Tamás Pál: A nagy perem

Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, talán Nándorfehérvártól vagy a Rigómezőről származik.

Jól látszik, hogy Közép-Európa ideológiaként, közös élményként mára (vagy csak épp most) elpusztult, vagy elpárolgott. Nem sok maradt meg belőle közös érdekként, a kultúra közös nyelveként. A visegrádi projektpénzeket aki tudja, használja, de senki sem hisz közös víziókban. Alig járunk egymáshoz nyaralni. Kivétel, persze, a horvát tengerpart, s ahogy fogy a pénzünk, felértékeljük a bolgár homokstrandokat. A szlovák, lengyel Kárpátokban, mi pestiek már nem síelünk. S a szülők sem akarnak maguk áldozni az iskolák erdélyi kirándulásaira. Fizessen a minisztérium, ha annyira foglalkoztatják a közös gyökerek. A közép-európai kötőanyag, a német- magyar-zsidó elem kisebbségbe szorult, sokfelé el is tűnt.

Nem foghatunk mindent a Monarchia bomlására, vagy a vészkorszakra. Trianon után mindenütt újraszerveződött a kávéházi kultúra, stabilizálódtak a közösségi italfogyasztás színterei, ahol ott ültek, ha egymással közvetlenül keveset is érintkezve, a geopolitikai vesztesek és győztesek. Mindebből sok minden megmaradt, sőt időnként egy-egy rövid ciklusra ma is működik. De civilizációs összetartó keretként nem felismerhető. A nagy tömbök nemzetiek lettek, s nem is kíváncsiak egymásra. Érdekes módon e kiszáradt egykori tömbök határán még élnek a klasszikus együttműködő, egymásra figyelő Közép-Európa kisebb-nagyobb peremei. Amelyek még mindig tudnak egymásról.

Peremekből új központok

Kialakult a "Nagy Perem": a Vajdaság, a Bánság, a Partium, néhány erdélyi szellemi központ s talán olyan dél-magyarországi egyetemi városok, mint Szeged vagy Pécs, együtt mégis működtetnek valamilyen hálózatot, amely még mindig első osztályú Köztes-Európát produkál - magyarul, szerbül, románul, talán ukránul, sőt még mindig németül is. Feltűnő, hogy ezek a nagytájak igazán a török háborúk után népesedtek be különböző formákban. A kiegyezés után betagozódnak az akkori közös államba és a magyar megyerendszerbe, de ez majd kétszáz éves igen vegyes folyamat eredménye volt, amelyet nem lehet egyszerűen vissza-integrációnak nevezni a korábbi magyar feudalizmusba. A XIX. században is az akkori állam etnikailag legvegyesebb területe alakult ki és stabilizálódott itt, még akkor is, ha erről a poszt-trianoni magyar Délvidék-koncepció nem vett/vesz tudomást.

Tulajdonképpen különböző függőségek változó mozaikja alakul ki, amelyekben eltérő eredetű helyi elitek is létrejöhettek. Az ilyesmihez könnyebb alkalmazkodni, mint valamilyen hierarchia központról leszakadt darabjához. Be és át lehet építeni, újabb mintákat lehet kirakni. A policentrikusság, mint kulturális minta állandósulhat akkor is, ha maguk a központok gyakran változnak. Ezek a területek nem csak a történelmi magyar állam maradékain keresztül véltek "Európához csatlakozni", hanem egyéb kapcsolódási pontokon is. Tulajdonképpen itt alakult ki Európa egyik, persze folyamatosan mozgó, kelet-nyugati határa. Reális frontvonal, amelynek legalább a XIX. századig sokfajta szempontból konkrét szerepe volt. És a front mindig közelebb van a központhoz, az összes helyi néppel együtt, mint a birodalmak bekebelezett, de csak félig megemésztett belső felvonulási területei.

