Tamás Pál: A nagy perem

Publikálás dátuma
2018.09.02 11:47
A NEMZETI IDEOLÓGIA KRITIKÁJA - Urbán András rendezte a darabot
Fotó: TESZT.RO.
Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, talán Nándorfehérvártól vagy a Rigómezőről származik.
Jól látszik, hogy Közép-Európa ideológiaként, közös élményként mára (vagy csak épp most) elpusztult, vagy elpárolgott. Nem sok maradt meg belőle közös érdekként, a kultúra közös nyelveként. A visegrádi projektpénzeket aki tudja, használja, de senki sem hisz közös víziókban. Alig járunk egymáshoz nyaralni. Kivétel, persze, a horvát tengerpart, s ahogy fogy a pénzünk, felértékeljük a bolgár homokstrandokat. A szlovák, lengyel Kárpátokban, mi pestiek már nem síelünk. S a szülők sem akarnak maguk áldozni az iskolák erdélyi kirándulásaira. Fizessen a minisztérium, ha annyira foglalkoztatják a közös gyökerek. A közép-európai kötőanyag, a német- magyar-zsidó elem kisebbségbe szorult, sokfelé el is tűnt.
Nem foghatunk mindent a Monarchia bomlására, vagy a vészkorszakra. Trianon után mindenütt újraszerveződött a kávéházi kultúra, stabilizálódtak a közösségi italfogyasztás színterei, ahol ott ültek, ha egymással közvetlenül keveset is érintkezve, a geopolitikai vesztesek és győztesek. Mindebből sok minden megmaradt, sőt időnként egy-egy rövid ciklusra ma is működik. De civilizációs összetartó keretként nem felismerhető. A nagy tömbök nemzetiek lettek, s nem is kíváncsiak egymásra. Érdekes módon e kiszáradt egykori tömbök határán még élnek a klasszikus együttműködő, egymásra figyelő Közép-Európa kisebb-nagyobb peremei. Amelyek még mindig tudnak egymásról.

Peremekből új központok

Kialakult a "Nagy Perem": a Vajdaság, a Bánság, a Partium, néhány erdélyi szellemi központ s talán olyan dél-magyarországi egyetemi városok, mint Szeged vagy Pécs, együtt mégis működtetnek valamilyen hálózatot, amely még mindig első osztályú Köztes-Európát produkál - magyarul, szerbül, románul, talán ukránul, sőt még mindig németül is. Feltűnő, hogy ezek a nagytájak igazán a török háborúk után népesedtek be különböző formákban. A kiegyezés után betagozódnak az akkori közös államba és a magyar megyerendszerbe, de ez majd kétszáz éves igen vegyes folyamat eredménye volt, amelyet nem lehet egyszerűen vissza-integrációnak nevezni a korábbi magyar feudalizmusba. A XIX. században is az akkori állam etnikailag legvegyesebb területe alakult ki és stabilizálódott itt, még akkor is, ha erről a poszt-trianoni magyar Délvidék-koncepció nem vett/vesz tudomást.
Tulajdonképpen különböző függőségek változó mozaikja alakul ki, amelyekben eltérő eredetű helyi elitek is létrejöhettek. Az ilyesmihez könnyebb alkalmazkodni, mint valamilyen hierarchia központról leszakadt darabjához. Be és át lehet építeni, újabb mintákat lehet kirakni. A policentrikusság, mint kulturális minta állandósulhat akkor is, ha maguk a központok gyakran változnak. Ezek a területek nem csak a történelmi magyar állam maradékain keresztül véltek "Európához csatlakozni", hanem egyéb kapcsolódási pontokon is. Tulajdonképpen itt alakult ki Európa egyik, persze folyamatosan mozgó, kelet-nyugati határa. Reális frontvonal, amelynek legalább a XIX. századig sokfajta szempontból konkrét szerepe volt. És a front mindig közelebb van a központhoz, az összes helyi néppel együtt, mint a birodalmak bekebelezett, de csak félig megemésztett belső felvonulási területei.
Először a Duna mentén stabil katonai-társadalomszervezeti formációknak tűntek a határőrvidékek. A XVII-XVIII. században a Habsburgok balkáni kavarásához később sem kellett magyar politikai közvetítés. A Bánság telepesei közvetlenebbül érezték magukat az akkori Nyugathoz, az aktívan használt némettel, modern iparukkal, de Nagyvárad kereskedelmével is. Végül a titói Jugoszlávia kulturálisan, de az önigazgatási elméletek európai baloldali forgalmazásával is kiválóan megvolt Kádár nélkül. S ezekben a nagy ciklusokban ugyan eltérő módokon, de az összes helyi nemzeti csoport részt vehetett a mozgásokban. Mindez szinte mindvégig alternatívát jelenthetett a centralizált magyar nemzetállam újraszervezésével szemben, a Monarchián belül és kívül. S ennek során olyan nem-magyar és magyar autonómiák és identitások is stabilizálódtak, amelyekből azután a 60-as évek óta a mostani új "Nagy Perem" kinőhetett.

