Tamás Pál: A nagy perem

Publikálás dátuma
2018.09.02. 11:47
A NEMZETI IDEOLÓGIA KRITIKÁJA - Urbán András rendezte a darabot
Fotó: TESZT.RO.
Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, talán Nándorfehérvártól vagy a Rigómezőről származik.
Jól látszik, hogy Közép-Európa ideológiaként, közös élményként mára (vagy csak épp most) elpusztult, vagy elpárolgott. Nem sok maradt meg belőle közös érdekként, a kultúra közös nyelveként. A visegrádi projektpénzeket aki tudja, használja, de senki sem hisz közös víziókban. Alig járunk egymáshoz nyaralni. Kivétel, persze, a horvát tengerpart, s ahogy fogy a pénzünk, felértékeljük a bolgár homokstrandokat. A szlovák, lengyel Kárpátokban, mi pestiek már nem síelünk. S a szülők sem akarnak maguk áldozni az iskolák erdélyi kirándulásaira. Fizessen a minisztérium, ha annyira foglalkoztatják a közös gyökerek. A közép-európai kötőanyag, a német- magyar-zsidó elem kisebbségbe szorult, sokfelé el is tűnt.
Nem foghatunk mindent a Monarchia bomlására, vagy a vészkorszakra. Trianon után mindenütt újraszerveződött a kávéházi kultúra, stabilizálódtak a közösségi italfogyasztás színterei, ahol ott ültek, ha egymással közvetlenül keveset is érintkezve, a geopolitikai vesztesek és győztesek. Mindebből sok minden megmaradt, sőt időnként egy-egy rövid ciklusra ma is működik. De civilizációs összetartó keretként nem felismerhető. A nagy tömbök nemzetiek lettek, s nem is kíváncsiak egymásra. Érdekes módon e kiszáradt egykori tömbök határán még élnek a klasszikus együttműködő, egymásra figyelő Közép-Európa kisebb-nagyobb peremei. Amelyek még mindig tudnak egymásról.

Peremekből új központok

Kialakult a "Nagy Perem": a Vajdaság, a Bánság, a Partium, néhány erdélyi szellemi központ s talán olyan dél-magyarországi egyetemi városok, mint Szeged vagy Pécs, együtt mégis működtetnek valamilyen hálózatot, amely még mindig első osztályú Köztes-Európát produkál - magyarul, szerbül, románul, talán ukránul, sőt még mindig németül is. Feltűnő, hogy ezek a nagytájak igazán a török háborúk után népesedtek be különböző formákban. A kiegyezés után betagozódnak az akkori közös államba és a magyar megyerendszerbe, de ez majd kétszáz éves igen vegyes folyamat eredménye volt, amelyet nem lehet egyszerűen vissza-integrációnak nevezni a korábbi magyar feudalizmusba. A XIX. században is az akkori állam etnikailag legvegyesebb területe alakult ki és stabilizálódott itt, még akkor is, ha erről a poszt-trianoni magyar Délvidék-koncepció nem vett/vesz tudomást.
Tulajdonképpen különböző függőségek változó mozaikja alakul ki, amelyekben eltérő eredetű helyi elitek is létrejöhettek. Az ilyesmihez könnyebb alkalmazkodni, mint valamilyen hierarchia központról leszakadt darabjához. Be és át lehet építeni, újabb mintákat lehet kirakni. A policentrikusság, mint kulturális minta állandósulhat akkor is, ha maguk a központok gyakran változnak. Ezek a területek nem csak a történelmi magyar állam maradékain keresztül véltek "Európához csatlakozni", hanem egyéb kapcsolódási pontokon is. Tulajdonképpen itt alakult ki Európa egyik, persze folyamatosan mozgó, kelet-nyugati határa. Reális frontvonal, amelynek legalább a XIX. századig sokfajta szempontból konkrét szerepe volt. És a front mindig közelebb van a központhoz, az összes helyi néppel együtt, mint a birodalmak bekebelezett, de csak félig megemésztett belső felvonulási területei.
Először a Duna mentén stabil katonai-társadalomszervezeti formációknak tűntek a határőrvidékek. A XVII-XVIII. században a Habsburgok balkáni kavarásához később sem kellett magyar politikai közvetítés. A Bánság telepesei közvetlenebbül érezték magukat az akkori Nyugathoz, az aktívan használt némettel, modern iparukkal, de Nagyvárad kereskedelmével is. Végül a titói Jugoszlávia kulturálisan, de az önigazgatási elméletek európai baloldali forgalmazásával is kiválóan megvolt Kádár nélkül. S ezekben a nagy ciklusokban ugyan eltérő módokon, de az összes helyi nemzeti csoport részt vehetett a mozgásokban. Mindez szinte mindvégig alternatívát jelenthetett a centralizált magyar nemzetállam újraszervezésével szemben, a Monarchián belül és kívül. S ennek során olyan nem-magyar és magyar autonómiák és identitások is stabilizálódtak, amelyekből azután a 60-as évek óta a mostani új "Nagy Perem" kinőhetett.

