Bizonyítványosztás

A pezsgőbontásra még legalább félévet várni kell, de kellő józansággal nézve az egy esztendős időtáv látszik valószínűbbnek: a magyar jegybank által annyira óhajtott felminősítésünk ugyanis ezúttal is elmaradt. A Standard and Poor's-ra (S&P) ezúttal mégsem kiabálnak hideget-meleget a NER korifeusai, miként akkor tették, amikor hosszú időn át még a bóvli kategória különböző bugyrainak posványából próbált a magyar gazdaság kikecmeregni. A csalódás mégis általános.
Nemcsak a közbeszéd, de a hazai közgazdász szakma is a maga természetességében használja a felminősítés szót, de ilyen fogalom tulajdonképpen nem is létezik. Kényszerből született. A 2000-es évek elején még nem volt szükség rá, mert hosszú évekig a legmagasabb kategóriába soroltatott a magyar gazdaság. A  világválság viharaiból azonban szárnyaszegetten kerültünk ki, s legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek mankójára támaszkodva rövid lesz a kilábalás időszaka. Ma már tudjuk, hogy a két válságos esztendő hatásainak kiheveréséhez majdnem egy évtized szükségeltetett.
A magyar gazdaság arra büszke lehetett, hogy szinte a második világháború vége óta hazánk minden hitelét időben visszafizette, gyakran a lejáratnál is korábban, s az sem ment ritkaságszámba, hogy a felajánlott hitelkeretet ki sem merítettük. Sőt előfordult, hogy az IMF korrektségünket látva enyhített a feltételeken: a Bajnai-kormány időszakában. Akkor, amikor nem volt szükség olyan újonnan kreált buzdító fogalmakra, mint amilyen a felminősítés, elegendő volt azt a célt kitűzni, hogy magasabb adósságkategóriába kerüljünk, és lekéredzkedhessünk a túlzott deficit eljárással sújtott uniós államok szégyenpadjáról. Ami több éves küszködést követően sikerült is. 
Azóta ilyen veszély aligha fenyegette Magyarországot, ugyanis az oktatási, egészségügyi és szociális kiadásokból annyit mindig sikerült a kormánynak lefaragnia, hogy az Unió által előírt államháztartási hiánymértéket tartani tudjuk, sőt az sem ment ritkaságba, hogy még az év végi indokolatlan osztogatásokra is jusson belőle. Most azonban borotvaélen táncolunk, hiszen fél alatt sikerült az éves deficitet túlteljesítenünk. Az ok közismert: a NER attól fél, hogy az uniós pénzek 2020-2021 körül várható elapadásával a haveri kapitalizmus Eldorádója lefékeződik, ezért a költségvetés megelőlegezi a brüsszeli pénzeket. Azután a kölcsönt vagy teljes egészében visszakapjuk, vagy nem. Szerencsénkre ennek elkönyvelését az Európai Unió szabályai szerint nem kérik rajtunk számon.
S ha elismeri is a kormány (és a jegybank), hogy az S&P-nél értik a dolgukat és véleménynyilvánításuk alapos, hiszen többek közt a magyar gazdaság meghatározó személyiségeivel folytatott megbeszéléseken alapul, felfedezhetnek némi "Soros-fertőzést" is. A hitelminősítőnél a jövőben 2-2,5 százalékos fejlődést valószínűsítenek. A rossz demográfiai helyzetünk miatt, amelyet tovább ront a nettó kivándorlás, és hogy "a magyar kormány vonakodik a migráns munkaerő befogadásától." Ezért pedig nem adhattak dicsérőt.
Szerző
Bonta Miklós

Magistra vitae

Neurológus nagyapám gyakran társalgott latinul Bugár-Mészáros angiológus professzorral, de azért lefogadom, közben mindketten tudták, hogy ennek a klasszikus lateiner műveltségnek rég leáldozott. Elvégre akkor már a hetvenes éveket írták. 
De persze gimnáziumban én is különlatinra jártam, egyetemen oklevélolvasás speckollt vettem fel. Nálam nagyobb híve aligha van tehát Kásler miniszter úr azon kijelentésének, hogy szükség van latinul és ógörögül - meg, tegyük hozzá, mondjuk arámiul és ószlávul - tudó szakemberekre, akik segítenek mind többet megtudni a régmúltról. És micsoda szerencse, hogy ezek a tudósok jobbára máris rendelkezésre állnak: ott dolgoznak azokon az egyetemeken, amelyeket Kásler miniszter elődei nyolc éven át szisztematikusan kivéreztettek. A megoldás tehát egyszerűbb, mint gondolnánk. 
Viszont ha már a latinnál meg a történészek szükségességénél tartunk, van itt még egy félreértés. A történelem a magyar oktatásügy évszázados gyakorlata szerint a szakócával kezdődik és az űrrakétával végződik, s a legnagyobb hangsúlyt azok a sok száz évvel ezelőtt történt események kapják a tanítás során, amelyeket a diákok bemagolnak, aztán prímán el is felejtenek. Ahelyett, hogy a fonalat visszafelé gombolyítanánk, a családok és helyi közösségek mikrotörténetén keresztül bizonyítanánk, hogy a múlt megismerhető, és érdemes is a megismerésre. Akit pedig igazán érdekel ez az egész, úgyis eljut majd a vesztfáliai békéig. 
Igaz, aki így tanulná a történelmet, annak persze meglenne a megélt és átélt képe a XX. századról: a Tanácsköztársaságról, a diktatúrákról, a holokausztról, a rendszerváltásról. Nem fogadná el, amit Kásler Miklós és a Fidesz előír, hanem ő maga gondolna mindent végig. Esetleg még a demokráciáról is lenne saját véleménye. 
Hát nem egyszerűbb tényleg, ha ógörögöt bifláznak a gyerekek?
Szerző
N. Kósa Judit

