Előfizetés

A fiúsítás nem megoldás

Hozzávetőlegesen annyi ember hiányzik a hazai munkaerőpiacról, ahány hölgyet elengedtek 57-60 évesen nyugdíjba.
Országos akciót indított a Jobbik annak érdekében, hogy negyven ledolgozott év után a férfiak is nyugdíjba mehessenek - jelentette be augusztus közepén Stummer János, a párt alelnöke. A 40 év, 40 érv elnevezésű akció végén negyven ilyen beszámolót tesznek majd le az Országgyűlés asztalára, szembesítve velük a felvetést hosszabb távon is elutasító kormányoldalt.
Nincs új a nap alatt. 2015 nyarán egy vasutas szakszervezeti tisztségviselő népszavazási kezdeményezéssel akarta „fiúsítani” a Nők40 programot. Sikertelenül. Az abszolút végiggondolatlan ötlet mögé habozás nélkül beállt a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája, a Magyar Szakszervezeti Szövetség és a Jobbik, sőt még az MSZP is felsorakozott. Ez utóbbin akkor igencsak meglepődtem, hiszen a Medgyessy-kormány bevezette, a Bajnai-kormány megszüntette a 13. havi nyugellátás intézményét, gondoltam, ez a szükségtelen és káros cikk-cakk örök tanulságul szolgál. 
2015-ben a Nők40 program 185 milliárd forintba került, idén 260 milliárd forinttal terheli a Nyugdíjbiztosítási Alapot, ami az összes nyugellátás címén kifizetett összeg 7,7 százalékát teszi ki. Ha tehát a férfiak százezreit (!) is a Jobbik által javasolt módon kedvezményezik a jövőben, akkor az már az induló évben is szinte vállalhatatlan terhet jelent az Alap számára. A kifizetett összeg növekedésének éves dinamikája – mint a nők esetében látható – bőven meghaladja a 10 százalékot. Eközben folyamatosan csökken a forrás egy részét biztosító szociális hozzájárulási adó szintje (jövőre várhatóan 17,5 százalék), a külföldön dolgozó fiataljaink befizetései pedig továbbra sem a hazai nyugdíjkasszát, hanem valamelyik fejlett nyugat-európai ország azonos célú alapját gazdagítják. Demográfiai okokból eredően is évről-évre szűkül az itthoni aktív korúak (15 – 64 év) munkaerő-piaci kínálata.
A Nők40 program költségvetési oldalról ideig-óráig még talán megáll a lábán, de bizton kimondható, hogy munkaerő-piaci szempontból hibás lépés volt. Hozzávetőlegesen annyi ember hiányzik pillanatnyilag a hazai munkaerőpiacról, mint ahány hölgyet – jóval a rájuk irányadó nyugdíjkorhatár előtt - elengedtek 57-60 évesen nyugdíjba, miközben az általános érvényű öregségi nyugdíjkorhatár jövőre 64 évre emelkedik. 2018-ban már 222 ezer hölgy érintett a korhatár alatti nyugellátásban, tehát visszavonult csaknem negyedmillió tettre kész és járulékfizető munkavállaló. Ezzel párhuzamosan a kormány és a parlament folyamatosan gyártja azokat a jogszabályokat, amelyekkel a nagymama korú és a három év alatti kisgyermeket nevelő anyák foglalkoztatását próbálja élénkíteni. A közérdekű nyugdíjas szövetkezetek keretében már tavaly feloldottak néhány foglalkoztatási tilalmat (így a Nők40 érintettjeire vonatkozókat is), az adótörvények változásával jövőre már csak 15 százalék SZJA terheli a munkaviszonyban dolgozó nyugdíjasok részére kifizetett összegeket, és mint hallom, már a „kismamák is szövetkezhetnek” munkavégzés céljából. Ez az intézkedés-sorozat annak beismerése, hogy a Nők40 program bevezetése rossz döntés volt, a szisztéma fenntartása munkaerő-piaci szempontból ésszerűtlen, indokolhatatlan. 
Értem én, hogy egy sikertelen választás és egy pártszakadást követően a Jobbiknak valami nagyot kell villantani, olyat, ami közérthető, népszerű és élvezi sokak támogatását. Kerül, amibe kerül. Valamennyi kormányzati ciklusban szájtátva csodáltam az ellenzéki pártok nyugdíjasok iránti elkötelezettségét és szociális érzékenységét: állampolgári nyugdíjat ígértek, feltétel nélküli alapjövedelemmel komédiáztak és a nyugdíjminimum azonnali megemelésével házaltak. Mindenki tudta/tudja (az ötletgazdák is), hogy ezek az ellenzéki sajtótájékoztatókra készített szellemi rövidnadrágos elképzelések a következő 3-4 évben biztosan nem valósulnak meg, azt követően sem valószínű. A legkisebb öregségi nyugdíj (28500 Ft/hó/fő) összegének emelésére talán van némi esély, mivel az viszonylag olcsón megúszható.
2015. nyarán ezt írtam a néhai Népszabadság hasábjain. „Álláspontom szerint belátható időn belül – talán a következő kormányzati ciklus kezdetétől – meg kell szüntetni a Nők40 programot, a »Harc a férfi 40-ért« akciót pedig már el sem szabad kezdeni. Az egymásra hasonlító két konstrukció egyaránt hibás és igazságtalan. Minden politikai erőnek az lenne a közös feladata, hogy rendszerszemléletben dolgozzon ki egy olyan átlátható, korhatár előtti nyugdíjazási szisztémát, amely erősen csökkentett nyugdíjösszeget biztosít a korhatár előtt nyugállományba vonulóknak (degresszív nyugdíj-megállapítási rendszer), és választási lehetőséget kínál a nehéz és speciális élethelyzetekben a véglegesen visszavonulni vágyó személyeknek.(….) Hölgyeim, uraim, miért nem ezen törik a fejüket?” E mondatokat ma is vállalom.