Közös minta: a független színház

Michael Ignatieff, a CEU rektora utolsó, tavalyi könyvében a megélt globalizációról összegyűjtött interjúkból megállapítja, hogy az online kapcsolatokban is ragaszkodnak az emberek a lokális hálózatokhoz. A globalitást ellenőrizni, áttekinteni nem tudják, ezért fontos hétköznapi világuk áttekinthetőségének a kérdése. Itt közvetlen környezetről van inkább szó, amelyeket talán össze lehet növeszteni olyan nagyobb közösségekbe, mint a "Nagy Perem" (kevéssé tisztelettudóan nevezhetnénk Karimának is). A mi térségünkben is, persze, jelen van már egy globális középosztály, nyelvtudás, külföldi munkák, már vannak távoli utazások, kiterjedt a technikahasználat, de a vonatkozási pontjai, biztonsága, identitása nagyobbrészt mégis helyi maradt. És a "Nagy Perem" itt a helyi értékeknek ad értelmezési tereket. S ez olyankor is lehetséges, ha adott pillanatban éppen nincs meghatározó személyes, vagy bevásárló turizmus, vagy életmódszerű vándorlás az egyes országrészek, tartományok között. Példaképpen, most különösen jól látszik mindebből az együtt művelt független színház. Külön-külön talán hiányzik a tehetségek, források kritikus tömege is. Talán ezért is szorulnak egymáshoz, egymásra. De ami ebből kijön: a maradék "Nagy Perem". Nem egyszerűen az érdektelen sarkokba lerakódott érdektelenség, hanem maga az új minőség. Két példa. Az idei szegedi Thealteren Urbán András rendezésében a szabadkai színház “Az Úr nevében” címen bemutatta a gyűlölet dramaturgiáját. Pesten az agyonvitatott menekültkérdés absztrakció: az emberek véletlenül láthattak muszlimokat a villamoson. Aki ilyesmiről beszél, így vagy úgy, Orbánozik. A Peremen a migránsok ott vannak, elakadtak, eltévedtek, nem engedték tovább őket. A közbeszéd szempontjából a hogyan pillanatnyilag mindegy: visz magával, szinte nem kell írott szöveg hozzá, megy magától, mindenki ismeri a fordulatokat az idegenekről, érveket, ellenérveket, ismeri a saját résztörzsében a helyes beszéd kerítéseit és úgy tesz, mintha ami azokon kívül van, nem is létezne. Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, vagy még az sem, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, itt talán Nándorfehérvártól, vagy a Rigómezőről származik. Urbán színészei, meg segítő szakértő pszichológusai, történészei bizonyítják, hogy a menekültekről, vagy az iszlámról, nem is idegen hitként, hanem életmintaként az érveket/ellenérveket most könnyen és szenvedélyesen mindenki fel tudja mondani. Urbán meg a szabadkai színház ezért furcsa módon még elnézést is kér (mintha az általuk teremtett tér nélkül ezek az indulatok nem léteznének). Kiváló, hogy a szegedi közönség fegyelmezetten meghallgatta ezt a hangulati robbanást, és utána többektől hallottam, jó, jó, de ebből kicsit kevesebb/rövidebb több lett volna. Tudjuk, ismerjük, de nem forrósítottatok bennünket át.
Szabadkát az a 80-90-es évek fordulóján a Belgrádból felhozott Ljubiša Ristić helyezte el a nagy európai avantgarde térképen. A mester a szó szoros értelmében felszántotta a kisváros színházait, összevonta a társulatokat, játszott a palicsi tó vizén, az akkor még romos, csodálatos szabadkai zsinagógában. Nagy produkciót csinált Az ember tragédiájából és Danilo Kišből. De azután színházi vállalkozása összeomlott. Ő ettől még a szerb színház utolsó nemzedékének meghatározó alakja maradt. A később kinőtt, vagy helyreállított újvidéki és szabadkai nagyszerű magyar társulatok igazi kisebbségi produkciók. Külön-külön néhány színészük van (a szabadkainak éppenséggel négy). Urbán formátumos rendezéseit nagyobb részben magyarországi források, Szeged és ismételten Temesvár magyar színháza társ-finanszírozták.
A Magyar, Urbán András egyik utolsó ottani rendezése valószínűleg a legkeményebb kritikája a nemzeti ideológiának kárpát-medencei színpadon (egy-két este ment 2016-ban a pesti Ódry Színpadon is). A darabot most is játsszák Temesváron, de ha jól értem, nem magyarul kínálják az aktuális publikumnak. A temesvári-szabadkai kooperáció legerősebb, legösszetettebb személyisége most vitathatatlanul Kokan Mladenovic, aki eredetileg képzőművész. Szegeden tavaly és idén is volt rendezése. A most itt látott Sonnet 66, a shakespeare-i 66. szonettre írott darab - amely minden elképzelhető fesztiválon, bemutatón díjat kapott - különleges színházi jelenség arról, hogy ebben a világban fiatalok és öregek, férfiak és nők, alávetettek és hatalommal rendelkezők végül is árvák vagyunk, magukra maradunk. A színészek romániai[?] magyarok, néhányan talán nyelvükben inkább románok. Minden más, a rendezés, a zene, a jelmez, a színpadkép, a mozgás szerb. Közép-európai színpadokon mondhatjuk, hogy igen, ez maradt Közép-Európából, a balkáni színpadi akcióknál a Balkán mitológiáját hihetjük megelevenedni. Szegednek nagy szerencséje van a Thealterrel, és kitalálójával, sokéves irányítójával, Balog Józseffel, hogy a várost, s vele a magyarországi mozgást is beköti a vajdasági, bánsági, partiumi Maradék-Európába. De hát itt sem a színházról van szó.

