Tamás Pál: A nagy perem

Publikálás dátuma
2018.09.02 11:47
A NEMZETI IDEOLÓGIA KRITIKÁJA - Urbán András rendezte a darabot
Fotó: TESZT.RO./
Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, talán Nándorfehérvártól vagy a Rigómezőről származik.
Jól látszik, hogy Közép-Európa ideológiaként, közös élményként mára (vagy csak épp most) elpusztult, vagy elpárolgott. Nem sok maradt meg belőle közös érdekként, a kultúra közös nyelveként. A visegrádi projektpénzeket aki tudja, használja, de senki sem hisz közös víziókban. Alig járunk egymáshoz nyaralni. Kivétel, persze, a horvát tengerpart, s ahogy fogy a pénzünk, felértékeljük a bolgár homokstrandokat. A szlovák, lengyel Kárpátokban, mi pestiek már nem síelünk. S a szülők sem akarnak maguk áldozni az iskolák erdélyi kirándulásaira. Fizessen a minisztérium, ha annyira foglalkoztatják a közös gyökerek. A közép-európai kötőanyag, a német- magyar-zsidó elem kisebbségbe szorult, sokfelé el is tűnt.
Nem foghatunk mindent a Monarchia bomlására, vagy a vészkorszakra. Trianon után mindenütt újraszerveződött a kávéházi kultúra, stabilizálódtak a közösségi italfogyasztás színterei, ahol ott ültek, ha egymással közvetlenül keveset is érintkezve, a geopolitikai vesztesek és győztesek. Mindebből sok minden megmaradt, sőt időnként egy-egy rövid ciklusra ma is működik. De civilizációs összetartó keretként nem felismerhető. A nagy tömbök nemzetiek lettek, s nem is kíváncsiak egymásra. Érdekes módon e kiszáradt egykori tömbök határán még élnek a klasszikus együttműködő, egymásra figyelő Közép-Európa kisebb-nagyobb peremei. Amelyek még mindig tudnak egymásról.

Peremekből új központok

Kialakult a "Nagy Perem": a Vajdaság, a Bánság, a Partium, néhány erdélyi szellemi központ s talán olyan dél-magyarországi egyetemi városok, mint Szeged vagy Pécs, együtt mégis működtetnek valamilyen hálózatot, amely még mindig első osztályú Köztes-Európát produkál - magyarul, szerbül, románul, talán ukránul, sőt még mindig németül is. Feltűnő, hogy ezek a nagytájak igazán a török háborúk után népesedtek be különböző formákban. A kiegyezés után betagozódnak az akkori közös államba és a magyar megyerendszerbe, de ez majd kétszáz éves igen vegyes folyamat eredménye volt, amelyet nem lehet egyszerűen vissza-integrációnak nevezni a korábbi magyar feudalizmusba. A XIX. században is az akkori állam etnikailag legvegyesebb területe alakult ki és stabilizálódott itt, még akkor is, ha erről a poszt-trianoni magyar Délvidék-koncepció nem vett/vesz tudomást.
Tulajdonképpen különböző függőségek változó mozaikja alakul ki, amelyekben eltérő eredetű helyi elitek is létrejöhettek. Az ilyesmihez könnyebb alkalmazkodni, mint valamilyen hierarchia központról leszakadt darabjához. Be és át lehet építeni, újabb mintákat lehet kirakni. A policentrikusság, mint kulturális minta állandósulhat akkor is, ha maguk a központok gyakran változnak. Ezek a területek nem csak a történelmi magyar állam maradékain keresztül véltek "Európához csatlakozni", hanem egyéb kapcsolódási pontokon is. Tulajdonképpen itt alakult ki Európa egyik, persze folyamatosan mozgó, kelet-nyugati határa. Reális frontvonal, amelynek legalább a XIX. századig sokfajta szempontból konkrét szerepe volt. És a front mindig közelebb van a központhoz, az összes helyi néppel együtt, mint a birodalmak bekebelezett, de csak félig megemésztett belső felvonulási területei.
Először a Duna mentén stabil katonai-társadalomszervezeti formációknak tűntek a határőrvidékek. A XVII-XVIII. században a Habsburgok balkáni kavarásához később sem kellett magyar politikai közvetítés. A Bánság telepesei közvetlenebbül érezték magukat az akkori Nyugathoz, az aktívan használt némettel, modern iparukkal, de Nagyvárad kereskedelmével is. Végül a titói Jugoszlávia kulturálisan, de az önigazgatási elméletek európai baloldali forgalmazásával is kiválóan megvolt Kádár nélkül. S ezekben a nagy ciklusokban ugyan eltérő módokon, de az összes helyi nemzeti csoport részt vehetett a mozgásokban. Mindez szinte mindvégig alternatívát jelenthetett a centralizált magyar nemzetállam újraszervezésével szemben, a Monarchián belül és kívül. S ennek során olyan nem-magyar és magyar autonómiák és identitások is stabilizálódtak, amelyekből azután a 60-as évek óta a mostani új "Nagy Perem" kinőhetett.

