Bár a diadaljelentések változatlanul zúdulnak ránk a soha nem volt mélységbe süllyedt magyar futballról (bizony, még a korábbi legviszontagságosabb időben sem fordult elő, hogy a válogatott szűk – de milyen szűk! – kilenc hónapon belül kikapjon három olyan outsidertől, amilyen Andorra, Luxemburg és Kazahsztán együttese), az újra és újra előkerülő, abszurdnál abszurdabb bökkenők nemhogy a háttérbe szorítják, de egyenesen nevetségessé teszik a hurráoptimizmust.
Most például az a szánalmas dilemma: 61, 400 vagy 589 néző volt-e a Pancho Arénában a Kisvárda felcsúti vendégjátékán? Rögtön hozzáteszem: nem serdülő meccs, hanem (hivatalos besorolása szerint) NB I-es találkozó közönségéről van szó. A Magyar Távirati Iroda jelentett négyszáz, a Nemzeti Sport ötszáznyolcvankilenc szurkolót. Ám volt egy ember, aki körbefotózta a lelátókat, és megszámolta a tribünön ülőket. Hatvanegyig jutott. A végeredményt közé is tette a közösségi térben, és azóta a hasukat fogják sokan. (Nemcsak annál jóval többen, ahányan a Felcsút–Kisvárdára, hanem amennyien az egész első osztályra kíváncsiak. Az átlag nézőszám – a szóban forgó mérkőzés látogatottságának középső értékét, a négyszázat figyelembe véve – 2869.)
A groteszk az groteszk, de ha belegondolunk, nincs min vihogni. Mert miként lehet a hatvanegyet négyszáznak, pláne 589-nek látni? Sehogyan sem. A tévedés kizárva, csaknem hétszeresen vagy tízszeresen hibás becslés nem létezik. Az, aki ennyit „ad le”, nem melléfog véletlenül: szándékosan hamukázik. Vagy azért, mert attól tart, hogy a „hatvanegyes” tudósításból bármilyen baja származhat vagy csupán igazodik a fősodorhoz. Bátran, keményen kimondja magában: ebben a ragyogó magyar futballban egyszerűen nem fordulhat elő hatvanegyes nézőszám, még akkor sem, ha éppen hatvanegyen vannak!
Márpedig az a különlegesen bizarr hatvanegy igaznak tetszik, egyebek közt azért is, mert a rendezők részéről reklamáció nem érkezett a fals feltérképezés miatt. De kérdem: mi van akkor, ha négyszázan vagy akár 589-en voltak? Ez utóbbi két szám is az úgynevezett élvonal szégyene volna – különös tekintettel a hazai labdarúgás több száz milliárdos állami támogatására –, mellesleg pedig sokat elárul arról, Felcsút és környéke mennyire érzi magáénak a csapatot. Nem csoda, ha iskolák közti versenyt írnak ki – 200 ezer forintos fődíjjal –, hogy melyik tanintézet diákjai keresik fel a legszorgalmasabban a jelek szerint kevéssé vonzó felcsúti sporttelepet. Az akció hirdetményében az a megtévesztő kérdés szerepel: miért érdemes kilátogatni ismét a Pancho Arénába? Ki mondta, hogy érdemes, és mi az, hogy ismét? A legnagyobb hasra ütés szerint is 589-en lézengtek a szektorokban. Ha így megy, a labdarúgás Fejér megyei katedrálisa csak úgy lehet népszerű, mint a Zala megyei Iborfia. Az az ország legkisebb települése, nyolcan lakják. Azok, akik magányra vágynak, elzarándokolnak oda, és nem zavarja őket senki.
Megjegyzem, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Nagyhután hatvanegyen élnek. Felcsúton meg 1812-en. Minden harmincadik lakos azért csak ott volt a meccsen! Bár a Lokomotiv Stendal–Bielefeld – slágermérkőzésnek nem mondható – német kupatalálkozón háromezer nézőt jegyeztek, ráadásul a tudósítók nyilván nem lódítottak, és Stendal lélekszáma 40 061. (Már megint hatvanegy!) Azaz ott minden tizenharmadik polgár kiment a 0-5-re...
A legtöbben minálunk az FTC–Pakson voltak, legalábbis mind az MTI, mind a Nemzeti Sport beszámolójában azt írták: 7147 néző gyűlt egybe az ötödik bajnoki forduló Üllői úti mérkőzésén. Annyi bizonyos (a saját fülemmel hallottam, annak meg nincs okom nem hinni), hogy a szurkolók azt kiáltozták kórusban: „Kurva gyenge!” A tévériporter nem reagált. Sem a kurvára, sem a gyengére.
Attól, hogy néhányan ordítoznak vagy csak hatvanegyen ténferegnek ki, tessék-lássék, a meccsre, nyilvánvalóan itt van a bőség.
Megfelelő helyről előbb-utóbb elő is kerül egy javaslat, mely szerint az MLSZ székhelyét, a Kánai utat nevezzék át Kánaán útnak.