Gyógyszerek

 Álltam a folyosó közepén véres, szakadt pizsamában, és azon gondolkodtam, vajon mi a fenét fogok csinálni. Az Új Kutya – akinek förtelmes menhelyi nevére egyszerűen nem állt rá a nyelvem – nem maradhat. 
Winston váratlanul támadta meg. Az Új Kutya reggelig karanténban lakott, hiszen fogalmunk sem volt, hogy került a Duna-partra, vannak-e oltásai vagy betegségei. Már azon kívül persze, hogy a szó legszorosabb értelmében le volt rohadva a bőr a hátáról. Naponta háromszor fel kellett emelnem a bőrcafrangokat, fecskendővel fertőtlenítőt permetezni a hús és a bőr közé, ami pezsegni kezdett, és nyilvánvalóan istentelenül csípett, az Új Kutya azonban nyüszíteni sem mert, annyira rettegett, hogy megint a sorsára hagyják. Felugrott a kád fal felőli peremére, a hideg csempéhez nyomta magát, és tűrt, amíg a saját eleven húsa abba nem hagyta a pezsgést. 
Néhány nap után enyhült a dögszag, ami a bundája maradékából áradt, az első hét után valamennyi súlyt is felszedett, mert kezdtek eltűnni a bordái. Noha látszólag minden szenvedését én okoztam a fecskendőmmel, a gyógysamponjaimmal meg a legkülönfélébb gyógyszerekkel, amiket egy idő után szó szerint le kellett nyomnom a torkán, sohasem mordult rám, mintha csak ösztönösen tudta volna, hogy jót akarok.
Az Új Kutya akkor sem mukkant, amikor Winston váratlanul megtámadta ebéd után: állt a folyosó közepén, és szinte hagyta magát a földre vinni. Mire kirohantam a konyhából, az Új Kutya nyaka már vérzett, Winston pedig egyszerre tombolt a dühtől és a rémülettől, hogy itt van ez az Új, és most elveszi tőle a gazdáját, aki kihozta a menhelyről, életében először szerette és gondját viselte.
Érzelmekkel nem lehet vitatkozni. Mivel az Új Kutya testi épségét nem láttam biztosítottnak, hirdetést adtam fel. Leírtam, az Új Kutya milyen tüneményes, aprólékosan felsoroltam a gyógyszereit, és hogy még hosszú, nagyon hosszú út vezet a teljes gyógyulásig.
A Fiúval a piacnál találkoztunk, pórázon vittem az Új Kutyát, aki azonnal megkedvelte őt, így megbeszéltük: másnap eltöltenek együtt egy napot, hogy lássuk, működik-e a kapcsolatuk. A Fiú lelkes volt, egyedül a gyógyszerekről kérdezgetett idegesen, de megnyugtattam: mindent felírok, ő meg pikk-pakk belejön, higgye el.
Másnap gondosan összecsomagoltam az Új Kutya cuccait. A Fiú a piachoz jött érte, jó nagy sétára mennek majd, játszani a parkba, magyarázta, és közben kétszer is a gyógyszerek felől érdeklődött: biztos-e, hogy ott vannak a szatyorban. Biztos, mondtam, dobozostul raktam el őket, hogy ne keverj össze semmit.
Nap közben üzenetet küldött a Fiú, hogy remekül megy minden, hétkor a lakótelepen találkozunk. Késett. Gyöngyözött a homloka, amikor feltűnt az Új Kutyával a panelházak között, kezembe nyomta az általam összepakolt szatyrot, és elhadarta, hogy ez neki túl nagy felelősség, ne haragudjak, majd továbbállt. Toporogtunk még egy darabig az Új Kutyával a parkolóban, mondani akartam neki valamit, hogy ne haragudjon, ne adja fel, de nem jöttek a szavak. Azt csak otthon vettem észre, hogy a Fiú az összes fájdalomcsillapítót kilopta a dobozokból.
Sohasem mordult rám, mintha csak ösztönösen tudta volna, hogy jót akarok

Frissítve: 2018.08.21. 09:39