A kulcs az oroszoknál van

Szíria északnyugati Idlib tartománya – az utolsó jelentős enklávé, amely a kormányellenes erők kezén maradt – egészen mostanáig amolyan biztonsági szelepként szolgált. Miközben a többi ellenzéki terület elesett, a szíriai kormányerők adtak egy utolsó választási lehetőséget a túlélőknek: Idlibbe száműzik őket, vagy egy olyan, a kormány ellenőrzése alatt álló területen élhetnek tovább, ahol viszont börtönnel, kínzásokkal és kivégzésekkel kell szembenézniük. Nem csoda, hogy sokan Idlibet választották. Idlib 2,3 milliós lakosságának közel fele más szír területről került a tartományba.

Most azonban maga Idlib is veszélybe került. Fennáll ugyanis a veszély, hogy az orosz és szíriai erők folytatni fogják a rájuk jellemző, válogatás nélküli és néha szándékos támadásokat a civilek és az olyan polgári infrastruktúrák ellen, mint amilyenek a kórházak. Ezek a háborús módszerek becslések szerint félmillió ember halálát okozták, és ezek okolhatók azért is, hogy Szíria békeidőbeli lakossága több mint felének el kellett hagynia otthonát.

Az orosz-szír támadások elől menekülő civilek a múltban még átkelhettek Idlibből a szomszédos Törökországba, ahol jelenleg is körülbelül 3,5 millió szír menekült él. Azonban 2015 októberében a török biztonsági erők lezárták a határt, azóta pedig rövid úton visszafordítják a menedékkérőket, időnként még tüzet is nyitnak rájuk. Ha Törökországnak szembe kellene néznie az orosz-szír bombázások elől menekülő menedékkérők újabb rohamával, esetleg azzal próbálkozhat, hogy az általa ellenőrzött határ menti régiókba – Afrinba vagy Jarabulusba – irányítja őket, amelyek azonban aligha védettek a támadásokkal szemben. Esetleg újabb tömegeket is beengedhet Törökországba, szembesülve a belföldi nyomással, hogy rúgja fel az Európai Unióval kötött megállapodást, melynek célja az Égei-tengeren át Görögországba tartó menedékkérők beáramlásának korlátozása – miközben éppen kezdetét veszi a 2019-es európai parlamenti választásokat megelőző kampány.

Sokkal jobb megoldás lenne az idlibi mészárlás megakadályozása. Ennek legjobb módja pedig az európai nyomásgyakorlás Oroszországra. Az orosz légierő 2015 óta a szír alakulatokkal karöltve harcol. Ez a fő ok, amiért a kormánypárti erők, amelyeknek a harctéri pozíciója gyenge volt, most valószínűleg túlsúlyba kerülnek. Ráadásul Oroszország hivatalos fegyverexportőre, a Roszoboronexport Szíria legjelentősebb fegyverbeszállítója. Orosz diplomaták akadályozták meg, hogy Szíriát a Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálják, és annak vizsgálatát is megpróbálták megakadályozni – végül sikertelenül –, hogy kik használnak Szíriában vegyi fegyvereket. Az orosz kormányhoz hű sajtó, például az RT és a Szputnyik élen jár az orosz-szír katonai szövetség által elkövetett atrocitások tisztára mosásában.

Az európai kormányzatoknak nyomást kellene gyakorolniuk Moszkvára, hogy használja ezt a meglévő befolyását. A Kreml igyekszik jobb viszonyt kialakítani az Európai Unióval a szankciók feloldása érdekében, és hogy javítson stagnáló gazdasága kilátásain. Az európai országoknak a számos gátló tényező ellenére – a Krím, Kelet-Ukrajna, az MH-17-es gép, a novicsok – világossá kell tenniük, hogy a polgári lakosság lemészárlása Idlibben még inkább befagyasztaná a kétoldalú kapcsolatokat.

Oroszország mutat is némi hajlandóságot ennek megakadályozására. Idlib az egyetlen a négy felállított „deeszkalációs” övezet közül, amelyeket Oroszország és Szíria még nem hódoltatott meg és foglalt el. Oroszország jóváhagyta, hogy Törökország tucatnyi „megfigyelőpontot” állítson fel Idlib körül, de amíg Törökország szerint Idlib „átléphetetlen határ”, Moszkva álláspontja ennél ellentmondásosabb. A legárulkodóbb jel azonban az, hogy a tárgyalásokhoz közel álló források szerint Oroszország csendben meglebegtette a katonai előrenyomulás leállításának lehetőségét azért cserébe, hogy a Nyugat vállalja Szíria tönkretett városainak és infrastruktúrájának újjáépítését.

Még ha sikerülne is meggyőzni az európai kormányokat, hogy finanszírozzák a főként orosz és szíriai erők által lerombolt városok újjáépítését, a javaslat feltételei meglehetősen ellentmondásosak. A szíriai kormány elvette a menekültek kedvét a hazatéréstől – elkobozta ingatlanukat és börtönnel fenyegette őket –, az újjáépítés terén pedig a politikailag vele szimpatizáló területeket részesíti előnyben. A szíriai katonaság és titkosszolgálat ráadásul jelentős összegű humanitárius segélyt vágott zsebre és fordított a vérengzés pénzelésére, így tehát minden okunk megvan feltételezni, hogy az újjáépítési segélyt is hasonlóan eloroznák, az átláthatóság és a független ellenőrzés hiánya miatt.

A szíriai civil lakosság életének mindenesetre nem szabadna a masszív lefizetéseken múlnia. Ennek alternatívájaként le kellene állítani Oroszország részvételét Szíria háborús bűnökkel teli stratégiájában és határozott nyomást gyakorolni a Kremlre az atrocitások megszüntetése érdekében. Ideje világossá tenni: Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére mindaddig kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul a brutális elnyomáshoz Szíriában. Az Idlibben élő 2,3 millió szír sorsa azon múlik, mennyire határozottan sikerül ezt az üzenetet továbbítani.