Tamás Pál: A nagy perem

Publikálás dátuma
2018.09.02 11:47
A NEMZETI IDEOLÓGIA KRITIKÁJA - Urbán András rendezte a darabot
Fotó: TESZT.RO./
Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, talán Nándorfehérvártól vagy a Rigómezőről származik.
Jól látszik, hogy Közép-Európa ideológiaként, közös élményként mára (vagy csak épp most) elpusztult, vagy elpárolgott. Nem sok maradt meg belőle közös érdekként, a kultúra közös nyelveként. A visegrádi projektpénzeket aki tudja, használja, de senki sem hisz közös víziókban. Alig járunk egymáshoz nyaralni. Kivétel, persze, a horvát tengerpart, s ahogy fogy a pénzünk, felértékeljük a bolgár homokstrandokat. A szlovák, lengyel Kárpátokban, mi pestiek már nem síelünk. S a szülők sem akarnak maguk áldozni az iskolák erdélyi kirándulásaira. Fizessen a minisztérium, ha annyira foglalkoztatják a közös gyökerek. A közép-európai kötőanyag, a német- magyar-zsidó elem kisebbségbe szorult, sokfelé el is tűnt.
Nem foghatunk mindent a Monarchia bomlására, vagy a vészkorszakra. Trianon után mindenütt újraszerveződött a kávéházi kultúra, stabilizálódtak a közösségi italfogyasztás színterei, ahol ott ültek, ha egymással közvetlenül keveset is érintkezve, a geopolitikai vesztesek és győztesek. Mindebből sok minden megmaradt, sőt időnként egy-egy rövid ciklusra ma is működik. De civilizációs összetartó keretként nem felismerhető. A nagy tömbök nemzetiek lettek, s nem is kíváncsiak egymásra. Érdekes módon e kiszáradt egykori tömbök határán még élnek a klasszikus együttműködő, egymásra figyelő Közép-Európa kisebb-nagyobb peremei. Amelyek még mindig tudnak egymásról.

Peremekből új központok

Kialakult a "Nagy Perem": a Vajdaság, a Bánság, a Partium, néhány erdélyi szellemi központ s talán olyan dél-magyarországi egyetemi városok, mint Szeged vagy Pécs, együtt mégis működtetnek valamilyen hálózatot, amely még mindig első osztályú Köztes-Európát produkál - magyarul, szerbül, románul, talán ukránul, sőt még mindig németül is. Feltűnő, hogy ezek a nagytájak igazán a török háborúk után népesedtek be különböző formákban. A kiegyezés után betagozódnak az akkori közös államba és a magyar megyerendszerbe, de ez majd kétszáz éves igen vegyes folyamat eredménye volt, amelyet nem lehet egyszerűen vissza-integrációnak nevezni a korábbi magyar feudalizmusba. A XIX. században is az akkori állam etnikailag legvegyesebb területe alakult ki és stabilizálódott itt, még akkor is, ha erről a poszt-trianoni magyar Délvidék-koncepció nem vett/vesz tudomást.
Tulajdonképpen különböző függőségek változó mozaikja alakul ki, amelyekben eltérő eredetű helyi elitek is létrejöhettek. Az ilyesmihez könnyebb alkalmazkodni, mint valamilyen hierarchia központról leszakadt darabjához. Be és át lehet építeni, újabb mintákat lehet kirakni. A policentrikusság, mint kulturális minta állandósulhat akkor is, ha maguk a központok gyakran változnak. Ezek a területek nem csak a történelmi magyar állam maradékain keresztül véltek "Európához csatlakozni", hanem egyéb kapcsolódási pontokon is. Tulajdonképpen itt alakult ki Európa egyik, persze folyamatosan mozgó, kelet-nyugati határa. Reális frontvonal, amelynek legalább a XIX. századig sokfajta szempontból konkrét szerepe volt. És a front mindig közelebb van a központhoz, az összes helyi néppel együtt, mint a birodalmak bekebelezett, de csak félig megemésztett belső felvonulási területei.
