Kőbányai János: Öngyilkos kulturkampf

Publikálás dátuma
2018.09.01. 13:00

Fotó: Népszava
Kísértet járja be a magyar szellemi életet, a kulturkampf kísértete.
De nyomban fel is kell vetni a szétszálazó és pontosító kérdést: valóságos kulturális harcról van-e szó vagy csak alakosodó kísértetről? Ugyanis a "kulturális erőterek", amelyek egyaránt szerveződnek a társadalmi rétegek, s az őket – persze nem mechanikusan – megtestesítő érték- és eszmerendszerek mentén, állandóan harcban állnak egymással. Tehát ez nem újság. S az sem, hogy az eredendő különbözőségnek – vagy a felek szempontjából nézve: az egymás számára idegenségeknek – ez a dialektikus természete. Ezért hol békésen egymás ellen élnek, s ezzel az adott kultúra sokszínű gazdagságát gyarapítják, hol a folyamatos izzástól lángra kapva, törésre igyekeznek vinni a harcot – nem ritkán végzetes eltörést előidézve, amelynek a kultúra egésze és azt kihordó társadalom látja kárát. Ez utóbbi esetek nagy részében az állam, még pontosabban: a hátterében munkálkodó politikai erőviszonyok is behatolnak a számukra eredendően idegen területre. Ezért bármilyen mögöttes szándék vezesse is a politikumot, beavatkozása csak katasztrofális hatású lehet. Ugyanis a művészeteket – az igaziakat – emberek alkotják, akik "mint minden ember: fenség / Észak-fok, titok, idegenség" módon különbözőek. (Persze csak addig – és már nem járunk ettől messze –, amíg a művészeti alkotásokat nem robotok és még mindig az ember programozta algoritmusok állítják elő. A mostani kísértetjárásnak van egy ilyen, "új(magyar) idők szelére" hajazó olvasata is.)

