Grillcsirke

A becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt.

A sátor tulajdonképpen egészen normálisan fest. Lehetne rosszabb is, ha tekintetbe vesszük, mi történt. Az egyik rögzítőzsinór szakadt csak el, de össze tudtam kötözni, és végül a fém pöcköket is megtaláltuk. A domb eleve nem a legalkalmasabb táborhely, de hát mit tegyünk, a koordinátákat nem mi határoztuk meg: ott vertünk sátrat, ahonnan elérhető távolságban van a napi munkánk helyszíne, és a biztonsági őr is szemmel tudja tartani az értékeinket.

Nem mintha volnának értékeink. A lehető legkopottabb ruháinkat pakoltuk be – nagyon is helyesen –, okulva az előző évi dagonyából, amelyben combig felázott nadrágban cuppogva evickéltünk körbe a Szigeten. Két kispárna, takaró, törölköző, papucs. Ennyi a vagyonunk, meg a két műanyag palack, amivel elzarándokoltunk az ivókúthoz a napi vízadagunkért. A lényeg, hogy a sátor vízálló, és egy, a Sziget egy eldugott szegletében talált jókora kővel viszonylag stabilan sikerült felállítanunk.

Ebbe a komfortos állapotba rondított bele a holland.

Akkor hallottam először holland káromkodást, elég furcsa nyelvnek tűnt, de az események lavinaszerű alakulása miatt nem volt időm mélyebb lingvisztikai megállapításokra, ugyanis a káromkodással egyidőben valami becsapódott a sátrunkba, és már gurultunk is lefelé a domboldalon.

Mint később, a kikászálódásunk után kiderült, a becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt, amelyek – vélhetően nem függetlenül az éjjel elfogyasztott alkoholmennyiségtől – számára nehezen voltak kivehetőek a kora reggeli fényviszonyok közt. Így aztán a holland elvágódott bennük, egyenesen rá a sátrunkra, amelyben a húgommal az igazak álmát aludtuk. A holland mentségére legyen mondva, hogy a földet érés – mármint, amikor sátrastul megálltunk a dombocska tövében – után azonnal elnézést kért. Csapzott volt és félmeztelen, de valahogy mégsem keltett rossz benyomást, a történtek ellenére sem. Miközben igyekezett kibogozni a lábát a zsinórokból, mindenféle nyelveken bocsánatot kért, és biztosított afelől, hogy segít újra felállítani a sátrunkat.

Így is lett: két barátjával felcipelte a cuccunkat a dombra, és nagy erőfeszítések árán újra sátorformát varázsolt belőle. Mi rezignáltan néztük a műveletet – a nulladik napon, frissen és kipihenten is megizzadtunk a sátorállítással, nemhogy az utolsó napon, a legszebb álmunkból felriasztva. Az építmény végül elkészült, mi pedig most, túlélve az utolsó munkanapunkat, vacsora közben nézzük a végeredményt: vajon kibír-e még egy éjszakát.

Kilencszázkilencven forint volt a fél grillcsirke. Egyetlen fillérünk sem maradt, viszont meleg ételt vacsorázunk. A szigetlakók jelentős hányada már napokkal ezelőtt pénz nélkül maradt, így változatos módokon igyekszik ételhez jutni, eközben mi, a felelős gazdálkodástól megrészegülve, boldogan esszük a csirkét. A csontokat, a maradékot (még maradékot is merünk hagyni!) halomba gyűjtjük, zacskóba tesszük, és éjszakára a sátor elé rakjuk. Reggelre az egész csomag eltűnik.