Tennivalók

A kínai pénzre és technológiára épülő Budapest-Belgrád vasútprojektért a kormány támogatása ellenére is lelkesedni kellene. Hiszen ma alig lehet Szegedről az 50 kilométerre fekvő Szabadkára eljutni. Létezik a régi vasút, de azt két éve a nagy határkerítés-építésnél leállították, s azóta sem jár. Van menetrendszerű busz, de nagyon rossz a menetrend. Pénteken-vasárnap rendesen egy nap alatt ezért nem is lehet megfordulni. És van persze autó, de a főátjárónál, Röszkénél nyáron a sorok kibírhatatlanok (itt vonulnak haza a török vendégmunkások a német városokból). Ezen a tájon összeérnének a nemzeti és nemzetközi projektek. S akárki csinálja, az infrastruktúra újjászervezése iszonyúan kell a mi új Közép-Európánknak.
Már csak ezért sem lenne olyan nagy baj az EU "weimarizációja", ami alatt valamilyen német-francia tengelyt értenénk, fél szemmel azért a keleti Európára figyelve, hogy helyi akarnokok véletlenül se keressenek maguknak két világháború közötti politikai modelleket. Enélkül az újonnan divatos "detrianonizáció" nehezen elképzelhető.
A karimán hagyományosan egymás mellett működtek a helyi nyelvek, de a kölcsönös nyelvtudás fogy. Magától ma egyre kevésbé nő ki a többnyelvűség, keményen tanulni kell. S már az is remek, ha szigetszerűen karban van tartva az aktív nyelvtudás. Ehhez nem elég védeni kisebbségi nyelvként a magyart, szerbet, horvátot és románt, szükség lenne ösztöndíjakkal támogatni a térség nyelveinek második nyelvként való tanulását is. A kisebbség nyelvi képzésének fenntartását a többségi államok úgyis állják. Valamilyen régióépítési ösztöndíjrendszer a második nyelvek felépítését is erősíthetné. Az ezekből levezethető gazdasági és közösségi előnyök nyilvánvalóak. Az ilyen ismeretekért jutalmat, pótlékot lehetne adni.
Közép-Európából, a történelmi nagytájból a perem maradt. S most feltűnően e perembe kapaszkodunk. Biztosító kötelek nincsenek.
Szerző