Az igazi művészet

A magyar – vagy bármilyen – kultúrát jobb- és baloldalira felszabdalni, majd azt a politikai választások eredményének alárendelni, öngyilkosság. Amely a magyar történelemnek, s ezért a kultúrának is mély és meghatározó, ha úgy tetszik: konzervatív, vagy tradicionális sajátja – "Nekünk Mohács kell" –, de a magyar sorsválasztások előtt a maga ciklikus ismétlődésében oly vigasztalan emlékekkel terhes. (Pap Károly dolgozta ki az "öngyilkos lelki alkat" máig legérvényesebb fenomenológiáját a Zsidó sebek és bűnök című, 1935-ös, egy valóságos kulturkampf diskurzusában született pamfletjében)
A Magyar Időkben felbuzgott Békés Márton, Szakács Árpád és Orbán János Dénes neve és vehemens publicisztikai tevékenysége köré kijegecesedett kardcsörtetés nem azért fenyegető, mert a kultúra szervesen szövevényes vegetációjába belegázoló, "vérszagra gyűlt" hajtók nem szakértők, s a most űzőbe vett vadakhoz képest nem olvasottak és műveletlenek, hanem azért, mert nincsenek tisztában (tudatosan vagy szándékosan – ezt nincs hatalmam megítélni) a művészeteknek, az irodalomnak az emberi nemhez rendeltségével. Ennek Szophoklész Antigonéjának elsajátítása révén (remélem, még kötelező a középiskolákban) minden kulturális hatásnak kitett ember olyan bensővé tett sajátjának illene lennie, ahogy mindenkiről feltételezzük, hogy ismeri a közlekedési lámpák színeinek jelentését.
Ennél még primitívebb – s mivel kulturális vonatkozásban fogalmazódott meg: rombolóbb - annak az igénynek a megfogalmazása, amely az országgyűlési választások eredménye függvényében szeretné meghatározni és berendezni a magyar kultúrát. Megint csak meddő a demokráciára hivatkozni, nem azért, mert az jelenleg van, vagy nincs, hanem azért, mert a demokráciának a kultúra természetéhez semmi köze, lévén politikai fogalom. (Noha az igénybejelentésnek van olyan politikai üzenete is, hogy a "szoclib" kultúra művelői és fogyasztói nem képezik a magyar kultúra és társadalom egyetemét, pontosabban: kívánatos lenne, hogy ne képezzék a pompás választási eredmények következményeképp.)
Az igazi művészet talapzatán élő kultúra azonban az ember - még magának is ismeretlen - legbensőbb lényének kibontásából, fölmutatásából és műalkotásokká homogenizálásából származik, aminek inkább Isten szentségéhez, a létezés hálaistennek még nem programozható titok-fokaihoz van köze. Egy-egy nemzet kultúrája Isten (a Természet) egy-egy olyan virágoskertje, amelynek a világra hozó spóráit, a rásugárzó napsütést, a sokféle színből összeálló szőnyegét nem lehet mesterségesen szabályozni, ahogy most az önjelölt "kultúrpolitikusok" követelik – hanem csak egyszerre az egészét elpusztítani vagy létezését tűrni, netán támogatni.
Felismerni, hogy a kultúra a nemzet leghasznosabb, noha nem választási ciklusokkal, sőt, történelmi korszakokkal értelmezhető energiaforrása – ez a kormányzat felelőssége, annál is inkább, mert a hatalom gyakorlói is a kultúra elsajátításából nyerték a döntő lökést, ami egykor a jelenlegi pozícióik felé röpítette őket. A kultúra képviselőitől és erőtereitől lojalitást várni, nemcsak a saját legitimációban való elbizonytalanodás látványos beismerése, hanem egy éppen önmaga lebontását elindító mozzanat