Először a Duna mentén stabil katonai-társadalomszervezeti formációknak tűntek a határőrvidékek. A XVII-XVIII. században a Habsburgok balkáni kavarásához később sem kellett magyar politikai közvetítés. A Bánság telepesei közvetlenebbül érezték magukat az akkori Nyugathoz, az aktívan használt némettel, modern iparukkal, de Nagyvárad kereskedelmével is. Végül a titói Jugoszlávia kulturálisan, de az önigazgatási elméletek európai baloldali forgalmazásával is kiválóan megvolt Kádár nélkül. S ezekben a nagy ciklusokban ugyan eltérő módokon, de az összes helyi nemzeti csoport részt vehetett a mozgásokban. Mindez szinte mindvégig alternatívát jelenthetett a centralizált magyar nemzetállam újraszervezésével szemben, a Monarchián belül és kívül. S ennek során olyan nem-magyar és magyar autonómiák és identitások is stabilizálódtak, amelyekből azután a 60-as évek óta a mostani új "Nagy Perem" kinőhetett.

Közös minta: a független színház

Michael Ignatieff, a CEU rektora utolsó, tavalyi könyvében a megélt globalizációról összegyűjtött interjúkból megállapítja, hogy az online kapcsolatokban is ragaszkodnak az emberek a lokális hálózatokhoz. A globalitást ellenőrizni, áttekinteni nem tudják, ezért fontos hétköznapi világuk áttekinthetőségének a kérdése. Itt közvetlen környezetről van inkább szó, amelyeket talán össze lehet növeszteni olyan nagyobb közösségekbe, mint a "Nagy Perem" (kevéssé tisztelettudóan nevezhetnénk Karimának is). A mi térségünkben is, persze, jelen van már egy globális középosztály, nyelvtudás, külföldi munkák, már vannak távoli utazások, kiterjedt a technikahasználat, de a vonatkozási pontjai, biztonsága, identitása nagyobbrészt mégis helyi maradt. És a "Nagy Perem" itt a helyi értékeknek ad értelmezési tereket. S ez olyankor is lehetséges, ha adott pillanatban éppen nincs meghatározó személyes, vagy bevásárló turizmus, vagy életmódszerű vándorlás az egyes országrészek, tartományok között.

Példaképpen, most különösen jól látszik mindebből az együtt művelt független színház. Külön-külön talán hiányzik a tehetségek, források kritikus tömege is. Talán ezért is szorulnak egymáshoz, egymásra. De ami ebből kijön: a maradék "Nagy Perem". Nem egyszerűen az érdektelen sarkokba lerakódott érdektelenség, hanem maga az új minőség.

Két példa. Az idei szegedi Thealteren Urbán András rendezésében a szabadkai színház “Az Úr nevében” címen bemutatta a gyűlölet dramaturgiáját. Pesten az agyonvitatott menekültkérdés absztrakció: az emberek véletlenül láthattak muszlimokat a villamoson. Aki ilyesmiről beszél, így vagy úgy, Orbánozik. A Peremen a migránsok ott vannak, elakadtak, eltévedtek, nem engedték tovább őket. A közbeszéd szempontjából a hogyan pillanatnyilag mindegy: visz magával, szinte nem kell írott szöveg hozzá, megy magától, mindenki ismeri a fordulatokat az idegenekről, érveket, ellenérveket, ismeri a saját résztörzsében a helyes beszéd kerítéseit és úgy tesz, mintha ami azokon kívül van, nem is létezne. Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, vagy még az sem, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, itt talán Nándorfehérvártól, vagy a Rigómezőről származik. Urbán színészei, meg segítő szakértő pszichológusai, történészei bizonyítják, hogy a menekültekről, vagy az iszlámról, nem is idegen hitként, hanem életmintaként az érveket/ellenérveket most könnyen és szenvedélyesen mindenki fel tudja mondani. Urbán meg a szabadkai színház ezért furcsa módon még elnézést is kér (mintha az általuk teremtett tér nélkül ezek az indulatok nem léteznének). Kiváló, hogy a szegedi közönség fegyelmezetten meghallgatta ezt a hangulati robbanást, és utána többektől hallottam, jó, jó, de ebből kicsit kevesebb/rövidebb több lett volna. Tudjuk, ismerjük, de nem forrósítottatok bennünket át.

Szabadkát az a 80-90-es évek fordulóján a Belgrádból felhozott Ljubiša Ristić helyezte el a nagy európai avantgarde térképen. A mester a szó szoros értelmében felszántotta a kisváros színházait, összevonta a társulatokat, játszott a palicsi tó vizén, az akkor még romos, csodálatos szabadkai zsinagógában. Nagy produkciót csinált Az ember tragédiájából és Danilo Kišből. De azután színházi vállalkozása összeomlott. Ő ettől még a szerb színház utolsó nemzedékének meghatározó alakja maradt. A később kinőtt, vagy helyreállított újvidéki és szabadkai nagyszerű magyar társulatok igazi kisebbségi produkciók. Külön-külön néhány színészük van (a szabadkainak éppenséggel négy). Urbán formátumos rendezéseit nagyobb részben magyarországi források, Szeged és ismételten Temesvár magyar színháza társ-finanszírozták.