Közös minta: a független színház

Michael Ignatieff, a CEU rektora utolsó, tavalyi könyvében a megélt globalizációról összegyűjtött interjúkból megállapítja, hogy az online kapcsolatokban is ragaszkodnak az emberek a lokális hálózatokhoz. A globalitást ellenőrizni, áttekinteni nem tudják, ezért fontos hétköznapi világuk áttekinthetőségének a kérdése. Itt közvetlen környezetről van inkább szó, amelyeket talán össze lehet növeszteni olyan nagyobb közösségekbe, mint a "Nagy Perem" (kevéssé tisztelettudóan nevezhetnénk Karimának is). A mi térségünkben is, persze, jelen van már egy globális középosztály, nyelvtudás, külföldi munkák, már vannak távoli utazások, kiterjedt a technikahasználat, de a vonatkozási pontjai, biztonsága, identitása nagyobbrészt mégis helyi maradt. És a "Nagy Perem" itt a helyi értékeknek ad értelmezési tereket. S ez olyankor is lehetséges, ha adott pillanatban éppen nincs meghatározó személyes, vagy bevásárló turizmus, vagy életmódszerű vándorlás az egyes országrészek, tartományok között. Példaképpen, most különösen jól látszik mindebből az együtt művelt független színház. Külön-külön talán hiányzik a tehetségek, források kritikus tömege is. Talán ezért is szorulnak egymáshoz, egymásra. De ami ebből kijön: a maradék "Nagy Perem". Nem egyszerűen az érdektelen sarkokba lerakódott érdektelenség, hanem maga az új minőség. Két példa. Az idei szegedi Thealteren Urbán András rendezésében a szabadkai színház “Az Úr nevében” címen bemutatta a gyűlölet dramaturgiáját. Pesten az agyonvitatott menekültkérdés absztrakció: az emberek véletlenül láthattak muszlimokat a villamoson. Aki ilyesmiről beszél, így vagy úgy, Orbánozik. A Peremen a migránsok ott vannak, elakadtak, eltévedtek, nem engedték tovább őket. A közbeszéd szempontjából a hogyan pillanatnyilag mindegy: visz magával, szinte nem kell írott szöveg hozzá, megy magától, mindenki ismeri a fordulatokat az idegenekről, érveket, ellenérveket, ismeri a saját résztörzsében a helyes beszéd kerítéseit és úgy tesz, mintha ami azokon kívül van, nem is létezne. Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, vagy még az sem, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, itt talán Nándorfehérvártól, vagy a Rigómezőről származik. Urbán színészei, meg segítő szakértő pszichológusai, történészei bizonyítják, hogy a menekültekről, vagy az iszlámról, nem is idegen hitként, hanem életmintaként az érveket/ellenérveket most könnyen és szenvedélyesen mindenki fel tudja mondani. Urbán meg a szabadkai színház ezért furcsa módon még elnézést is kér (mintha az általuk teremtett tér nélkül ezek az indulatok nem léteznének). Kiváló, hogy a szegedi közönség fegyelmezetten meghallgatta ezt a hangulati robbanást, és utána többektől hallottam, jó, jó, de ebből kicsit kevesebb/rövidebb több lett volna. Tudjuk, ismerjük, de nem forrósítottatok bennünket át.
Szabadkát az a 80-90-es évek fordulóján a Belgrádból felhozott Ljubiša Ristić helyezte el a nagy európai avantgarde térképen. A mester a szó szoros értelmében felszántotta a kisváros színházait, összevonta a társulatokat, játszott a palicsi tó vizén, az akkor még romos, csodálatos szabadkai zsinagógában. Nagy produkciót csinált Az ember tragédiájából és Danilo Kišből. De azután színházi vállalkozása összeomlott. Ő ettől még a szerb színház utolsó nemzedékének meghatározó alakja maradt. A később kinőtt, vagy helyreállított újvidéki és szabadkai nagyszerű magyar társulatok igazi kisebbségi produkciók. Külön-külön néhány színészük van (a szabadkainak éppenséggel négy). Urbán formátumos rendezéseit nagyobb részben magyarországi források, Szeged és ismételten Temesvár magyar színháza társ-finanszírozták.
A Magyar, Urbán András egyik utolsó ottani rendezése valószínűleg a legkeményebb kritikája a nemzeti ideológiának kárpát-medencei színpadon (egy-két este ment 2016-ban a pesti Ódry Színpadon is). A darabot most is játsszák Temesváron, de ha jól értem, nem magyarul kínálják az aktuális publikumnak. A temesvári-szabadkai kooperáció legerősebb, legösszetettebb személyisége most vitathatatlanul Kokan Mladenovic, aki eredetileg képzőművész. Szegeden tavaly és idén is volt rendezése. A most itt látott Sonnet 66, a shakespeare-i 66. szonettre írott darab - amely minden elképzelhető fesztiválon, bemutatón díjat kapott - különleges színházi jelenség arról, hogy ebben a világban fiatalok és öregek, férfiak és nők, alávetettek és hatalommal rendelkezők végül is árvák vagyunk, magukra maradunk. A színészek romániai[?] magyarok, néhányan talán nyelvükben inkább románok. Minden más, a rendezés, a zene, a jelmez, a színpadkép, a mozgás szerb. Közép-európai színpadokon mondhatjuk, hogy igen, ez maradt Közép-Európából, a balkáni színpadi akcióknál a Balkán mitológiáját hihetjük megelevenedni. Szegednek nagy szerencséje van a Thealterrel, és kitalálójával, sokéves irányítójával, Balog Józseffel, hogy a várost, s vele a magyarországi mozgást is beköti a vajdasági, bánsági, partiumi Maradék-Európába. De hát itt sem a színházról van szó.