is egyben. (Érdemes az ószövetségi Próféták Könyvéből a királyok és a próféták viszonyát elemezni az örök érvényű pandant-ok tanulságáért.) Hiszen az országgyűlési választásokon elért sikernek mi sem ad eligazítóbb jelentést, mint hogy párhuzamosan jött létre a nem-győztesek eszméit osztó kulturális mainstream, a maga szemétdombján hatalminak is lefordítható regnálásával. (Ez nem vagy nem teljesen azonos az ellenzéki sajtóval – aminek túlsúlya ellenére is nyert már a Fidesz választást, az akkori győzelemnek sokkal nagyobb hitelt adva.)

A magam integritása követeli

Mindezért nem érthető, hogy mit is takar a remélhetőleg csak egynyári kulturkampf. A kormányzat lakmuszpapírjának a szellemi élet rotyogó lecsójába mártását, a szigorúan a kormányzati – sőt a kormányzat által létrehozott – fórumon, hogy belengesse és előkészítse a következő központosító (minden nem lojális megnyilvánulást letörő), kultúrát beszántó intézkedéseket? Avagy túlbuzgó önjelöltek "presser group" akciójáról van szó, akik újabb hűbérbirtokokhoz kívánnak jutni, kihasználva az alkalmat, hogy a jelenlegi kormányzatban nincs kulturális érdeklődésű vezető, s ezért a hatalmi elit kiszolgáltatott, megvezethető, mégpedig "alulról". A kulturkampfokat valaha független értelmiségiek, s nem magas kormányzati stallumok birtokosai és nem kevés pénzek szétosztói kezdeményezték. (Nincs olyan épelméjű szoclib értelmiségi, aki ne ismerné el, hogy a rendszerváltás korszakának Rockenbauer Zoltán volt a legjobb – igaz nem nagy versenyben – kulturális minisztere, Pokorni Zoltán a művelődési minisztere, Jankovics Marcell pedig NKA-elnöke. Sajnos L. Simon László volt az utolsó a felső vezetésben, aki "tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály", de kár is volt "kibarackmagozni" pozíciójából. A szintén a magasles elé hajtott Prőhle Gergelynek a PIM élére lebucskázása pedig gesztus-reményt adott, hogy a kormányzat az egyetemes magyar kultúra ügyét egy erősebb, de a pártérdekeken felül is látó érdekérvényesítő kezébe adja.)
Nem kerülhetem el azonban, hogy kiürítsem a legkeserűbb poharat: kinek írom ezt a reakciót? A kipusztításra ítélt – önmagát "döglött oroszlánnak" minősítő – kulturális tér számára igazoló és igazodó jelentésnek? Ha nem lenne (nem mai keletű, és jól dokumentált, guglizható) lesújtó ítéletem róla, akkor is, mit lehetne vele elérni? Noha – itt és most – minden erőmmel védelmezem a "kulturális erőteret" az ellehetetlenítő támadással, netán intézkedéssel szemben, amely makacs következetességgel kirekeszt magából, mert én nem ilyen hóhér-beárazás révén kívánom az igazamat érvényre juttatni.
Akkor már hasznosabb lenne – noha ez az orientáció is idegen tőlem –, hogy a témában talán tétovázó kormányzatot beszéljem le nem a saját, hanem az ország vesztébe rohanás ódiumáról, ugyanis nem vagyok Che Guevara híve, aki szerint "minél rosszabb annál jobb", s épp egy minapi könyvecskémben jósoltam meg, hogy ez a kormányzat még három cikluson át a helyén marad. Azonban jómagam és a magyar nép is úgyszintén a helyén marad – noha szignifikáns számban el is tántorodik innen. Éppen ezért a magam integritása követeli meg, hogy ne "cinkos, aki néma" alapon töltsem el, ami még hátra van.

