Bizonyítványosztás

A pezsgőbontásra még legalább félévet várni kell, de kellő józansággal nézve az egy esztendős időtáv látszik valószínűbbnek: a magyar jegybank által annyira óhajtott felminősítésünk ugyanis ezúttal is elmaradt. A Standard and Poor's-ra (S&P) ezúttal mégsem kiabálnak hideget-meleget a NER korifeusai, miként akkor tették, amikor hosszú időn át még a bóvli kategória különböző bugyrainak posványából próbált a magyar gazdaság kikecmeregni. A csalódás mégis általános.
Nemcsak a közbeszéd, de a hazai közgazdász szakma is a maga természetességében használja a felminősítés szót, de ilyen fogalom tulajdonképpen nem is létezik. Kényszerből született. A 2000-es évek elején még nem volt szükség rá, mert hosszú évekig a legmagasabb kategóriába soroltatott a magyar gazdaság. A  világválság viharaiból azonban szárnyaszegetten kerültünk ki, s legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek mankójára támaszkodva rövid lesz a kilábalás időszaka. Ma már tudjuk, hogy a két válságos esztendő hatásainak kiheveréséhez majdnem egy évtized szükségeltetett.
A magyar gazdaság arra büszke lehetett, hogy szinte a második világháború vége óta hazánk minden hitelét időben visszafizette, gyakran a lejáratnál is korábban, s az sem ment ritkaságszámba, hogy a felajánlott hitelkeretet ki sem merítettük. Sőt előfordult, hogy az IMF korrektségünket látva enyhített a feltételeken: a Bajnai-kormány időszakában. Akkor, amikor nem volt szükség olyan újonnan kreált buzdító fogalmakra, mint amilyen a felminősítés, elegendő volt azt a célt kitűzni, hogy magasabb adósságkategóriába kerüljünk, és lekéredzkedhessünk a túlzott deficit eljárással sújtott uniós államok szégyenpadjáról. Ami több éves küszködést követően sikerült is. 
Azóta ilyen veszély aligha fenyegette Magyarországot, ugyanis az oktatási, egészségügyi és szociális kiadásokból annyit mindig sikerült a kormánynak lefaragnia, hogy az Unió által előírt államháztartási hiánymértéket tartani tudjuk, sőt az sem ment ritkaságba, hogy még az év végi indokolatlan osztogatásokra is jusson belőle. Most azonban borotvaélen táncolunk, hiszen fél alatt sikerült az éves deficitet túlteljesítenünk. Az ok közismert: a NER attól fél, hogy az uniós pénzek 2020-2021 körül várható elapadásával a haveri kapitalizmus Eldorádója lefékeződik, ezért a költségvetés megelőlegezi a brüsszeli pénzeket. Azután a kölcsönt vagy teljes egészében visszakapjuk, vagy nem. Szerencsénkre ennek elkönyvelését az Európai Unió szabályai szerint nem kérik rajtunk számon.
S ha elismeri is a kormány (és a jegybank), hogy az S&P-nél értik a dolgukat és véleménynyilvánításuk alapos, hiszen többek közt a magyar gazdaság meghatározó személyiségeivel folytatott megbeszéléseken alapul, felfedezhetnek némi "Soros-fertőzést" is. A hitelminősítőnél a jövőben 2-2,5 százalékos fejlődést valószínűsítenek. A rossz demográfiai helyzetünk miatt, amelyet tovább ront a nettó kivándorlás, és hogy "a magyar kormány vonakodik a migráns munkaerő befogadásától." Ezért pedig nem adhattak dicsérőt.
2018.08.21 09:44