Először a Duna mentén stabil katonai-társadalomszervezeti formációknak tűntek a határőrvidékek. A XVII-XVIII. században a Habsburgok balkáni kavarásához később sem kellett magyar politikai közvetítés. A Bánság telepesei közvetlenebbül érezték magukat az akkori Nyugathoz, az aktívan használt némettel, modern iparukkal, de Nagyvárad kereskedelmével is. Végül a titói Jugoszlávia kulturálisan, de az önigazgatási elméletek európai baloldali forgalmazásával is kiválóan megvolt Kádár nélkül. S ezekben a nagy ciklusokban ugyan eltérő módokon, de az összes helyi nemzeti csoport részt vehetett a mozgásokban. Mindez szinte mindvégig alternatívát jelenthetett a centralizált magyar nemzetállam újraszervezésével szemben, a Monarchián belül és kívül. S ennek során olyan nem-magyar és magyar autonómiák és identitások is stabilizálódtak, amelyekből azután a 60-as évek óta a mostani új "Nagy Perem" kinőhetett.

Közös minta: a független színház

Michael Ignatieff, a CEU rektora utolsó, tavalyi könyvében a megélt globalizációról összegyűjtött interjúkból megállapítja, hogy az online kapcsolatokban is ragaszkodnak az emberek a lokális hálózatokhoz. A globalitást ellenőrizni, áttekinteni nem tudják, ezért fontos hétköznapi világuk áttekinthetőségének a kérdése. Itt közvetlen környezetről van inkább szó, amelyeket talán össze lehet növeszteni olyan nagyobb közösségekbe, mint a "Nagy Perem" (kevéssé tisztelettudóan nevezhetnénk Karimának is). A mi térségünkben is, persze, jelen van már egy globális középosztály, nyelvtudás, külföldi munkák, már vannak távoli utazások, kiterjedt a technikahasználat, de a vonatkozási pontjai, biztonsága, identitása nagyobbrészt mégis helyi maradt. És a "Nagy Perem" itt a helyi értékeknek ad értelmezési tereket. S ez olyankor is lehetséges, ha adott pillanatban éppen nincs meghatározó személyes, vagy bevásárló turizmus, vagy életmódszerű vándorlás az egyes országrészek, tartományok között. Példaképpen, most különösen jól látszik mindebből az együtt művelt független színház. Külön-külön talán hiányzik a tehetségek, források kritikus tömege is. Talán ezért is szorulnak egymáshoz, egymásra. De ami ebből kijön: a maradék "Nagy Perem". Nem egyszerűen az érdektelen sarkokba lerakódott érdektelenség, hanem maga az új minőség. Két példa. Az idei szegedi Thealteren Urbán András rendezésében a szabadkai színház “Az Úr nevében” címen bemutatta a gyűlölet dramaturgiáját. Pesten az agyonvitatott menekültkérdés absztrakció: az emberek véletlenül láthattak muszlimokat a villamoson. Aki ilyesmiről beszél, így vagy úgy, Orbánozik. A Peremen a migránsok ott vannak, elakadtak, eltévedtek, nem engedték tovább őket. A közbeszéd szempontjából a hogyan pillanatnyilag mindegy: visz magával, szinte nem kell írott szöveg hozzá, megy magától, mindenki ismeri a fordulatokat az idegenekről, érveket, ellenérveket, ismeri a saját résztörzsében a helyes beszéd kerítéseit és úgy tesz, mintha ami azokon kívül van, nem is létezne. Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, vagy még az sem, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, itt talán Nándorfehérvártól, vagy a Rigómezőről származik. Urbán színészei, meg segítő szakértő pszichológusai, történészei bizonyítják, hogy a menekültekről, vagy az iszlámról, nem is idegen hitként, hanem életmintaként az érveket/ellenérveket most könnyen és szenvedélyesen mindenki fel tudja mondani. Urbán meg a szabadkai színház ezért furcsa módon még elnézést is kér (mintha az általuk teremtett tér nélkül ezek az indulatok nem léteznének). Kiváló, hogy a szegedi közönség fegyelmezetten meghallgatta ezt a hangulati robbanást, és utána többektől hallottam, jó, jó, de ebből kicsit kevesebb/rövidebb több lett volna. Tudjuk, ismerjük, de nem forrósítottatok bennünket át.