Nagy Imrének mennie kell?

Akik ma rácsodálkoznak arra, hogy a jelenlegi kurzus Nagy Imre távozását tervezi a Parlamenttől, feledékenyek. Szembe találkoztunk ezzel a gondolkodásmóddal már akkor, amikor 1996-ban születésének 100. évfordulóján hat országgyűlési képviselő - Donáth László (MSZP), Mécs Imre (SZDSZ), Rajk László (SZDSZ), Szekeres Imre (MSZP), Vitányi Iván (MSZP) és Zwack Péter (független) - Nagy Imre emlékének törvénybe iktatását kezdeményezte. A törvényt 167 képviselő szavazta meg, nemmel szavazott 77, tartózkodott 64. Az MSZP képviselőin (voltak közöttünk olyanok, akik nemmel szavaztak) kívül két SZDSZ-es és két kisgazda képviselő támogatta a javaslatot. Álljon itt mementóul az akkori előterjesztés néhány mondata.
„DR. SZEKERES IMRE (MSZP): Az előterjesztők kezdettől arra törekedtek, hogy Nagy Imre, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke emlékét megörökítő törvény az 1956-os forradalmat és szabadságharcot és az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításának emlékét megörökítő cikkelyekhez hasonlóan széles körű, többpárti konszenzussal kerüljön a parlament elé. Sajnos ez az elképzelésünk többszöri kísérletünk ellenére nem valósulhatott meg. Különösen zavaró ez a tény annak ismeretében, hogy 1990-ben még konszenzus volt a pártok között abban, hogy a már említett, 1956-ról szóló törvény tartalmazza Nagy Imre emlékének megörökítését is. Előttünk máig sem ismert, hogy akkor kik és milyen szándékkal akadályozták meg ezt a szavazás előtti napon (...)
Nagy Imre tragikus nagysága abban áll, hogy élete döntő pillanatában fel tudott magasodni, és egy történelmi percben tudatosan vállalva a mártíromságot, végleg szakított valamivel, ami hazug volt. 1953-ban, amikor miniszterelnök lett, mélységesen hitt az általa meghirdetett politikában, és az emberek is hittek benne. Az általa meghirdetett és akkor új szakasznak nevezett politika a gazdasági reformokért, a társadalmi igazságtalanságok, a törvénytelenség ellen harcolva jutott el a teljes emberi újjászületésig, addig a szilárd elvhűségig, amellyel 1955 tavaszi leváltása után is kitartott programja mellett, és megtagadta, hogy állítólagos hibáiért hamut szórjon fejére. 1955-től Nagy Imre neve a humánus, a nemzeti és a demokratikus szocializmus lehetőségének és programjának jelképe volt. De sem mint a földosztó miniszter, sem mint az új szakasz miniszterelnöke nem tudott kilépni a kommunista rendszer ideológiai, politikai és uralmi viszonyaiból. Nem is tehette, hiszen maga is elfogadta a rendszer lényegét. Nagy Imre élete éppen attól emberi és történelmi, hogy nem egységes. Ha Saulus megmaradt volna keresztényfaló római ügynöknek, ma senki sem tud róla, de a damaszkuszi úton Paulus lett belőle. Attól, hogy ezen az úton nálunk hat-hét éve igen nagy a tülekedés, még létezett valóságos megvilágosodás (...)
1956. október 23-án este a forradalom egyik legszebb pillanatában tízezrek követelték a Parlament előtt Nagy Imrét az ország élére. Előbb megakadályozta, hogy a felkelés gócait katonai erővel verjék szét, majd elismerte a népi megmozdulás demokratikus és nemzeti céljainak jogosságát, végül kinyilvánította a többpártrendszert és az ország semlegességét. Nem adta nevét a forradalom kegyetlen, véres letöréséhez. A letartóztatás, elhurcoltatás, a börtön, majd a mártírhalála vállalásával ország-világ előtt ő hitelesítette, hogy a szabadságjogokért vívott önvédelmi harc demokratikus célkitűzései az egyetemes emberiség legnemesebb törekvéseiben gyökereznek (...) 
Nagy Imre jelképes személy a magyar történelemben, nyilván vannak, akik vitatják eszményét az értelmesen és demokratikusan megvalósítható szocializmusról, de ők sem vitathatják emberi, politikusi tartását. Azon tragikus életű államférfiak sorában áll, akik mint Batthyány vagy Bajcsy-Zsilinszky, nem akarták politikai eszméjüket elválasztani a haza, a nép sorsától. Nagy Imre az 1989-90-es rendszerváltás jelképe is. Az ő és társai koporsójánál mondta ki a magyar társadalom az ítéletét a múltról, és tett ígéretet a jövendő generációk számára. ”
Nagy Imrét egyszer már megpróbálták kiradírozni az emberek emlékezetéből, akkor sem sikerült, mert az igaz emberek emlékét megőrzi az emlékezet. Az MSZP akkor jár el méltóan, ha mindent megtesz azért, hogy Nagy Imre ott maradjon, azon a helyen, ami őt megilleti: a Parlament előtt. Nem engedünk '48-ból, '18-ból és '56-ból!