Bóta Gábor: Álöltözet

Publikálás dátuma
2018.09.02. 11:01

Zsinórban születnek újjá nagy filmsikerek színpadon, sokszor azt sem tudjuk, mi volt előbb, a darab, a film, netán a könyv, de a legtöbben általában a filmre emlékeznek, és ahhoz hasonlítják, amit a deszkákon látnak. Így van ez a Janika esetében is. 
Békeffi István és Stella Adorján 1945 végén írták a darabot, 1949-ben Keleti Márton filmje tette híressé. A címszerepet Turay Ida játszotta, akinek örök szerelme, örök férje és állandó házi szerzője volt Békeffi. Most a Szolnoki Szigligeti Színház adta a Janikát a Városmajori Szabadtéri Színpadon, de az elmúlt évadban műsorra tűzte a Turay Ida Színház és a Pannon Várszínház is. Nemrég a Karinthy Színházban is repertoáron volt. A filmes élményt sokaknak kiegészíthette a Játékszín évtizedekkel ezelőtti produkciója, Udvaros Dorottya remeklésével - Malvin öltöztetőnőként tündökölt benne maga Turay is.
Mitől agyonüthetetlen ez a látszólag csacska történet? Az még hihető, hogy a nagyszerű díva, ünnepelt színésznő otthon éppen egy 14 éves srácot próbál a következő premierhez, kínlódik vele, korábban közölte a direktorral, hogy ez nem megy neki, mert ki a fene hiszi el, hogy ő Janika. Aztán betoppan Amerikából az ott íróként híressé vált férj, aki két hét házasság után lelécelt a messzeségbe, összeszedett kint egy csinibabát, újra akar nősülni, emiatt eszébe jutott, hogy csak el kellene válni. De az nehezen elképzelhető, hogy amikor megpillantja a 15 éve nem látott feleségét - rövidnadrágosan, játékvonattal -, a saját gyerekének hiszi. És ettől hirtelen előtolulnak benne a régi érzelmek, a családalapítási vágy. A színésznő pedig rátesz erre temérdek lapáttal, játszani kezd a férfinak, akibe még mindig szerelmes, és kettős szerepében újra magába bolondítja. Aztán pedig lesz boldog vég.
Ugye, hogy orbitális butaság? A filmet kommentelők között egy hozzászóló totálisan hihetetlennek tartja az álruhás történetet. Például ezt írja: "Ne akarja senki elhitetni, hogy egyből az arcvonásokból, a hangból nem lehet látni, hogy a Janika egy nő, főleg, ha nemsokára meglátja volt feleségét. Nekem ne mondja senki, hogy nem tudja valaki felismerni a volt feleségét, akivel együtt élt (hált) akár 15 év után is."
Igaza van a hozzászólónak? Nyilván. De akkor miért van ekkora sikere ennek a hülyeségnek? Mert még sincs igaza. No, de akkor hogy is van ez? A színházban működnek bizonyos konvenciók, persze, ezeket el is kell hitetni velünk, de nekünk is bele kell menni a játékba, nem szabad bemerevedni, hogy na, ilyen nincs. Az álruha, amiben nem lehet felismerni valakit, pontosan ilyen konvenció. Látható például a Nemzetiben Goldoni Házasság Palermóban című darabja, abban is álruhába kell öltözni ahhoz, hogy a szerelmesek boldogok legyenek. Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában Rosalinda férfigúnyát ölt magára, egy másik Shakespeare műben, a Szeget szeggel-ben, a herceg húz magára álruhát, hogy jobban kiismerje az embereket.