Szabadkát az a 80-90-es évek fordulóján a Belgrádból felhozott Ljubiša Ristić helyezte el a nagy európai avantgarde térképen. A mester a szó szoros értelmében felszántotta a kisváros színházait, összevonta a társulatokat, játszott a palicsi tó vizén, az akkor még romos, csodálatos szabadkai zsinagógában. Nagy produkciót csinált Az ember tragédiájából és Danilo Kišből. De azután színházi vállalkozása összeomlott. Ő ettől még a szerb színház utolsó nemzedékének meghatározó alakja maradt. A később kinőtt, vagy helyreállított újvidéki és szabadkai nagyszerű magyar társulatok igazi kisebbségi produkciók. Külön-külön néhány színészük van (a szabadkainak éppenséggel négy). Urbán formátumos rendezéseit nagyobb részben magyarországi források, Szeged és ismételten Temesvár magyar színháza társ-finanszírozták.
A Magyar, Urbán András egyik utolsó ottani rendezése valószínűleg a legkeményebb kritikája a nemzeti ideológiának kárpát-medencei színpadon (egy-két este ment 2016-ban a pesti Ódry Színpadon is). A darabot most is játsszák Temesváron, de ha jól értem, nem magyarul kínálják az aktuális publikumnak. A temesvári-szabadkai kooperáció legerősebb, legösszetettebb személyisége most vitathatatlanul Kokan Mladenovic, aki eredetileg képzőművész. Szegeden tavaly és idén is volt rendezése. A most itt látott Sonnet 66, a shakespeare-i 66. szonettre írott darab - amely minden elképzelhető fesztiválon, bemutatón díjat kapott - különleges színházi jelenség arról, hogy ebben a világban fiatalok és öregek, férfiak és nők, alávetettek és hatalommal rendelkezők végül is árvák vagyunk, magukra maradunk. A színészek romániai[?] magyarok, néhányan talán nyelvükben inkább románok. Minden más, a rendezés, a zene, a jelmez, a színpadkép, a mozgás szerb. Közép-európai színpadokon mondhatjuk, hogy igen, ez maradt Közép-Európából, a balkáni színpadi akcióknál a Balkán mitológiáját hihetjük megelevenedni. Szegednek nagy szerencséje van a Thealterrel, és kitalálójával, sokéves irányítójával, Balog Józseffel, hogy a várost, s vele a magyarországi mozgást is beköti a vajdasági, bánsági, partiumi Maradék-Európába. De hát itt sem a színházról van szó.

Tennivalók

A kínai pénzre és technológiára épülő Budapest-Belgrád vasútprojektért a kormány támogatása ellenére is lelkesedni kellene. Hiszen ma alig lehet Szegedről az 50 kilométerre fekvő Szabadkára eljutni. Létezik a régi vasút, de azt két éve a nagy határkerítés-építésnél leállították, s azóta sem jár. Van menetrendszerű busz, de nagyon rossz a menetrend. Pénteken-vasárnap rendesen egy nap alatt ezért nem is lehet megfordulni. És van persze autó, de a főátjárónál, Röszkénél nyáron a sorok kibírhatatlanok (itt vonulnak haza a török vendégmunkások a német városokból). Ezen a tájon összeérnének a nemzeti és nemzetközi projektek. S akárki csinálja, az infrastruktúra újjászervezése iszonyúan kell a mi új Közép-Európánknak.