A kánonváltás szüksége

Ugyanis, nem lehet úgy hazudni, hogy az az igazság egy elemét ne tartalmazza. Igen, a kánonváltásra nagyon is szükség lenne! Ami plusz ok arra, hogy elutasítsam az újsütetű kultúrpolitikusok neofita buzgalmát, mert éppen ezt akadályozzák meg. Már Gyulai Pál és Vajda János elszegényítő következményekkel járt konfliktusa óta érik egy felszabadító kánonváltás. De csak a mi életünkben: ha egy országban egy száz éve várt Nobel-díjas mű született, s azt a magyar kultúra kánonképzői nem vették észre, akkor a Nobel-díj után illett volna sűrű bocsánatkérés közben önként távozniuk. Jób díja című, Kertész Imréről szóló monográfiám második, "recepció" című része a tragikomikus vitustánccal foglalkozott, amely a díj hazai sokkja nyomán bekövetkezett hazugságcunamit követte és elemezte, amelynek nem volt más motivációja, minthogy a delegitimáló bukást légneműsítve a regnáló "hogy ityeg a fityeg"-megmondók a helyükön maradhassanak.
Hogy ez (nem kis meglepetésemre) sikerülhetett, annak mélyebb okának kell lennie. A most kánonváltást s a kanonizálók hatósági detronizálását követelők bűnös hibája, hogy ezeknek az okoknak nem néznek utána, s még csak rá sem kérdeznek. Helyette a pénzcsapelzárás, s a fejek hullatása terrorjával vágnák el – megérthető – kisebbségi érzésük gordiuszi csomóját. Németh László, ha a "mély- és hígmagyarok" torz fogalma mentén is, de főleg nem kormányzati pozíciók sáncai mögül, s már akkor is jelentős életművel a háta mögött, Kisebbségben című pamfletjében (1939) megfizette a szerinte a magyarságtól idegen, s ezért őt zavaró valamennyi (élet)mű elolvasása és megemésztése, s az abból való koncepcióalkotás belépti jegyét. (Akár inspirálója, Farkas Gyula – Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914 című kötet szerzője –, aki ritka filológusi képességgel alapozta meg a magyar irodalom kertjében elvégzendő gyomlálóprogramját. De még Kolosváry-Borcsa Mihály is éveket fektetett gyilkos listái kidolgozásába.)
A Magyar Idők csörtetőinek azonban egyetlen utalásából sem asszociálható, hogy magukkal a művekkel s a mögöttük húzódó kulturális erőterek kialakulásával, s az őket létrehozó történelmi, társadalmi viszonyokkal foglalkoztak volna. S ezzel nem saját műveletlenségüket meztelenítik le, hanem annak állítanak példát, hogy a művészeti produkció tartalmának, megszületése szellemi környezetének, történelmi beágyazottságának, vonzáskörének nincs jelentősége. A "nem tetszik a pofád", "nem vagy a mi brancsunk tagja" a szelekció alapja – mint a választási eredmények logikus következménye. Ez maga a… - ezt már én sem mondom ki.
A fenyegetettséget tovább fokozza az a modern magyar kultúra fejlődésében szintén páratlan helyzet, amelyben a jelenlegi magyar társadalom leledzik. Nevezetesen az, hogy nincs fizetőképes kultúraeltartó rétege. Ennek is megvan a maga Trianonja: a valóságos Trianonnal beinduló "kettős kivándorlás" (Frank Tibor fogalma, s fontos 2012-es könyvének címe), amely folyamat a magyar holokausztban tetőzött, amikor a modern magyar kultúrát – alkotóként és finanszírozó közönségként – megalapozó magyar zsidóságot elpusztították, majd nem sokra rá a másik, szintén alapvető kultúrát lélegeztető "etnikumot”, a paraszt-polgár németséget pedig kitelepítették. Helyüket a szocialista rendszer vette át, hol szektásan szigorúbb, hol megengedőbb kultúrairányítással és mecenatúrával.
A rendszerváltás önálló hátország nélkül hagyta a kulturális teret – kiszolgáltatva az államnak, bármelyik pártszövetség gyakorolta is a hatalmat. (S egy ideig Soros György alapítványa is monopolszerepet játszhatott ezen a terepen, ugyanis az új korszak hajnalán e támogatás nélkül nem lehetett kulturális vállalkozást fenntartani, tehát a most pellengérre állított mecénás átmeneti segítsége – bármennyit is torzítottak szándékán helytartói – visszavonhatatlanul pozitív a magyar kultúra folyamatossága szempontjából.) Ezért a helyzetért nem egy hatalmi formáció, sőt nem is csak egy rendszer a felelős. A helyzet kezeléséért ma annál inkább. Ez súlyos történelmi felelősség egy világszerte érvényesülő kulturális paradigmaváltás billegően érzékeny keretei között, ezért is lenne tanácsos összefogni mindenkinek (és ezt az összefogást a kormányzatnak pártatlanul megszerveznie) – legalább csak ezen a politikától idegen terepen –, akinek a kultúrához objektíven kimutatható ismérvek alapján építő köze van. Mindezért a tét, a meglengetett, behúzott nyakkal várt szeptemberi ítélethirdetés a fensőbb körökből (író vagyok, miért köntörfalazzam: ez a kör egy személyből áll), döntő hatású lesz.
Ha a Magyar Idők skandálta skalpvadász huj-huj ritmusára és indulatára mozdul a korántsem oly rejtélyes azonosságú döntnök – csak a katasztrófa szakadékába kormányozhatja a magyar kultúrát és népét.

"Eszünk ágában sincs megmondani"