Beethoven remekművében, a Fidelióban, Leonora férfiruhát ölt, hogy kiszabadítsa börtönbe vetett szerelmét. Nem válik nevetségessé? Minden szereplő ostoba, mert nem ismerik föl: hiszen ez egy nő!? Nem, ez a színházi konvenció, tudjuk, ezt el kell fogadnunk, hogy elragadjon a cselekmény. És ehhez nem elég az álruha, ami önmagában tényleg lehet röhejes. Átlényegülés is kell, igazi színészi teljesítmény, meg összekacsintás színpad és nézőtér között. Sőt, az álruhának jelentése is lehet, a legkézenfekvőbb, hogy ilyen meghasonlásra kényszerülünk a cudar világban.
Bármilyen habkönnyűnek is tűnik a Janika, ez is benne van. Gondoljunk bele, közvetlenül a háború után íródott, ami tömegesen szakított szét családokat, ahogy aztán 1956 is. Hányan, de hányan hittek abban, hogy halottnak nyilvánított, vagy a messzeségbe vándorolt hozzátartozójuk egyszer csak felbukkan, és jóra fordulnak a dolgok. A maga bohókás, érzelmes módján ebbe trafál bele a Janika. Könnyedén elvicceljük azt, amin legszívesebben sírnánk. Rafinált módon móka tárgyává teszi elég gyakori tudathasadásos állapotunkat.
A szolnokiak előadásának első felvonása után kedvem lett volna elmenekülni. Könnyedség helyett erőlködést tapasztaltam, a nézőtéren sűrű nevetés helyett ritkákat, bávatag tekinteteket. De jó, hogy nem lógtam meg, mert aztán bedöccent a produkció. A végére meg is szerettem, mint a közönség. Kertész Marcellát elkapta a hév a színésznő szerepében. Érzékeltette, hogy nem babra megy a játék, élet-halál kérdés számára ez a férfi, és azt is, hogy közben mennyire imádja, hogy el képes hitetni vele, hogy ő egy kölyök. Barabás Botond a nagyon fess férj, aki tudatában is van hódító voltának, de aztán kiadós leckét kap. Kimondottan kedvelem Gyöngyössy Katalint a színésznő anyjaként, még mindig szép nőt formál, aki pontosan érti, miért is küzd a lánya. Ahogy felhúzott orrú öltöztetőnőként Gombos Judit is, aki igen jól célzottan odatesz néhány poént. Karczag Ferenc a farkasvakságban szenvedő, némiképp elefánt a porcelánboltban típusú apát adja. Mészáros István a csíziót ismerő, ügyesen lavírozó direktor. Túri Erzsébet elegáns, békebeli, polgári miliőt tervezett díszletként, és mutatós jelmezekkel örvendeztet meg. Molnár László rendező nem talál ki semmi kunsztot, a kezdeti döccenők után korrekten levezényli a produkciót. A közönség már nevet, és kicsit meg is hatódik, ahogy ezen a darabon kell.
Szerző
Témák
színház álruha