Már csak ezért sem lenne olyan nagy baj az EU "weimarizációja", ami alatt valamilyen német-francia tengelyt értenénk, fél szemmel azért a keleti Európára figyelve, hogy helyi akarnokok véletlenül se keressenek maguknak két világháború közötti politikai modelleket. Enélkül az újonnan divatos "detrianonizáció" nehezen elképzelhető.
A karimán hagyományosan egymás mellett működtek a helyi nyelvek, de a kölcsönös nyelvtudás fogy. Magától ma egyre kevésbé nő ki a többnyelvűség, keményen tanulni kell. S már az is remek, ha szigetszerűen karban van tartva az aktív nyelvtudás. Ehhez nem elég védeni kisebbségi nyelvként a magyart, szerbet, horvátot és románt, szükség lenne ösztöndíjakkal támogatni a térség nyelveinek második nyelvként való tanulását is. A kisebbség nyelvi képzésének fenntartását a többségi államok úgyis állják. Valamilyen régióépítési ösztöndíjrendszer a második nyelvek felépítését is erősíthetné. Az ezekből levezethető gazdasági és közösségi előnyök nyilvánvalóak. Az ilyen ismeretekért jutalmat, pótlékot lehetne adni.
Közép-Európából, a történelmi nagytájból a perem maradt. S most feltűnően e perembe kapaszkodunk. Biztosító kötelek nincsenek.
2018.09.02 11:47

Hegyi Iván: Hölgypajtás, gyerekjáték

A slágerlista élén 1975. február 12-én Koncz Zsuzsa dala állt. Hogy melyik lajstrom élén? A Pajtás újságén. Mert a hetvenes évek közepén már az úttörőszövetség lapja is közreadta a sikerszámok sorrendjét, és a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros száma stimmelt az olvasó közönséghez, mivel a címe az volt: Gyerekjátékok. (A nóta a nagyobbakhoz szólóknál, azaz a Magyar Ifjúságnál, illetve a havonta megjelenő Ifjúsági Magazinnál az idő tájt második, illetve negyedik volt.)
Koncz Zsuzsa abban a periódusban szárnyalt: a hanglemezgyártó-vállalat januárban közzétett adatai szerint a legtöbb korongot értékesítette az egyéni előadók közül, és már hetvenháromban túljutott az egymillió eladott lemezen. (Az együttesek mezőnyében az LGT vitte a prímet). Ráadásul hetvenháromban Japánban, majd hetvennégyben az Egyesült Államokban és Kanadában vendégszerepelt. Az észak-amerikai turnén – amelyen Randevú Budapesttel címmel zajlottak az előadások – Kabos László, Koós János, a Skorpió zenekar, valamint az operaénekes Külkey László társaságában lépett színpadra, és Montrealban a helyi magyarok körében olyan sikert aratott az esztrád, hogy a Sheraton Mount Royal Hotel báltermében – az eredeti műsoron kívül – meg kellett ismételni a programot.
A Gyerekjátékok albumra, melynek címadó és nyitó dala volt a Pajtás listavezetője, az itthoni kritika vegyesen reagált. Egyrészt azt lehetett olvasni: „A magasabb színvonalú könnyűzene emelkedő útját mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Koncz Zsuzsa – egyike azoknak, akik nem a divatot majmolják, hanem saját egyéniségükkel adnak színt és rangot a produkcióknak – már hatodik nagylemezét készítette el.” Másrészt napvilágot látott a következő, kevésbé lelkes recenzió is: „Koncz Zsuzsa új nagylemeze nagy siker lesz. Könnyű jósolni: mindig így volt, most sem lesz különben; az album aranylemez-várományos. Pedig Koncz hatodik nagylemeze nem olyan jó, mint amilyennek látatlanban gondoljuk. Igaz, a bírálathoz hozzátartozik az is, hogy egy Koncz Zsuzsa-albumot nagy érdeklődés előz meg: várunk valamit, valami különlegeset, valami egészen újat. Ezúttal hiába várunk. A felvételek persze nem rosszak, de nem is kimagaslók...”