Újratervezés

Harc az idővel. Két főszereplővel elkezdődött immár a küzdelem a háromnegyed év múlva esedékes európai parlamenti választások mandátumaiért. Ismertek a rámenős versenyzők is. Mindkettőjük kontinentális vezető szerepért száll síkra, meghatározni a demokráciának számára kívánatos minőségét. Emmanuel Macron francia államfő mindenáron mentené az Unió több évtizedes gyakorlatát, a hagyományos liberális elveket követné, Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszont a szélsőjobboldali tábor önkényuralmi módszereit. Máris paprikás a hangulat.
Orbán, amint meghatározó szerephez jutott a honi közéletben, különálló négyes alakulatot szervezett Visegrádinak elkeresztelt csoportja élén. Eleve azzal a szándékkal, hogy a szoros integrációval szembehelyezkedve a szétaprózott úgynevezett nemzetállamok csoportjával lazítsa az egységet, miközben természetesen igényt tart a tekintélyes közösségi forrásokra is. A kezdeti buzgalmak után azonban ez a kísérlet lassú sorvadásba ment át. Szlovákia rádöbbent, hogy számára ígéretesebb, ha szorosabban Brüsszelhez alkalmazkodik, a csehek még nem olyan elszántan, de ugyancsak kacérkodni kezdtek a gondolattal, a lengyeleket pedig az késztette töprengésre, hogy a magyar vezetés Putyinnal paktál, az ő vélt nemzeti érdekeikkel ellentétben. Pillanatnyilag az elvben még létező „visegrádi négyes” más törekvésnek adja át a helyét. A fölelevenedett délnyugat európai pszeudo-náci szervezkedések formációinak. Orbánnak az a vágya, hogy a jövő májusi közösségi parlamenti választásokon ez az irányzat meghatározó pozícióba jusson. 
Aki huzamosabb ideje alaposabb figyelemmel követi a hangadó nyugat-európai sajtó kommentárjait, észlelheti, hogy az orbánista magyar közélet jelenségeit mind szigorúbb és szenvedélyesebb megjegyzések kísérik. Nem csupán az úgynevezett liberális elkötelezettségű redakciók rangos elemzői részéről, hanem hovatovább a magukat következetesen konzervatívoknak nevező igényes forrásoknál is. Amilyen mértékben a Fidesz és személy szerint Orbán alkalmazkodik az újsütetű szélsőjobboldal stílusához Brüsszelt és a közösségi szervezeteket ostorozó kirohanásaiban, olyan arányban vadul el az Európát megosztó és pusztító szenvedély.
Franciaország maga sem mentesül semmiben se a hiteles demokráciákat jellemző bírálatoktól. Macron „középpártiként” jellemzi a Sarkozyétől és hasontársaiktól eltérő kísérleti rezsimjét. Baloldali megfigyelők azonban kétségbe vonják ezt a szemlétet, úgy vélik, semmivel se igazságosabb és méltányosabb a piaci módszereket követő,  társadalmi igazságtalanságokat szolgáló európai rendszernél. De az a módszer, ahogyan eddigi politikai pálfordulásaihoz híven Orbán Viktor a szélsőjobboldalhoz most igazodik, arra vezette a francia államfőt, hogy fellépjen a kétségtelenül sorsdöntő közösségi parlamenti választások előtt a demokrácia alapelveinek védelmében. Szókimondón és szenvedélyesen.
2018.09.25 06:58

