Király Gáborral szórakozott a publikum egy része Szombathelyen, miután a vasi veteránt az MTK csapatának Lencse nevű tagja lefektette, majd Schäfer lapos labdájára a feltápászkodó kapus nem mozdult.
Az információ – meglepő módon – az M4 Sporttól származik, és a Videoton–AEK Athén mérkőzés után a kabarék világát, a szintén triót alkotó Vidám Fiúkat idéző csatorna egyébként is ámulatba ejtette az embert, mert e héten az is elhangzott egy közvetítés során: nemhogy telt ház nincs, de tized annyian sem gyűltek egybe, mint ahányan beférnének. Lazul a fegyelem, nem lesz-e ebből baj, ha szól valaki: éberség, uraim, éberség?!
Hasonlóképpen váratlan, hogy éppen Királyt kezdi ki a nyugat-magyarországi település publikuma. Igaz, a nagyszerű Sándor „Csikar” azért vonult vissza 1964-ben – amikor még KEK-döntőt játszott és (Mészöly Kálmánnal együtt) az Európa-válogatottban szerepelt –, mert nem akarta megvárni, amíg úgy gúnyolják, ahogyan Hidegkuti Nándorból űzött csúfot nemegyszer az „Öreg” ragyogó pályájának utolsó szakaszában a hálátlan közönség. (Ez még akkor is igaz, ha az extraklasszis MTK-csatár – stílszerűen – bajnokként hagyott fel az aktív játékkal.)
Aki Szombathelyen Király Gáborral ironizál, az a Király családdal is csúfolódik. Mert a kapus papája, Király Ferenc 260 meccset számlált a Haladásban, 1975-ben még kupadöntőt is játszott, de az abban az évben szériában hetedszer bajnok Újpesttel szemben a vidéki együttesnek nem volt esélye. Azaz dehogynem. A Népstadionban rendezett találkozón ugyanis a Szombathely vezetett 2-0-ra, innen fordított a Szigethy – Kolár, Harsányi, Horváth, Juhász Péter – Dunai III, Tóth András (Kellner) – Fazekas, Fekete, Dunai II, Nagy László (Zámbó) összetételű lila-fehér csapat. Király apuka tinédzserként az ifjúsági válogatottban játszott, és – Komjáti Andrással, Gass Istvánnal, Weimper Istvánnal, Várady Bélával együtt – tagja volt annak a gárdának is, amely a bécsi Práterben 5-0-ra legyőzte az Obermayerrel, Daxbacherrrel vagy a később az FC Barcelonában is futballozó Krankllal kiálló osztrák csapatot. A házigazdák hálóját az a Fritz Benko őrizte – pontosabban csak szerette volna óvni –, akit egy 1970-ben aratott Sturm Graz-győzelem (1-0) után elneveztek „Herr Arsenalnak”. (Merthogy a Szép János irányította osztrák együttes a londoni garnitúrát múlta felül az UEFA Kupa elődjében, a VVK-ban.)
Király csak 182 bajnoki találkozón védett a Haladásban, de aztán lenyomott 198-at a Herthában, 102-t a Crytal Palace-ban vagy – ha nem is 1860-at – 168-at az Achtzehn-sechzig Münchenben. Nem lehet mondani, hogy szégyent hozott a vasi városra, hiszen huszonkét évesen a Bundesliga legjobb kapusává avatták. Amúgy ő is ifjúsági válogatott volt, mint a papája, s már tizennyolc évesen bemutatkozott a szombathelyi felnőtt csapatban. A Vasas 1994 februárjában Claude fejesével, valamint Szenes tizenegyesével győzte le 2-1-re a Haladást, és a büntetőről ez jelent meg a Népsportban: „Már úgy tűnt, hogy a jó irányban (sic!) vetődő Király megfogja, de az kiperdült a kezéből, és a jobb sarokba került.” A győztes piros-kékeknél a Valerij Lobanovszkij szovjet válogatottjában is többször játszó Oleg Sirinbekov irányított, míg Vincze Ottó csere volt...
Király Gábor a felnőtt válogatottban is nagy számot produkált: 108 alkalommal állt a nemzeti együttes hálója előtt. Harminckétszer nem kapott gólt, ami – tekintettel arra, hogy utóbbi húsz esztendő a magyar labdarúgás legkeservesebb két évtizede volt – figyelemre méltó adat. Ha nincs létszámemelés, a kapus sem lett volna Eb-résztvevő, elvégre az Európa-bajnokságon 104-szeres válogatottként debütált, ám az se semmi, ha valaki 103-szor kerül a kapuba kontinenstorna nélkül. Háromszor lett az év labdarúgója Magyarországon; ebből kétszer harminckilenc, illetve negyven esztendős korában...
Most meg kicikizik a csapatból. Hogy elrakja-e a mackó alsót, nem tudni. Ám a józan szombathelyiek szemében azt csak úgy tudja levenni, ahogyan hajdanán a papája a labdát...