Koncz annál különlegesebbnek tartotta a főként a fiatalokhoz szóló hazai muzsikát: „A magyar beat, pop vagy rock sajátos jellege a zene hangulatában, ízében olyannyira érezhető – említette akkoriban –, hogy szöveg nélkül is mindenki ráismerne, ha magyar számot hall.”
Öt nappal az után, hogy – a gyermeklap tanúsága szerint – az első számú „hölgypajtás” lett, könnyű szívvel indult hát az Országos Rendező Iroda téli turnéjára, mégpedig a Balázs Fecó, Brunner Győző, Kozma András, Makrai Pál összetételű, akkoriban a Ha kedvem tartja című saját kompozícióval kirukkoló Korál együttessel. (Ezt a számot Makrai és Brunner jegyezte, majd a Balázs-szerzemény Hazafeléhez Hobo írt szöveget Rusz László álnéven.) Koncz a Túl sovány a szerelemhez című keletnémet filmben még az Illéssel – valamint az NDK-ban 1975 szeptemberében betiltott Klaus Renft Combóval – szerepelt, míg a Gyerekjátékok album számait már a Fonográf tagjai írták, majd váratlanul feltűnt az újabb kísérő zenekar. „Hiába volt minden nagyon szép és jó barátaimmal és szerzőimmel, a régi Illéssel, majd a Fonográffal – mondta a váltásról –, az egyeztetési gondok egyre csak nőttek. Lassan már hosszas konferenciák előztek meg egy-egy hazai vagy külföldi fellépést, mert hol ők, hol én nem értem rá akkor, amikor kellett volna.”
A listaelsőséggel mindenesetre igazodott a nemzetközi trendhez, mert hetvennégy februárjában az Egyesült Államokban Barbra Streisand vitte a prímet az Ilyenek voltunk című film betétdalával, Nagy-Britanniában pedig Suzi Quatro állt az élen a Devil Gate Drive-val.
A lemezboltokban meg az volt a jelszó: Keresd a nőt!
2019.02.10 20:15
Frissítve: 2019.02.10 20:15

Ahol több a szobor, mint a nyilvános vécé

Publikálás dátuma
2019.02.10 20:00
A turisták miatt ma Velence a Nyugat egyik legkevésbé élhető városa
Fotó: Nur Photo/ Giacomo Cosua
Velence, vagy legalábbis történelmi óvárosa ma a fejlett Nyugat egyik legkevésbé élhető városa. Pedig az érett középkorban Velence Európa legélhetőbb települése volt. Az ellentmondás látszólagos. Nem lehet könnyű ma velencei bennszülöttnek lenni. Alkalmazkodni kell a mindenütt hemzsegő turistákhoz, s az idegenforgalom miatt magas árak a helyieket is sújtják. A védett történelmi épületek esetében bármilyen felújítás, változtatás nem csak drága de szabályokhoz, engedélyekhez kötött. És a víz! Évente egy-két alkalommal víz alatt áll a Szent Márk tér. Nem egy épület alsó téglasora, lépcsője, kapujának alsó arasznyi része állandóan víz alatt van: nedvesednek a falak. Ma hatvanezren lakják az óvárost. Az elmúlt évtizedekben több tízezer ember költözött el innen. Pedig a XV. században legalább százezren, egyes becslések szerint kétszázezren éltek itt, vagyis Európa legnépesebb települése lehetett. Hogy milyen nagy lélekszám volt ez a középkorban, azt az összevetés mutatja: a Mátyás király korabeli Budán nyolc-tízezren élhettek, London pedig ekkor hatvanezres lakossággal bírt.