Tennivalók

A kínai pénzre és technológiára épülő Budapest-Belgrád vasútprojektért a kormány támogatása ellenére is lelkesedni kellene. Hiszen ma alig lehet Szegedről az 50 kilométerre fekvő Szabadkára eljutni. Létezik a régi vasút, de azt két éve a nagy határkerítés-építésnél leállították, s azóta sem jár. Van menetrendszerű busz, de nagyon rossz a menetrend. Pénteken-vasárnap rendesen egy nap alatt ezért nem is lehet megfordulni. És van persze autó, de a főátjárónál, Röszkénél nyáron a sorok kibírhatatlanok (itt vonulnak haza a török vendégmunkások a német városokból). Ezen a tájon összeérnének a nemzeti és nemzetközi projektek. S akárki csinálja, az infrastruktúra újjászervezése iszonyúan kell a mi új Közép-Európánknak.
Már csak ezért sem lenne olyan nagy baj az EU "weimarizációja", ami alatt valamilyen német-francia tengelyt értenénk, fél szemmel azért a keleti Európára figyelve, hogy helyi akarnokok véletlenül se keressenek maguknak két világháború közötti politikai modelleket. Enélkül az újonnan divatos "detrianonizáció" nehezen elképzelhető.
A karimán hagyományosan egymás mellett működtek a helyi nyelvek, de a kölcsönös nyelvtudás fogy. Magától ma egyre kevésbé nő ki a többnyelvűség, keményen tanulni kell. S már az is remek, ha szigetszerűen karban van tartva az aktív nyelvtudás. Ehhez nem elég védeni kisebbségi nyelvként a magyart, szerbet, horvátot és románt, szükség lenne ösztöndíjakkal támogatni a térség nyelveinek második nyelvként való tanulását is. A kisebbség nyelvi képzésének fenntartását a többségi államok úgyis állják. Valamilyen régióépítési ösztöndíjrendszer a második nyelvek felépítését is erősíthetné. Az ezekből levezethető gazdasági és közösségi előnyök nyilvánvalóak. Az ilyen ismeretekért jutalmat, pótlékot lehetne adni.
Közép-Európából, a történelmi nagytájból a perem maradt. S most feltűnően e perembe kapaszkodunk. Biztosító kötelek nincsenek.
2018.09.02 11:47

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00