“Tisztelt Gajdics Ottó főszerkesztő úr és Orbán János Dénes kulturális rovatvezető úr! Mellékelt "Öngyilkos Kulturkampf" című cikkemről azt gondolom, hogy úgy becsületes, sőt: hasznos, ha az önök lapjának ajánlom fel először közlésre. Abban a reményben, hogy önök is így gondolják, kollegiális üdvözlettel: Kőbányai János.” E sorok kíséretében küldtem el egy hete a fönti írásomat a Magyar Idők urainak – egy kevés százalék esélyt adva, hogy all after all, már csak a saját erejüket (vélt igazságukat) demonstrálandó, leközlik, ugyanakkor úgy gondolva, hogy ez a gesztus megkerülhetetlen. Akárhogy is vélekedjek magáról a lapról – noha ezt éppen ez az írás tükrözi, mégpedig markánsan –, kardinálisnak tartom, hogy ez a vélemény eljusson olvasóikhoz, annál is inkább, mert ennek a kulturkampfnak a legkártékonyabb (öngyilkos), vagy két évszázada pufogó motorja, hogy a magyar nemzetnek – a más vélemény, más kulturális hát- és erőtér okán - van másodosztályba billogozható rétege. (Itt hívom föl rá a figyelmet – épp azért, mert a két erőtér tragikusan összeérhetetlen – hogy ha finomabban is, de a Magyar Idők hasábjain Kulin Ferenc, Kodolányi Gyula, Száraz Miklós György és Alexa Károly tollából - nem véletlen, mind személyes jó barátom és -akaróm a múltban és jelenben, s beszédpartnerem, ha összefutunk – történtek biztató, sőt: önkritikus elhatárolódások.) Gajdics Ottó azonban postafordultával azt ajánlotta, megértésemet köszönve, hogy írásomat az "Orbán-fóbiás" "felületeken" jelentessem meg, mert nem ők "listáznak”, és "emlegetnek kulturkampfot", továbbá "eszünk ágában sincs megmondani, ki a jó író, mi a jó film, kit kell tanítani és ki felejtős”. K.J.

Jaj, úgy élveztük mi a strandot!