A jólét alapja   Velence szigetein eredetileg szegény halászok és sólepárló munkások telepedtek le. A várost a gazdag bevándorlók tették naggyá. A közeli fontos ókori nagyváros, Aquileia népvándorlásnak kitett népességéből a nemesek, jómódú polgárok költöztek ide, érsekükkel együtt. Olyanok, akiknek volt pénzük gerendák százezreit, márványtömbök ezreit ideszállítani. Erre a vízhatlan alapzatra épületek aztán a város palotái, lakóházai, templomai, raktárai, műhelyei. Ki tudhatta volna akkor, hogy a tenger szintje pár száz év alatt két méterrel emelkedik majd? Bár a középkorban jóval kisebbek voltak az országok közötti életszínvonalbeli különbségek, mint ma, Velence lakóiról elmondható, hogy jobban éltek, mint másutt. Ráadásul miközben kontinensünk lakóinak 90 százaléka jobbágy volt – a Velencei Köztársaságban mindenki szabad polgárként élhetett. Arra, hogy erőszakos halállal haljon meg valaki, Velencében kisebb volt az esély, mint bárhol másutt Európában. A városállam ismerte (elsőként a görög-római ókor utáni világban) a szociális juttatásokat: nyugdíjat, rokkantsági segélyt. 
A város jólétének legfőbb alapja a tengeri, távolsági, közvetítő kereskedelem. Shakespeare velencei kalmára ugyan zsidó (valóban éltek a városban), de a legtöbb gazdag nagykereskedő katolikus olasz volt. Ám „a tengerek királynője” (hiszen évszázadokig így nevezték a települést) egyúttal iparvárosnak is számított: hajóépítés mellett selyem-, posztó-, üvegiparral. A XV. században pedig, habár a könyvnyomtatást nem itt találták fel, megjelent a nyomdászat is, s mindjárt az egyik legnagyobb teljesítményűvé vált. Olyan csúcságazat volt ez akkoriban, mint ma az elektronika. A város azért nevezte önmagát szűznek, mert kerek egy évezredig nem lépett földjére ellenséges katona. Egy Napóleon nevű kalandor lesz majd az, aki elveszi eme szépséges aggszűz ártatlanságát, hogy ne is lehessen többé független állam, kivéve 1848/1849 mámorát, amikor Velence épp a magyar honvédségtől remélt külső segítséget, mindhiába.
Leggyakrabban repülőgéppel vagy autóbusszal utazik az ember külföldre, netán autóval. Velencébe érdemes vonattal menni. A turista éjjel utazik oda-vissza, egy napot nyer szállásfoglalás nélkül. A két vasúti utaskísérő: egy fekete férfi és egy magyar lány. Mindkettő anyanyelvi szinten beszél németül és angolul. Megtudjuk, a magyar hölgynek ez az első munkanapja. Nyugaton járva érdekes tapasztalat: az autóbusz- és villamosvezetők, a bolti pénztárosok, de az orvosok is gyakran külföldiek, „migránsok”. Nálunk ezeken a pályákon munkaerőhiány van, s úgy tűnik, lesz is. 
(Eszembe jut egy gyermekkori emlék. Családommal nyaraltunk a román tengerparton, Mamaia városában. Odafelé repülővel, haza vonattal utaztunk. A jegyet persze előre megváltották szüleim. Aztán a vasútállomáson kiderült, nincs a vonaton olyan számú kocsi, ahová a jegy szól. Felszálltunk, persze. A román kalauz egy ítélet-végrehajtó szigorával tárgyalt velünk, nincs hely a vonaton. Apám elővette a pénztárcáját. Az utaskísérő megoldáson kezdte törni a fejét: kisgyermekes család csak nem utazhat állva!? A bankjegyet átvéve hamar kiderült, két fülkét is kaphatunk, egyet a fiúk, egyet a lányok. Mire a magyar határra értünk, kalauzunk magyarul is megtanult. De vissza Velencéhez!)