Közös minta: a független színház

Michael Ignatieff, a CEU rektora utolsó, tavalyi könyvében a megélt globalizációról összegyűjtött interjúkból megállapítja, hogy az online kapcsolatokban is ragaszkodnak az emberek a lokális hálózatokhoz. A globalitást ellenőrizni, áttekinteni nem tudják, ezért fontos hétköznapi világuk áttekinthetőségének a kérdése. Itt közvetlen környezetről van inkább szó, amelyeket talán össze lehet növeszteni olyan nagyobb közösségekbe, mint a "Nagy Perem" (kevéssé tisztelettudóan nevezhetnénk Karimának is). A mi térségünkben is, persze, jelen van már egy globális középosztály, nyelvtudás, külföldi munkák, már vannak távoli utazások, kiterjedt a technikahasználat, de a vonatkozási pontjai, biztonsága, identitása nagyobbrészt mégis helyi maradt. És a "Nagy Perem" itt a helyi értékeknek ad értelmezési tereket. S ez olyankor is lehetséges, ha adott pillanatban éppen nincs meghatározó személyes, vagy bevásárló turizmus, vagy életmódszerű vándorlás az egyes országrészek, tartományok között. Példaképpen, most különösen jól látszik mindebből az együtt művelt független színház. Külön-külön talán hiányzik a tehetségek, források kritikus tömege is. Talán ezért is szorulnak egymáshoz, egymásra. De ami ebből kijön: a maradék "Nagy Perem". Nem egyszerűen az érdektelen sarkokba lerakódott érdektelenség, hanem maga az új minőség. Két példa. Az idei szegedi Thealteren Urbán András rendezésében a szabadkai színház “Az Úr nevében” címen bemutatta a gyűlölet dramaturgiáját. Pesten az agyonvitatott menekültkérdés absztrakció: az emberek véletlenül láthattak muszlimokat a villamoson. Aki ilyesmiről beszél, így vagy úgy, Orbánozik. A Peremen a migránsok ott vannak, elakadtak, eltévedtek, nem engedték tovább őket. A közbeszéd szempontjából a hogyan pillanatnyilag mindegy: visz magával, szinte nem kell írott szöveg hozzá, megy magától, mindenki ismeri a fordulatokat az idegenekről, érveket, ellenérveket, ismeri a saját résztörzsében a helyes beszéd kerítéseit és úgy tesz, mintha ami azokon kívül van, nem is létezne. Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, vagy még az sem, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, itt talán Nándorfehérvártól, vagy a Rigómezőről származik. Urbán színészei, meg segítő szakértő pszichológusai, történészei bizonyítják, hogy a menekültekről, vagy az iszlámról, nem is idegen hitként, hanem életmintaként az érveket/ellenérveket most könnyen és szenvedélyesen mindenki fel tudja mondani. Urbán meg a szabadkai színház ezért furcsa módon még elnézést is kér (mintha az általuk teremtett tér nélkül ezek az indulatok nem léteznének). Kiváló, hogy a szegedi közönség fegyelmezetten meghallgatta ezt a hangulati robbanást, és utána többektől hallottam, jó, jó, de ebből kicsit kevesebb/rövidebb több lett volna. Tudjuk, ismerjük, de nem forrósítottatok bennünket át.
Szabadkát az a 80-90-es évek fordulóján a Belgrádból felhozott Ljubiša Ristić helyezte el a nagy európai avantgarde térképen. A mester a szó szoros értelmében felszántotta a kisváros színházait, összevonta a társulatokat, játszott a palicsi tó vizén, az akkor még romos, csodálatos szabadkai zsinagógában. Nagy produkciót csinált Az ember tragédiájából és Danilo Kišből. De azután színházi vállalkozása összeomlott. Ő ettől még a szerb színház utolsó nemzedékének meghatározó alakja maradt. A később kinőtt, vagy helyreállított újvidéki és szabadkai nagyszerű magyar társulatok igazi kisebbségi produkciók. Külön-külön néhány színészük van (a szabadkainak éppenséggel négy). Urbán formátumos rendezéseit nagyobb részben magyarországi források, Szeged és ismételten Temesvár magyar színháza társ-finanszírozták.
A Magyar, Urbán András egyik utolsó ottani rendezése valószínűleg a legkeményebb kritikája a nemzeti ideológiának kárpát-medencei színpadon (egy-két este ment 2016-ban a pesti Ódry Színpadon is). A darabot most is játsszák Temesváron, de ha jól értem, nem magyarul kínálják az aktuális publikumnak. A temesvári-szabadkai kooperáció legerősebb, legösszetettebb személyisége most vitathatatlanul Kokan Mladenovic, aki eredetileg képzőművész. Szegeden tavaly és idén is volt rendezése. A most itt látott Sonnet 66, a shakespeare-i 66. szonettre írott darab - amely minden elképzelhető fesztiválon, bemutatón díjat kapott - különleges színházi jelenség arról, hogy ebben a világban fiatalok és öregek, férfiak és nők, alávetettek és hatalommal rendelkezők végül is árvák vagyunk, magukra maradunk. A színészek romániai[?] magyarok, néhányan talán nyelvükben inkább románok. Minden más, a rendezés, a zene, a jelmez, a színpadkép, a mozgás szerb. Közép-európai színpadokon mondhatjuk, hogy igen, ez maradt Közép-Európából, a balkáni színpadi akcióknál a Balkán mitológiáját hihetjük megelevenedni. Szegednek nagy szerencséje van a Thealterrel, és kitalálójával, sokéves irányítójával, Balog Józseffel, hogy a várost, s vele a magyarországi mozgást is beköti a vajdasági, bánsági, partiumi Maradék-Európába. De hát itt sem a színházról van szó.

