Azt olvastam a Nemzeti Sport szerkesztő urától az online-on, hogy a kisvárdai stadionavató „felért egy L’art pour l’art-i abszurddal.” (Értsd: a L'art pour l'art társulat groteszkjével.) Az iróniától nem mentes jegyzet szerint „volt minden a várdai sporttelepen: pályaszentelés, sasröptetés, nyilvános leánykérés...”
Kérdem én: már miért ne lett volna?
Elvégre az is előfordult, hogy esküvőt tartottak a gyepen. Valamivel nagyobb jelentőségű találkozón, némiképp tágasabb stadionban. Az 1998-as világbajnokság Norvégia–Brazília csoportmérkőzése előtt a marseille-i Velodrome-ban. A norvég Öyvind Ekeland vette el a brazil Rosangela de Souzát, és amikor a kihangosított eseményen a pap megkérdezte tőle, hogy akarja-e törvényes feleségéül bájos aráját, 55 ezer néző üvöltötte a lelátón: „Oui!!!”
Na már most, a Kisvárda is tele van brazillal. Jó, nem olyanokkal, mint Cafu (142-szeres válogatott volt), Roberto Carlos (125), a fenomén Ronaldo (98), Dunga (91), Bebeto (75), Rivaldo (74) vagy Leonardo (55) – nem mellesleg: valamennyi legalább egyszeres világbajnok, és mindahány legalább kétszer játszott vb-döntőt –, de hát nem lehet mindjárt a csillagok régiójában kezdeni. Az se semmi, ha egy 16 277 lakosú magyar település csapatában négy brazil szerepel, pláne, hogy egy kormánypárti hírportál megindító megállapítása szerint „ez a kedves, családias kisváros megérdemli, hogy a legmagasabb osztályban is megmutassa magát”. Igaz, Révész Attila várdai sportigazgató lehűtötte azokat, akik már-már obeliszket állítottak a brazilos fellegvárkertnek, mert egyszerűen azzal indokolta a dél-amerikai importot, hogy „egy magyar labdarúgó árából három brazilt hozok”. Most tehát ott van Felipe (értéke euróban: 950 ezer), Anderson Pico (700 ezer), Sassa (400 ezer), Lucas (200 ezer). Összesen 2 millió 250 ezer eurót kóstál az egzotikus különítmény, ám ez zsebpénz ahhoz képest, hogy a huszonegy éves brazil Richarlisonért 35 millió fontot fizetett az Everton, míg az egyszeres – egészen pontosan hétperces – brazil válogatott Felipe Andersonért 36 millió fontot szurkolt le e lap főszerkesztőjének kedvenc külföldi klubja, a West Ham United.
De hagyjuk a magasabb tartományokat, inkább örvendezzünk a magyar bajnokság immár tagadhatatlan fejlődésén. Hogy az miért kétségtelen? Kérem, a Kisvárda tök utolsó, négy meccsen tizenegy gólt kapott, és egyet sem szerzett. Mondjanak még egy helyet a világon, ahol négy brazillal így áll egy csapat! Nálunk azonban nem dőlnek be a dél-amerikai trükköknek, itt olyan csárdás van, hogy semmibe vész a szamba... Habár a várdai stadion avatóján a Citrom Band elnevezésű demecseri fúvós zenekar a Bogey indulót játszotta, az pedig brit szerzemény, és világsikerét egy angol–amerikai filmnek, a Híd a Kwai folyón című legendás alkotásnak köszönheti. (Az együttes neve onnan van, hogy a derék jó nép folyton citromot szopogat a koncerteken, ettől ugyanis összegyűlik a nyál a szájban, úgy pedig nem lehet fújni.) Ám egyáltalán nincs kizárva, hogy a közönség – mely a kisváros lakosságának nagyjából a hatodát tette ki – ugyanúgy fütyülte a dalt a nézőtéren, ahogyan azt a hajdani moziban tették.
Az összeállítást talán nem fújta mindenki. Már csak azért sem, mert a hajdani Magyar Nemzetben „Kelet Felcsútjaként” aposztrofált Kisvárda nemzetközi csapatában mindössze három magyar név szerepelt. A formáció így festett: Felipe – Ene (román), Parcvanija (grúz-ukrán), Beriosz (görög), Vári (Anderson Pico) – Hej (ukrán), Karaszjuk (ukrán, helyette Sassa), Lucas, Mitosevics (szerb), Gosztonyi (Horváth) – Sinder (ukrán). Ezzel a garnitúrával van zéró pont, 0-11-es gólkülönbség.
De nem a Várda-gárda vezetője mondta, hogy „ csapatomban három sebesség volt: lassú, lassabb, rükverc”. Ez a megállapítás Záhonyban hangzott el Lelt Józseftől, a megyei másodosztályú Pátroha edzőjétől a 4-2-es vereség után.
A jelek szerint Szabolcs-Szatmár-Beregben másutt is muzsikál – úgy-ahogyan – egy Citrom Band.