Szegőfi Ákos: Nyomtatott erőszak

Publikálás dátuma
2018.09.02. 09:16
A vízipisztolyra hajazó Liberator teljes egészében műanyagból áll
Fotó: SCIENCE PHOTO LIBRARY / AFP
A Cody Wilsonhoz hasonlók számára az ördög nem a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus, hanem az állami intézményrendszer.
Elbűvölő volt az első alkalom, mikor egy budai startup techcég apró irodájában először láttam 3D nyomtatót. Egy kamraszerű oldalhelységben működött, lekapcsolt villany mellett, félhomályban mozgó karjaival egy pirosas tárgyat épített, ami mint megtudtam, vázaként szolgált az iroda egyik fikuszának. Még ugyanazon a héten, de néhány kilométerrel odébb egy hasonlóan sötét kamrában, szorosra zárt lekváros üvegek közt egy másik nyomtató, hasonlóan egykedvűen és precízen egy fehéres markolatot készített.
- Nahát nagymama – kérdeztem meglepetten – te meg mit nyomtatsz?
- Géppisztolyt a migránsok ellen! – válaszolta nagymama.

Üzleti populizmus

A fenti eset természetesen groteszk kitaláció, ugyanakkor a 3D fegyvernyomtatás megjelenése felvet néhány alapvető kérdést: Amerikán belül, és kívül is. "Úgy hiszem, én vagyok a 2. alkotmánykiegészítés bajnoka a 21. században" – nyilatkozta a The New York Timesnak nemrégen Cody Wilson, akit néhány évvel ezelőtt az a kétes megtiszteltetés ért, hogy felkerült a világ legveszélyesebb embereinek listájára. Az illusztris társaságban drogbárók és terroristák mellett a harmincéves Wilson azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy fegyvernyomtatási tervrajzokat töltött fel az internetre, miközben forradalmárhoz méltóan a szabadság hirdetőjeként állította be magát.
Wilson – forradalmárhoz kevésbé méltóan – hatalmas üzleti lehetőséget látott a fegyvernyomtatásban, amihez könyvet is írt hangzatos "Gyere és Vedd el: a Fegyvernyomtató Útmutatója a Szabad Gondolkodáshoz" címmel. Első fegyvere, a fröccsöntött vízipisztolyra hasonlító Liberator (Felszabadító) teljes egészében műanyagból van, egylövetű, nincs rajta gyártási szám – tehát a hatóságok nem tudják lekövetni ki és mikor vette – illetve anyagából adódóan a fémdetektorok sem jelzik. Bár fegyverét az "egyéni szabadság védelmének" jellegzetesen amerikai propagandájával körítette, fentebb tárgyalt tulajdonságai miatt inkább tökéletes orgyilkos fegyver, semmint betörők ellen bevethető eszköz. A Liberator óta Wilson, a cégei és az úgynevezett szellemfegyverek is nagy utat jártak be. A legújabb tervrajzok alapján már azt az AR-15-ös géppisztolyt is el lehet készíteni házilag, amit az iskolai lövöldözésekben előszeretettel használnak az ámokfutók, miközben azon versenyeznek, hogy ki tudja kevés idő alatt a lehető legtöbb emberéletet kioltani.
A szellemfegyvereket és készítőjét komoly támadások érték a törvényhozás által, és Wilsonnak a negatív sajtó kiváló lehetőséget biztosított termékének felfuttatásához – illetve saját apoteózisához is. "A cél valójában nem a személy felfegyverzése, hanem az információ felszabadítása" – prédikálja egyik videójában. Ha egy kicsit is közelebbről nézzük, valójában nincs másról szó, mint egy érdekes, noha nem példátlan tevékenységről, amit üzleti populizmusnak nevezhetnénk.
Wilson tökéletesen használta fel az ellene indított intézményes támadást, hogy apokaliptikus jóslatokat hangoztatva és a konföderációs zászlót lengetve ágálni kezdjen az állampolgárokat szüntelenül elnyomni akaró államhatalom, az egyén szabadságának torzulása és a fegyveripar elitjének zsarnoksága ellen. Az amerikai szavazók egy részének ezek hívószavak, amik jól bejáratott szokásokat hoznak működésbe: aki patrióta, akinek szívére van tetoválva az alkotmány, az letölti a forradalmár fegyvereit. A nyomtatott fegyver üzletből politikai mozgalommá vált. Mi sem mutatja jobban a populista retorika alkalmazásának sikerét, minthogy szélsebesen egymásra találtak az alt-right prominens alakjaival, többek közt a Budapestet is megjárt fajvédő Richard Spencerrel. Wilson még egy olyan adománygyűjtő oldalt is létrehozott Hatreon néven, amin keresztül a charlottesville-i szélsőjobboldali felvonulásra is sikerült egy kis pénzt gyűjteni. Az amerikai alt-right a tévedhetetlen elnök, a zsíros donorok, a cinikus stratégák, az alternatív világokat építő médiumok és hamis hírekben utazó szószólók után rátalált saját, külön bejáratú fegyvernepperére is.