A hajózási múzeum nem tartozik a magyar turisták hagyományos célpontjai közé Velencében. Pedig megéri a pénzét! Láthatjuk, hogy az ágyúknak eleinte saját neve volt, s úgy díszítették csövüket, mintha nem is emberölésre gyártották volna. És egy hajómakett nem csak kézbeillő lehet, de akár 4-5 méteres is! A velencei Arzenál (a város saját tulajdonú hadihajógyára, ma is állami kézben) vészhelyzetben naponta egy hajó elkészítésére bizonyult alkalmasnak: ez a középkorban világrekordnak számított. 
Művészet és politika  Velencében, a szigetek szabta helyszűke miatt, minden kicsi. Az utcák, a terek, szállodák, a hotelszobák. Zsebkendőnyiek az udvarok, egyiket úgyszólván kitölti egy almafa. Másikban füge és mirtusz, harmadikban két pálmafa. (A pálmák nem őshonosak Itáliában. Úgy tűnik, minden ország eggyel melegebb éghajlatról hozza dísznövényeit. Vagy akár a termesztett növényeket is. Az alma, a körte és a szelídgesztenye Itáliából származik, de a dió, mandula, szőlő, cseresznye is mediterrán növény: ma messze északra is termesztik őket). Ami mégis tágas: a Szent Márk tér és a Dózse palota: a kereskedelem és a politikai reprezentáció tere. A dózse egykoron egyeduralkodónak számított, ám az évszázadok során vagy kétszáz törvény csökkentette hatáskörét. Így lassan afféle életfogytig választott köztársasági elnökké vált, valódi hatalom nélkül. Velencében – a középkoriban – nem lehetett visszautasítani egy tisztséget, ha valakit megválasztottak rá. A városállam hozott létre először külföldi nagykövetségeket (Mátyás korában Budán), azaz állandó diplomáciai kart. Itt született először törvény arról is, hogy politikusok, tisztviselők nem fogadhatnak el ajándékot.
A Dózse-palotában nem csak a pompás nagytermeket csodálhatjuk meg (az egyikben a világ legnagyobb méretű vászonra készült festményével). Található itt egy Tintoretto kiállítás is. Érdekes, Velence esetében a gazdasági, politikai-katonai virágkor nem esett egybe a kulturális tetőponttal. Az államvárosnak két virágkora is volt: a XIII. és a XV. században is hatalma csúcsán állt. A velencei kultúra viszont a XVI. és a XVIII. század között adta a legtöbbet a világnak. Ezt a időszakot a híres velencei aranykor festőtriásza - Tiziano, Paolo Veronese és Tintoretto - határozza meg. De nem csak festészetben, szobrászatban és építészetben is – nem egyszer át- vagy újjáépítve – fantasztikusat nyújtott a már megkopott hatalmú nagyváros. 
Habár művészettörténeti fejtegetésre sem terünk, sem szakértelmünk, Tintoretto a maga korának afféle művész fenegyereke lehetett, mint másutt Baudelaire, Munkácsy, Schumann vagy Esterházy. Témaválasztása ugyan a lehető leghagyományosabb: görög-római és zsidó-keresztény mitológia. Csak hát Szent György a képen belepillant az úrhölgy dekoltázsába, mielőtt ledöfné a sárkányt. A gyermekét szoptató anya szabad melléből méternyire spriccel az anyatej. Lucretia, akinek a megerőszakolására Sextus Tarquinius készül, realista és erotikus látványt nyújtva félig széttárja combjait, habár erre az erőszaktevő nem kényszerítette. Viszont még az arcokat és ruhákat oly zseniálisan megfestő Tintorettónál is a Madonna karjában tartott újszülött Jézus arca, mint egy tizenkét évesé, és a fej-test arány a felnőtteké, nem csecsemőké. Mintha évszázadokig nem vette volna észre a festészet: a gyermek nem kis felnőtt. És csak a festőművészet? Érdekesek egyébként a százszor visszatérő motívumok: Jézus a kereszten, levétele a keresztről, sokféle egyéni ábrázolásban. Ezek a művek a Ca’Rezzonico palotában láthatók, oly sok más alkotással együtt. Például Corradini mellszobra, a Fátyolos nő (fátyol márványból!) nem csak szép, de a technikai bravúr is a javából.