A Magyar, Urbán András egyik utolsó ottani rendezése valószínűleg a legkeményebb kritikája a nemzeti ideológiának kárpát-medencei színpadon (egy-két este ment 2016-ban a pesti Ódry Színpadon is). A darabot most is játsszák Temesváron, de ha jól értem, nem magyarul kínálják az aktuális publikumnak. A temesvári-szabadkai kooperáció legerősebb, legösszetettebb személyisége most vitathatatlanul Kokan Mladenovic, aki eredetileg képzőművész. Szegeden tavaly és idén is volt rendezése. A most itt látott Sonnet 66, a shakespeare-i 66. szonettre írott darab - amely minden elképzelhető fesztiválon, bemutatón díjat kapott - különleges színházi jelenség arról, hogy ebben a világban fiatalok és öregek, férfiak és nők, alávetettek és hatalommal rendelkezők végül is árvák vagyunk, magukra maradunk. A színészek romániai[?] magyarok, néhányan talán nyelvükben inkább románok. Minden más, a rendezés, a zene, a jelmez, a színpadkép, a mozgás szerb. Közép-európai színpadokon mondhatjuk, hogy igen, ez maradt Közép-Európából, a balkáni színpadi akcióknál a Balkán mitológiáját hihetjük megelevenedni. Szegednek nagy szerencséje van a Thealterrel, és kitalálójával, sokéves irányítójával, Balog Józseffel, hogy a várost, s vele a magyarországi mozgást is beköti a vajdasági, bánsági, partiumi Maradék-Európába. De hát itt sem a színházról van szó.

Tennivalók

A kínai pénzre és technológiára épülő Budapest-Belgrád vasútprojektért a kormány támogatása ellenére is lelkesedni kellene. Hiszen ma alig lehet Szegedről az 50 kilométerre fekvő Szabadkára eljutni. Létezik a régi vasút, de azt két éve a nagy határkerítés-építésnél leállították, s azóta sem jár. Van menetrendszerű busz, de nagyon rossz a menetrend. Pénteken-vasárnap rendesen egy nap alatt ezért nem is lehet megfordulni. És van persze autó, de a főátjárónál, Röszkénél nyáron a sorok kibírhatatlanok (itt vonulnak haza a török vendégmunkások a német városokból). Ezen a tájon összeérnének a nemzeti és nemzetközi projektek. S akárki csinálja, az infrastruktúra újjászervezése iszonyúan kell a mi új Közép-Európánknak.

Már csak ezért sem lenne olyan nagy baj az EU "weimarizációja", ami alatt valamilyen német-francia tengelyt értenénk, fél szemmel azért a keleti Európára figyelve, hogy helyi akarnokok véletlenül se keressenek maguknak két világháború közötti politikai modelleket. Enélkül az újonnan divatos "detrianonizáció" nehezen elképzelhető.

A karimán hagyományosan egymás mellett működtek a helyi nyelvek, de a kölcsönös nyelvtudás fogy. Magától ma egyre kevésbé nő ki a többnyelvűség, keményen tanulni kell. S már az is remek, ha szigetszerűen karban van tartva az aktív nyelvtudás. Ehhez nem elég védeni kisebbségi nyelvként a magyart, szerbet, horvátot és románt, szükség lenne ösztöndíjakkal támogatni a térség nyelveinek második nyelvként való tanulását is. A kisebbség nyelvi képzésének fenntartását a többségi államok úgyis állják. Valamilyen régióépítési ösztöndíjrendszer a második nyelvek felépítését is erősíthetné. Az ezekből levezethető gazdasági és közösségi előnyök nyilvánvalóak. Az ilyen ismeretekért jutalmat, pótlékot lehetne adni.

Közép-Európából, a történelmi nagytájból a perem maradt. S most feltűnően e perembe kapaszkodunk. Biztosító kötelek nincsenek.