Vadnyugati kocsma

A fegyvernyomtatás, mint jelenség, természetesen nem korlátozódik kizárólag azokra az állampolgárokra, akik valamilyen hazafias hevülettől vezérelve övükbe tűzik Wilson – gyakran nem épp a legmegbízhatóbb műanyagból nyomtatott – Liberatorát. Amerikában nagy hagyománya van azoknak az olcsó és megbízhatatlan fegyvereknek, leggyakrabban pisztolyoknak, amiket tipikusan bűnözők használnak. A fegyverkínálat – a társadalmi rétegződéshez hasonlóan – kitermeli a saját páriáit és elitjét. Azonban még ezeket a fegyvereket is meg kell valahol vásárolni, a vásárláshoz személyi igazolványt kell felmutatni, a gyártási számot pedig később le kell maratni savval. Ezen nehézségeknek köszönhetően a 3D fegyvernyomtatás első pillanatától kezdve bűnszervezetek egész hada kezdett el várakozni a nagy lehetőségre. A fegyverlobbi válasza erre a problémára a lakosság még széleskörűbb felfegyverzése, hiszen – szól az indoklás – a bűnszervezetek tagjai nem mernek majd megtámadni ártatlan, de fegyveres polgárokat. Az így előállt kvázi természeti állapotot leginkább úgy lehet elképzelni, akár egy vadnyugati kocsmát, ahol mindenki mindenkire fegyvert fog – a szabad fegyverviselés szószólói valójában a "mexikói patthelyzetet" (mexican standoff) tartják szabadságnak.
Wilson tevékenységét látva évek óta húzódó perekben próbálják visszaszuszakolni a szellemet a palackba, azaz megakadályozni, hogy még több terv kerüljön ki a világhálóra. A Liberator terveit mintegy 100.000-en töltötték le, mire a bíróságnak sikerült levetetnie azt. A Trump-kormányzat megengedőbb volt a vállalkozóval szemben, aki jelenleg pendrive-on árusítja a tervrajzokat. Könnyen belátható ugyanakkor, hogy a tervek kikerülésének, tágabb értelemben véve az információ terjedésének szabályozása az internet korszakában a lehetetlennel egyenlő. A nagy 3D vesszőfutást elveszítő Egyesült Államok egyben elveszíti az utolsó lehetőségét, hogy valaha végrehajtsák a fegyverkorlátozás – Ausztráliában egyébként sikerrel alkalmazott – társadalmi reformját.
Mivel azonban 3D nyomtatók és tervek nem csak az USA-ban elérhetőek, számunkra is nyitott a kérdés, hogyan lehet korlátokat állítani a szellemfegyverek elé? Lehetne példának okáért a nyomtatókat figyeltetni; ez eszünkbe juttathatja, ahogyan az állami cenzúra igyekezett – sikertelenül – megakadályozni a szamizdatok nyomtatását a nyomdagépekhez való hozzájutás akadályozásával. A szoftver helyett így a hardvert igyekeznénk kontrollálni, bár ez sem kecsegtet sok sikerrel. Nyomdagépekhez a diktatúrák ideje alatt is hozzájutottak, pont a globális kereskedelem korszakában ne oldanák meg?
Ha lehetséges jövőképekről beszélünk, a szellemfegyverek bizonyos hasonlóságot mutatnak a dizájnerdrogokkal. A lopott betonkeverőkben összekotyvasztott, otthoni készítésű kábítószerek változó minőségűek, rendkívül veszélyesek, kontrollálásuk pedig hasonló akadályokba ütközik, mint a szellemfegyverek gyártásának korlátozása. A dizájnerdrogok visszaszorítására a negatív publicitás lehet hatással, azonban pontosan úgy, ahogyan a nyomtatott fegyverek esetében, valaki mindig használni fogja őket, mert olcsóak. Akad azonban még egy mentőöv.