Publikálás dátuma
2018.08.26. 16:30

Fotó: FORTEPAN MHSZ
Srácok! Hová menjünk, a Gelázsba, vagy a Néplavórba? - kérdezte egyikünk a Bocskai úti ház emeleti gangján. Az előbbi a valaha szebb napokat látott Gellért fürdőt, a másik a Dagály strandot jelentette.
A vakáció számos szórakozási lehetőséget kínált azokban a boldogult ’60-as években. Végül úgy döntöttünk, aznap a Néplavor, majd másnap a Gelázs, de később szóba jött a Pala is, vagyis a Palatinus.
Mikor a kupaktanács döntött, vízhatlan, zöld kockás zsákba dobáltuk Gyuri bátyámmal a fürdőgatyákat, törülközőt. A kapuban találkoztunk az Sz. testvérekkel, Ferivel és az öccsével, Lacival, továbbá K. Lacival és M. Pityuval. Lesétáltunk a Kosztolányi Dezső térre és megvártuk a 49-es tuját. A jellegzetes süvítő hangja miatt Stukának becézett villamossal elmentünk a Marx térig. Átballagtunk a 3-as tuja végállomásáig és végigzötyögtünk a Váci úton, a Dagályig.
A néhány forintos belépővel a férfiöltözőbe vettük az irányt és a fém ruhaakasztón hamarosan ott lógott az ing, nadrág, gatya, az alsó kampókon meg a szandálok. Az egészet leadtuk a ruhatárban és a rövid madzagon lógó bilétát ráhurkoltuk a fürdőgatyánkra. Azután rohantunk a medencék valamelyikébe és ha nem nézett oda az úszómester, csukafejessel be a vízbe. Persze 13-14 évesen már a lányokat is stíröltük. A ’60-as évek közepe, második fele a "szívás" időszaka volt. Ez akkor azt jelentette, hogy ha egy csinos lányt látott valamelyikünk, úgy szívta be a levegőt, hogy közben fütyülésre hasonlító hangot adott ki. Az igazat megvallva ez nekem nem nagyon ment.
Más megoldást kellett találnom, hogy felhívjam magamra a figyelmet. A Néplavórban voltak tornaszerek, vagyis vasrudakból összerakott nyújtó, felemás korlát. Én a nyújtón húzódzkodva villantottam deltaizmaimat, muszklijaimat. Pechemre egy nálam néhány évvel idősebb srác produkciója sokkal nagyobb sikert aratott a bikinis hölgyközönség körében. Profi volt; egy célszerszám - kis fakocka - segítségével egy kézen állva teste lendületével néhány lépcsőfokot is "lépegetett”. Akkortájt az izompacsirta volt a divat a vízpartokon.
Amikor megéheztünk , válogathattunk a büfében a hártyavékony szeletes száraz zsömle, vagy a vastag paníros bécsi zsömle között. Ha meguntuk a vizet, a napot, akkor a strand Árpád-híd felőli területén kialakított focipályáján rúgtuk a bőrt, mindig akadtak srácok, akik ellenfelet kerestek.
Persze nem mindig volt kedvünk végigzötyögni a városon. Ilyenkor elbumliztunk a tujával a Gellért térig és a szálloda hegy felőli oldalán beléptünk a régi fényének romjait még őrző Gellért fürdőbe. A benti nagymedencében szerettem úszni, mert nagyon szép volt a környezet. A meleg vizes kismedencében is elüldögéltem néha, de éreztem, hogy zavarom a sötét, átláthatatlan gyógyvízben ügyködő párokat, így hát nem sok vizet zavarva visszatértem a szép, mozaikos nagymedencébe. Egyszer sötétebb bőrű férfiak töltötték meg a medencét. Kinek a fél lába, kinek a fél karja hiányzott. Valamely észak-afrikai, felszabadításinak nevezett mozgalom sebesültjeit kezelhették a gyógyvízben.
A kinti medencében félóránként indult a hullámgép, önfeledten ordítva vetettük bele magunkat a habokba. Sajnos, ilyenkor a fürdő teljes közönsége is hullámok között akart élvezkedni, ezért egy gombostűt sem lehetett a vízbe ejteni. Amikor elcsitultak a hullámok, szívesen sétálgattam a medence körül, mert érdekesnek találtam a szobrokat, kőbeállókat.
Néha a margitszigeti Palatinusra mentünk. Mindig izgatta a fantáziánkat a női napozó felirat. Próbáltunk kiagyalni mindenféle ravasz trükköt, hogyan pillanthatnánk meg a teraszon Éva-kosztümben napfürdőző lányokat, nőket. De bevallom, a női testtel kapcsolatos ismereteimet végül nem a Pala női napozójában szereztem. Megunván a hiábavaló a tervezgetést, a pancsolást, inkább az üres, fehérre meszelt kisebb medencékben elterülve napoztam.
Amikor véget ért a nyár, akkor sem hanyagoltuk az úszást. A srácokkal a Rudasba jártunk a zord téli hónapokban. Kicsit már ütött-kopott volt az épület és az öltözőkre is ráfért volna egy nagyobb felújítás, de ez minket nem különösebben zavart. Jókat lehetett ökörködni, versenyt úszni, kijátszva az úszómester éberségét, fejessel beugrani a medencébe. Ott tanultam meg nyitott szemmel a víz alatt úszni, bár a klórozott víz miatt meglehetősen vörös szemekkel mentem haza. Hajszárító akkoriban még nem volt, legalább is a Rudasban nem, ezért az egyik szellőzőrácsnál szárítottuk a hajunkat.
Ott ismerkedtünk meg L. Marival és V. Magdival, két korunkbeli lánnyal. Kialakult egy kis vetélkedés a srácok között és ha jól rémlik M. Pityunak voltak a legjobb esélyei. Magas, jóképű, vékony, barna hajú és szemű fiú volt. Később Magdival mégis én jártam egy ideig, de ez csak afféle kamasz szerelem volt. Csak kóstolgattuk az érzelmek testi aspektusait. Később Brüsszelből küldött egy képeslapot és többé nem találkoztunk.
Persze ma már a korszerű, rengeteg szolgáltatást nyújtó, többnyire a digitális világ eszközeit is használó strandok, élményfürdők járják. Én valahogy mégsem kérek ezekből. Nem járok strandra évtizedek óta.
Jaj, úgy élveztük mi a strandot, pedig akkoriban már a Bambi napja leáldozóban volt. De talán a strandnál is jobban élveztük kamaszkorunk legszebb nyarait. Vissza sosem térnek már.
Szerző

