A jövő évi Velencei Biennálén Ön képviseli Magyarországot. Mennyiben lesz más az a projekt a Molnár Ani Galériában láthatóhoz képest?
Nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy jövőre én képviselhetem Magyarországot az 58. Velencei Biennálén. A Magyar Pavilonban tervezett kiállítás a jelenlegi, Molnár Ani Galériában látható sorozaton alapul, de a művek máshogyan, más technikával lesznek kiállítva és az anyagot kiegészítem olyan új művekkel is, amelyek csak a Velencei Biennálén lesznek láthatóak. Például a kiállítás része lesz egy interaktív installáció, amivel a látogatók kipróbálhatják milyen képet készíthetnek az egyik általam tervezett kamerával.
A kamerák egy része XIX. századi konstrukciókon alapul, míg mások teljesen saját, kitalált darabok. Hogyan születik meg egy új masina ötlete?
Nem vagyok kamera építő szakember vagy optikus, de elég sokat tudok például a zárszerkezetekről, a különböző gyújtótávolságú lencsékről, keresőkről, és így tovább. Azok a kamerák, amikkel ma a legtöbb ember képeket készít, például amiket a mobiltelefonokba szereltek, hosszú fejlesztés eredményei. Ez a fejlesztés a kultúránk elvárásai szerint történt. Például látható, hogy előnyben részesítjük, ha automatizálni lehet a képkészítést, ha nem kell sokat törődni a fény vagy a sebesség beállításával. Azt is szeretjük, ha az elkészült kép könnyen sokszorosítható. Ezek nem szükségszerű elvárások. Könnyen el lehet képzelni egy olyan kultúrát, amelyik az egyedi, megismételhetetlen képeket szereti, és nem kedveli az automatizálást. A kamerákról megszerzett tudásom és a kutatásom alapján megpróbáltam elképzelni ilyen másfajta, alternatív kamerákat. Ezen kívül igyekeztem felkutatni olyan optikai találmányokat, amelyek ilyen alternatív fejlesztési irányokat képviseltek, de elfelejtettük őket.
Hogyan képzeljük el azt a munkafolyamatot, amelyben egy ilyen aprólékosan kidolgozott mű elkészül?
Ugyanazt a számítógépes technikát használom, amit manapság sok dizájner, építész vagy speciális filmeffektusokat készítő szakember használ. A tárgyakat körülbelül úgy kell megtervezni, ahogy egy mérnök dolgozik, precízen meg kell adni az elképzelt tárgyak méreteit különböző nézetekből, paraméterekkel meg kell határozni, milyen anyagból van az a tárgy, milyenek a fényvisszaverő- vagy fényelnyelő tulajdonságai, meg kell határozni a virtuális fényforrások helyét és erősségét. A számítógép ezek alapján kiszámolja a virtuális tárgy többé-kevésbé valósághű képét
A kiállított alkotások között szerepel három korai mű is, az 1989-es Masinák című sorozat. Miben különböznek az akkor készült alkotások, egy mai, modern számítógéppel megalkotott darabtól?
Harminc éve használok 3D-s tervező szoftvereket, ez alatt az idő alatt sokat változtak. Három évtizeddel ezelőtt nagyon drágák és bonyolultak voltak, ma már ingyenes és könnyen megtanulható szoftverekkel is nagyszerű eredményeket lehet elérni. Az 1989-es sorozatnak sokkal kisebb volt a felbontása, akkoriban az volt a maximum. A nyomtatási technika is rengeteget fejlődött, 1989-ben nem is létezett olyan nyomtató, amivel fotográfiai minőségű képet lehetett volna nyomtatni.
Gondolt már rá, hogy valamelyik alkotást megépítse?
Természetesen. Ez a grafikai sorozat egy hosszabb távú projekt része, amelyben szeretném többféle módon bemutatni ezeket az elképzelt kamerákat. Jelenleg nagyfelbontású számítógépes grafikákon és 3D-s animációkban lehet látni ezeket a szerkezeteket, de tervezem azt is, hogy egyet-kettőt megépítek közülük.
Kilenc évesen kezdett el animációkat csinálni. Mindig is érdekelte a technika, a fotó, a film világa?
Nagyon korán elbűvöltek a különböző optikai játékok, a View-Master, a sztereó vagy lentikuláris képeslap (magyar nevén: „kacsintós pénztárca”), magam is próbáltam ilyeneket csinálni. De a legcsodálatosabb szerkezet a fényképezőgépet tartottam. Apám lelkes fotós volt és egy régi kétaknás tükörreflexes fényképezőgéppel büszkélkedhetett Megengedte, hogy időnként játsszak vele. Apámnak nagyon sokat köszönhetek. Amikor észrevette, hogy érdekel az animáció, vett nekem egy 8 mm-es filmkamerát, állványt és lámpákat. Ezek nélkül soha nem tudtam volna rajzfilmet csinálni. A szüleim megvették nekem az „Amatőrfilmes Zsebkönyvet” is, abból tanultam meg a szükséges filmes technikát.
Miért fontos Önnek a látás, a fény, a nézőpont, a világról befogadható és megörökíthető kép?
Az, hogy miként látjuk a világot, hogyan készítünk képet róla, számomra az egyik legfontosabb kérdés. A minket körülvevő világ ábrázolása a legősibb képzőművészeti feladat. Rengeteg különböző rendszert kitaláltunk erre, a barlangrajzoktól kezdve a holografikus képig. Ezek egyike sem képes a valóság teljes visszaadására. Mindegyik csak egy-egy vetületét mutatja annak. Jelenleg a fotográfia a legnépszerűbb, legkönnyebb módja a képkészítésnek. Szinte mindenki olyan kamerákat használ, amelyek egy nézőpontból készítenek perspektivikus képet. Az ilyen képeket tudjuk a legkönnyebben értelmezni. De számomra – és még sok média művész számára – izgalmas kérdés az, milyen másfajta képeket, milyen különböző vetületeket lehet még készíteni a valóságról.
Szükséges, hogy a művészet reagáljon a folyamatos technikai változásokra, ezért is készít ilyen eszközöket, vagy ez pusztán a személyes érdeklődéséből ered?
Csodálattal tölt el egy-egy ilyen technikai találmány és nagyon érdekel, hogyan működik. A magam vizuális módján szeretném megérteni őket. Olyan világban élünk, amelyben rengeteg különböző gép vesz körül minket, és legtöbbször azt sem tudjuk, hogyan működnek. Szerintem nem kellemes úgy élni, ha nem értjük a minket körülvevő eszközöket. Ezért a grafikáimban szeretném megérteni – és a néző számára is érthetővé tenni – ezeknek a masináknak a működését. Ha valamit megértünk, attól már talán nem is félünk.
Infó: Waliczky Tamás – Kamerák és más optikai eszközök
Molnár Ani Galéria (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36.)
Látogatható: október 6-ig