Puska a falon

A szellemfegyverek pontosan azért készültek, hogy a hatóságok ne tudjanak róluk: a fegyverlobbi és a Cody Wilsonhoz hasonló vállalkozók számára ugyanis az ördög nem a szervezett bűnözés vagy a terrorizmus, hanem az állami intézményrendszer. Jellegzetes félreértésük, hogy az államhatalom túlkapásaitól majd a lekövethetlen fegyverek védik meg az állampolgárokat, holott erre a célra szolgál a hatalmi ágak szétválasztása, ami épp az Egyesült Államokban valósul meg az egyik legtisztábban. Tágabb értelemben szintén a biztonságukat szavatolja az a politikai kultúra, ami a hatalomban lévők viselkedését is szabályozza.
Számunkra is a kultúra jelenti a menedéket: Európában nincs hagyománya a fegyverimádatnak – legalábbis nem akkora, mint az Államokban. Műanyagfegyverekkel elkövetett terrortámadásokra, újságírók és aktivisták ellen elkövetett merényletekre természetesen számíthatunk, de míg az Államokban a nyilvánvaló politikai színezet miatt kapott óriási publicitást az eset, más országokban kevésbé markánsan jelenik meg a szabadság fegyverekkel való azonosítása. Tény, hogy az összes országban, ahol létezik erőszak monopóliumával felruházott rendvédelmi szerv, a polgárok tapasztalata, hogy ezen szervezetek inkább megbüntetni képesek őket, semmint megvédeni – a biztonsági aggályokra azonban általában az intézményrendszer fejlesztését szokás válaszul adni.
Az a politikai hálózat, amelynek Wilson is tagja, egyszerre érti az emberi természetet, és érti félre. Érti, hogyan kell kommunikálni a választókkal/vásárlókkal, és hogyan kell felhasználni a hálózatokban rejlő erőforrásokat. Félreértése abban rejlik, hogy az emberi agresszió, a csoportosulások között törvényszerűen fellépő konfliktus megoldható valamiféle sosem volt szabadság dizájnjával – ez a dizájn pedig nem más, mint egy idilli, naiv berendezkedés, ahol minden polgár nyakig fel van fegyverezve, az állam pedig lehetőleg nem szól bele semmibe.
Az agresszió és a konfliktus természetesen nem oldható meg, csupán menedzselhető, sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan, legyen szó egyenlőtlenségről, vagy épp dizájnerdrogok fogyasztásáról. A menedzselés pedig társadalmi normarendszerek útján kell, hogy megvalósuljon, nem pedig fegyverdömping által. A fegyverek puszta látványa kulcsinger, erőszakos gondolatokat és végül erőszakos cselekvést szül – az erre vonatkozó kísérleti adatok 1967 (Berkowitz & LePage), azaz több mint ötven év óta ismeretesek. Egy színházi mondást idézve: ha a színpadon puska van a falra akasztva, annak a darab egy pontján feltétlenül el kell sülnie.
Szerző