincs itt az ideje. Most előttünk van egy hatalmas feladat, amely elsőre alig belátható méretű, és valahogyan meg kell oldani. 
Kár, hogy az alaptörvény megfogalmazói és a szöveget elfogadó képviselők nem bíznak a sikerben. Ha az általuk hozott törvénytől szerintük eredmény volna várható, akkor más kifejezéseket találtak volna. Például ilyeneket: az állam köteles emberi módon ellátni elesett polgárait, a helyi önkormányzat az emberhez méltó szállásukról gondoskodik, és csak akkor tilthatja meg a hajléktalanok közterületi jelenlétét, ha már felkínálta a kulturált környezethez méltó lakhatást nekik.
Szerző
Vámos György

Európa nem olyan

A baloldalinak tekintett pártok és közszereplők többnyire kerülik a nemzeti kérdést, sőt olyanok is vannak, akik kifejezetten abból próbálnak meg politikai tőkét kovácsolni, hogy ellenséges attitűdöt mutatnak. Mi pedig az orbáni politikával való szembehelyezkedés és az ebből következő összefogáskényszer miatt nem mindig és nem egységesen határolódtunk el a felelőtlen nemzeti nihilista nézetektől. Meggyőződésem, hogy ezzel nemcsak a határon túli magyar közösségeket sértettük meg indokolatlanul, de komoly veszteségeket könyvelhettünk el a teljes közvélemény előtt. Nemzeti érzelmek és értékek nélkül, érthető és következetes nemzetpolitikai jövőkép nélkül hiába állunk ki a demokratikus értékek védelméért, átengedjük a politikai tér egy jelentős részét a szélsőséges nacionalista, fasiszta nézetek hirdetőinek. 
Európában nem a baloldal van válságban, hanem a szürkeség, vagy még inkább színtelenség. A nemzet, a haza kérdésében nem lehet szürkének lenni. Ez a kiinduló pontja annak, hogy a szélsőjobboldali uszítással érdemben szembe tudjunk szállni. A trianoni igazságtalan és méltatlan döntés okozta sebeket, több millió magyar más országba kerülésének következményeit nem lehet semlegesen szemlélni. A külhoni magyarság jogainak határozott védelmét viszont nem a nemzeti önsajnálat és a sérelmek emlegetése oldja meg. Megoldást a kisebbségben élők jogainak biztosítása jelenthet: a kulturális, a közigazgatási-, önkormányzati és a területi autonómiájuk szavatolása, a regionális autonómiák megteremtése, illetve e formák kombinálása.
A magyar baloldal célul tűzte ki, hogy európai keretek között, az államhatárok tiszteletben tartásával segítse elő a magyar nemzet újraegyesítését.

Nagyra értékeljük mindazt, amit a határon túli közösségeink önszervezéssel, közösségépítéssel, egyházi és magáningatlanok visszaszerzésével elértek. Mindez egy-egy lépcsőfok az autonómia megteremtése, kiterjesztése érdekében. Ugyanakkor nagyon fontos lenne, ha valamennyi szomszédos ország jogi erővel szavatolná: ne lehessen visszarendeződés a kisebbségi jogok terén egy-egy kormányváltáskor, ahogy ma ezt tapasztaljuk. Pont ebben lehet segítségünkre egy erős Európa, erős kisebbségvédelmi politikával. Az ennek megteremtését célzó sikeres európai polgári kezdeményezés most ehhez hozhatja létre a jogi feltételeket. Persze csak akkor, ha lesz erős Európa, és benne a nemzeti kisebbségek jogai iránt elkötelezett politikusok.
Néhányan nehezen tudják összeegyeztetni az Európai Unió melletti kiállást a nemzeti érdekek védelme melletti elkötelezettséggel. Szerintem óriási tévedésben vannak. Orbán ugyan megpróbálja elhitetni a közvéleménnyel, hogy Brüsszel és az európai szocialisták a nemzetállamok feloldásában hisznek, és hagyományos értékeink, kulturális gyökereink feladásával valamilyen új európai olvasztótégelyt akarnak létrehozni. 
A Fidesz elnökének minden hazugságával szemben az igazság azonban az, hogy a szociáldemokrácia legjelesebb alakjai ott voltak az Európai Unió mint a nemzetek-nemzetállamok szövetsége koncepciójának kezdeményezői, kidolgozói és megvalósítói között. Az általunk, európai szocialisták által képviselt európai koncepció meg kívánja tartani a nemzeti nyelvek, hagyományok, értékek és természetesen a nemzeti érdekek képviseletének továbbra is kiemelkedő szerepét, és ugyanolyan fontos értékként tekintünk ezekre, mint mai néppárti kollégáink többsége. Sőt mi európai szocialisták sokkal inkább kiállunk a kisebbségek, különleges hangsúllyal: a nemzeti kisebbségek identitásának, oktatási, kulturális és politikai szerepének növelése mellett, mint Orbánék európai pártcsaládja.
Az ultranacionalista, EU-ellenes új tábor pedig, melyben Orbán vizionál vezető szerepet magának, egyenesen ellentétes érdekek és elvek alapján szerveződik. Érdekesen nézne ki, ahogy Orbán az új keletű idegengyűlölő, a kisebbségek ellen uszító elvbarátaival befenyíti Brüsszelt a hatékony kisebbségvédelmi politika megvalósítása érdekében. 
A saját nemzeti ügyünket az erős, együttműködő Európa szolgálja, amihez szükség van a hazafias szellemű Európát értő és befolyásolni tudó, szerethető szocialista pártra. Mi értjük, hogy vannak olyan értékek, melyeket közösen néha könnyebben, hatékonyabban tudunk megvédeni.
Szerző
Harangozó Gábor