Bevka, a pöröly

Nem tudom, sima bónusz-e, vagy eleve így volt kitalálva, mindenesetre igen szép találat, hogy az - amúgy eléggé szovjet avantgárdosan hangzó - bevka légypapírján elsőként a CEU ragadt fenn. 
Az úgymond bevándorlást segítő tevékenységet végző szervezetek megalázására és ellehetetlenítésére kiötölt különadó korábban senkit sem talált el, mert a célkeresztbe került civil szervezetek felvették a kesztyűt, és dacosan kijelentették, ez a marhaság őket nem érinti. Amire viszont senki sem számított, hogy az évek óta gyötört Közép-Európai Egyetem ezen a ponton adja fel, és adótanácsadói ösztönzésére eláll két fontos programjától, azt remélve, hogy így nem veszik üldözőbe az újabb tébollyal. 
Nem tudjuk, persze, hogy most valóban az OSI távozta után teljesen magára maradt egyetem összeomlásának vagyunk-e tanúi, vagy van a lépés mögött valami alkuféle, hogy eztán végre megkaphatják az ezerszer megszolgált, de mondvacsinált okokkal folyton visszatartott működési engedélyt, és egy darabig hagyják őket dolgozni, javítani a magyar felsőoktatási statisztikákat. Az viszont biztos, hogy bárhogy lesz is, a bevándorlási politikák kutatási programjának és a regisztrált menekültek egyetemi oktatásának lemondásával a CEU teljesítette, amit a NER elvárt tőle. Hogy ne legyen sebezhetetlen, ne legyen erkölcsi mérce, ne legyen a megkarcolhatatlan szakmaiság szimbóluma. Ellenben legyen csöppet megfélemlíthető, engedjen egy kicsit az elveiből, ha a mérleg másik serpenyőjében a nyugalom van. 
Ebben az a legrosszabb, hogy érthető. Nyolc év kirekesztés, szellemi karantén és fizikai megfosztatás után sokan elfogadnának némely alkukat, csak legyen végre egy kis béke. Ananya Azadnak, a hazájából elüldözött bangladesi újságíró-hallgatónak azonban baromi nehéz lesz ezt az álláspontot elmagyarázni.