Tennivalók

A kínai pénzre és technológiára épülő Budapest-Belgrád vasútprojektért a kormány támogatása ellenére is lelkesedni kellene. Hiszen ma alig lehet Szegedről az 50 kilométerre fekvő Szabadkára eljutni. Létezik a régi vasút, de azt két éve a nagy határkerítés-építésnél leállították, s azóta sem jár. Van menetrendszerű busz, de nagyon rossz a menetrend. Pénteken-vasárnap rendesen egy nap alatt ezért nem is lehet megfordulni. És van persze autó, de a főátjárónál, Röszkénél nyáron a sorok kibírhatatlanok (itt vonulnak haza a török vendégmunkások a német városokból). Ezen a tájon összeérnének a nemzeti és nemzetközi projektek. S akárki csinálja, az infrastruktúra újjászervezése iszonyúan kell a mi új Közép-Európánknak.
Már csak ezért sem lenne olyan nagy baj az EU "weimarizációja", ami alatt valamilyen német-francia tengelyt értenénk, fél szemmel azért a keleti Európára figyelve, hogy helyi akarnokok véletlenül se keressenek maguknak két világháború közötti politikai modelleket. Enélkül az újonnan divatos "detrianonizáció" nehezen elképzelhető.
A karimán hagyományosan egymás mellett működtek a helyi nyelvek, de a kölcsönös nyelvtudás fogy. Magától ma egyre kevésbé nő ki a többnyelvűség, keményen tanulni kell. S már az is remek, ha szigetszerűen karban van tartva az aktív nyelvtudás. Ehhez nem elég védeni kisebbségi nyelvként a magyart, szerbet, horvátot és románt, szükség lenne ösztöndíjakkal támogatni a térség nyelveinek második nyelvként való tanulását is. A kisebbség nyelvi képzésének fenntartását a többségi államok úgyis állják. Valamilyen régióépítési ösztöndíjrendszer a második nyelvek felépítését is erősíthetné. Az ezekből levezethető gazdasági és közösségi előnyök nyilvánvalóak. Az ilyen ismeretekért jutalmat, pótlékot lehetne adni.
Közép-Európából, a történelmi nagytájból a perem maradt. S most feltűnően e perembe kapaszkodunk. Biztosító kötelek nincsenek.

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.