Villa és szemüveg   Velencében több a templom, mint a szelektív hulladékgyűjtő pont, és több a szobor, mint a nyilvános vécé. Akadt rá példa, hogy ültemben, egyetlen látószögből, megszámoltam, húsz szoborra láttam rá. Templomból nem csak sokat látni, de sokféleségük is szembetűnő: korstílus, alaprajz, mennyezet és mindenféle díszítés szerint. Vajon van-e ennyiféle bármely másik városban a világon? Nyilvános vécébe menni Velencében a legdrágább dolog (na és a bolgár-török határ bolgár oldalán – csak az nem olyan tiszta). Ráadásul sorba kell állni érte. Ez akkor sem öröm, ha épp keresztboltozatos ívek alatt várakozunk. Igaz, voltam akkora fülkében, ahol magzat megfoganhat, csecsemő megszülethet, annyi a hely. Minél újabb építésű egy középület, annál kisebbek a vécék, világszerte, noha a testmagasság növekvő, és soha annyi kövér ember nem volt, mint ma. 
Velencében nincsenek verebek. Viszont a galambok! Magabiztosabbak és szemtelenebbek, mint nálunk. Rémlik, a városi galamb akaratlan velencei találmány. Ám a galamboknak versenyezniük kell a sirályokkal. Ezekből kevesebb van, de nagyobbak és erősebbek. Egy részük felhagyott a halászattal, és városi madárként keres morzsákat, egyebet. A hegyvidéki városokban van olyan sok lépcső, mint Velencében, noha a város asztallap simaságú felszínen fekszik, húsz centivel a tenger szintje felett. A hidakhoz kell lépcsőzni. De megéri! A sok kis – és néha nem is olyan kicsi – híd nem csupán a közlekedés segítője, de szép, műalkotás is.
Velencében találták fel a villát, az ablaküveget. Amikor egész Európában csak két helyen gyártottak szemüveget, Velence volt az egyik. És amikor csak két helyen tudtak fehér szappant készíteni, Velencében igen. Velence szemrebbenés nélkül „a legkeresztényibb városnak” tartotta önmagát, miközben már az érett középkorban vallották polgárai: előbb vagyunk velenceiek, csak aztán katolikusok. Szent Márk földi maradványait valaha szabályszerűen ellopták, sertéshúsok és szalonnák közé rejtve csempészték ki az iszlám Egyiptomból. Amikor 1204-ben elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt, temérdek műkincset és több fontos ereklyét vittek magukkal. Érdekes, a szövetséges franciák inkább pénzre, ékszerre utaztak, a velenceiek műalkotásokra. Az ereklyekultusz csúcspontja a kora középkor, és a kora középkor vallásosságának központi eleme az ereklyekultusz. Egy kis tégely állítólag Jézus Krisztus vérét őrzi a Szent Márk-bazilikában. Csak hát, anno komoly ágazat volt az ereklyék hamisítása és kereskedelme. 
Ám bármennyire is sikeres volt valaha, Velence, a nagy történelmi versenyt elveszítette. Amikor megszületett az olasz nemzetállam, a főváros Róma, az üzleti-gazdasági központ Milánó, a legfőbb tengeri kikötő Genova lett. Az ipar is északnyugaton, a Torinó–Milánó–Genova háromszögben összpontosul. Velencének nem maradt más hátra, mint felkínálni szépséges testét a turistáknak.
Bármennyi időt tölt az ember Velencében, olyan érzése van, hogy még pár napot kellett volna. És persze, a tengerszoros túloldalán van egy másik Velence is: egy lüktető, posztmodern metropolisz, iparral és szolgáltatásokkal, forgalmas tengeri kikötővel és repülőtérrel, turisták nélkül. No de az kit érdekel?
Témák
Velence
2019.02.10 20:00
Frissítve: 2019.02.10 20:00