Egy sűrű nyár után

Sűrű nyár van mögöttünk: a nemzetközi politikában egymást érték a fontosabbnál fontosabb események. Tetszik-nem tetszik, fontos eseménnyé váltak Orbán Viktor nyári lépései is. Hogy ezek a lépések hasznosak-e Magyarországnak, az már egy másik kérdés. Még az sem biztos hogy magának Orbánnak hasznosak-e.
A nyári politikai csúcsforgalmat olyan karakteres események jellemezték, mint Trump botrányos akciója a G7 találkozó zárónyilatkozatának megtorpedózásával, vagy a Putyinnal lezajlott helsinki csúcs utáni közös sajtóértekezleten az amerikai biztonsági szolgálatok szavahihetőségének megkérdőjelezése. Az, hogy Trump az EU-t „ellenségnek”, Németországot „Oroszország által totálisan kontrollált” országnak minősítette, szintén példátlan az 1945 utáni világban. Egyidejűleg a németeket arra szólította fel, hogy a NATO költségvetéséhez való hozzájárulásukat a GDP 2 százalékára - majd rögtön ezután már 4 százalékára - növeljék. A kereskedelmi háborúskodás, a multilaterális nemzetközi intézmények létjogosultságának megkérdőjelezése ugyancsak a Trump fémjelezte amerikai külpolitikai fordulat fontos eseménye. És ez csak egy példálózó felsorolás.
Orbán ugyancsak markánsan tűnt fel a nemzetközi környezetet felforgatni kívánó szereplők sorában. Éves tusnádfürdői beszéde már többször volt alkalom politikai fordulatai bejelentésére. Most éppen illiberálisból kereszténydemokratává vedlett, még ha mindenki tudja is, hogy ő mindig csak Orbán Viktor marad. De a felforgatás kategóriába tartozik nyilvános barátkozása az olasz széljobb vezetőjével, Salvinivel – nota bene a 2019-es EP választáson az Európai Néppárt, a kereszténydemokraták egyik legfőbb riválisával. A Sargentini-jelentés kapcsán keletkezett nemzetközi figyelem Orbán és Magyarország számára ugyancsak ebbe a sorba illeszthető. 
Az események hangzavarából két jól érzékelhető tendencia olvasható ki. Egyrészt Trumpról mindenféle véleményünk lehet, de láthatóan ragaszkodik elnöki programjának végrehajtásához: semmire nem becsüli a nemzetközi rend létező kereteit, a „szabályozott multilateralizmust”. Ellenkezőleg: azok gyengítésére törekszik. Helyette a kétoldalú megállapodásokat („deal”) részesítené előnyben. Így tudná ugyanis érvényesíteni az Egyesült Államok súlyát egy értelemszerűen nála mindig alárendeltebb helyzetű partnerrel szemben. Ezért támogatja a Brexitet, gyengítette May és Merkel politikai pozícióját, ajánlotta Macronnak, hogy Franciaország lépjen ki az EU-ból. Ezért lépett fel németországi nagykövete elefántként a porcelánboltban, és ezért haknizik korábbi főtanácsadója, Bannon Európában a széljobb-nacionalista pártok körül. 
Orbán viszont láthatóan európai helyét keresi, különös tekintettel a 2019 májusban esedékes európai parlamenti választásokra. A látszattal és a közfelfogással ellentétben nincs könnyű helyzetben. Pártcsaládját, az EPP-t súlyosan megosztja az illiberalizmus magyarországi gyakorlata, Orbán az európai liberális konszenzussal szinte mindenben szembeforduló politikája. Befolyásos párt nélkül azonban nincs esélye arra, hogy a majdan megalakuló EP-ben jelentős szerepet töltsön be, pedig láthatóan erre törekszik. Az egyik megoldás lehet számára az EPP orbánosítása, ennek azonban a Sargentini jelentés EP-beli vitája alapján láthatóan kicsi az esélye. A másik lehetőség egy új párt létrehozása lenne, ehhez azonban kevés az idő, és sok pénz kellene hozzá. Egyelőre marad tehát az EPP-ben. Így viszont a néppártnak Orbánnal a soraiban kell majd kampányolnia az EP választásokon az unió globális szerepe, a Trumphoz, Putyinhoz való viszonya és más sürgető, rendezésre váró ügyekben is. A rivális pártok ezt a tisztázatlan helyzetet nyilván jól hasznosíthatják majd.
Orbánnak fő szövetségesül pedig maradnak a sokadszorra kiemelten méltatott Visegrádi négyek, amelyeket jelenleg szinte kizárólag a migrációs ügy egyesít. Ezért is küzd Orbán a migrációnak az EP választás központi – neki kedvezően egyetlen – témájává tételéért. 
Európa mai helyzetében azonban az uniónak és – a szélsőséges populistákon kívül – az összes többi európai pártcsaládnak a Trump jelentette kihívásra, a Brexit sokkjára, a kereskedelmi háborúskodás bontakozására és a globálpolitika szaporodó más súlyos problémáira kell válaszolnia. Semmi sem lehetne károsabb, mint az EP kampányban kizárólag a migrációról beszélni és a többi kihívást feledni. 
A V4 jelentőségét és belső kohézióját egyébként jól jellemzi, hogy aznap, amikor Orbán Putyinnal tárgyalt Moszkvában, Trump a Fehér Házban Duda lengyel elnökkel az orosz veszélyről cserélt eszmét. Beszédes kép.
És még egy fontos szempont: a V4 országok aligha fognak komoly szerepet játszani az EP választási kampányban. A négy országot vezető kormányok pártjai négy különböző, egymással súlyosan rivalizáló európai pártcsaládba tartoznak. A 2019-ben alakuló új Európai Parlamentben – elméleti – többségük csak egymás rovására lenne kialakítható.
2018.09.25 06:58