Régi lemezek újra hallgatva

Publikálás dátuma
2018.08.26. 15:30

Fotó: Shutterstock
A metronóm fogalom: azonnal a zenére asszociál róla mindenki, miközben aligha lehet zeneietlenebb dolgot elkövetni, mint az általa diktált óramű pontossággal lejátszani egy zenedarabot. (Ha nem Ligeti György Poème symphonique című 100 metronómra írt művéről van szó.) Ugyanakkor a metronóm nagyon hasznos. A legegzaktabb segítséget nyújtja ahhoz, hogy a kotta a zeneszerző szándéka szerint szólaljon meg, legalábbis ami a tempót illeti. A föl-le huzigálható ellensúly révén a jobbra-balra lengő inga karja afféle "kis karmesterként" gyorsabban vagy lassabban integet, miközben kérlelhetetlenül kattogja a követendő tempót. Nagy segítség, ha egy adott mű első üteme előtt ott a jelzés, hogy például M.M. - és itt valamilyen kottafej következik - egyenlő 80. Az egyik "M" a metronómra utal, a másik Johann Nepomuk Mälzelre, az eszköz állítólagos feltalálójára.
Aki elég különleges figura volt: kitűnően zongorázott, de a mechanikai szerkezetekhez is értett, zenélő automatákat készített, és mások ötletét kis változtatásokkal sajátjaként adta el. Ő vásárolta meg Kempelen Farkas sakkautomatáját, és eredményesen turnézott vele Amerikában is, ahol kiderült a titok: ember ül a gépben. Mälzel meggazdagodott, majd állítólag alkoholmérgezésben halt meg egy venezuelai kikötőben. Beethovennel úgy került kapcsolatba, hogy "hallótrombitákat" készített neki. Ő sugallta a zeneszerzőnek, hogy írja meg a Wellington győzelme címmel végül megvalósult művet, amit "pánharmónium nevű", katonazenekarokat utánzó mechanikus szerkezetére szeretett volna átírni. Erre végül nem volt képes, de a darabot magáénak vallotta, Beethoven ezért be is perelte. Más téren sem voltak skrupulusai, a metronóm ötletét a holland Dietrich Nikolaus Winkeltől lopta, aki Amszterdamban alkotta meg azt 1814-ben. Mälzel pedig, miután skálával látta el a jobbra-balra ütő kis rudat, saját invenciójaként szabadalmaztatta.
Beethovennel 1816-ban ismertette meg, miután Párizsban elindult a metronóm sorozatgyártása, ajándékozott egyet neki, talán engesztelésül. A zeneszerzőnek nagy hasznára lett a metronóm, miután ahogy süketült, egyre nehezebbé vált számára a vezénylés. De azért is örült, mert egzakt módon adhatta meg instrukcióit a meglehetősen szabadon értelmezhető szóbeli utasítások helyett. Így azoknak is jó szolgálatot tettek a számszerűsített allegrók és adagiók, akik nem tudtak kapcsolatot létesíteni vele. A Kilencedik berlini sikerét – kissé álszerényen - Beethoven nagyrészt annak tulajdonította, hogy az ottani zenészek a metronóm segítségével pontosan meg tudták valósítani az általa elképzelt tempókat. Ezt a művét már a metronóm ismeretében kezdhette el komponálni 1818-ban, korábbi nyolc szimfóniájának jelzésszámait pedig az Allgemeine Musikalische Zeitung 1817 decemberi számában tette közzé.
Sok esetben azonban a zeneszerző jelzései túlságosan gyorsnak tűnnek, tudósok, zenészek vonták kétségbe helyességüket. Az előadások során nem vették figyelembe őket, a kottákból kimaradtak. Peter Stadlen zongorista és muzikológus hosszú éveket szentelt a számok tanulmányozásának, és azt állította, 135 fontos jelzésből 66 abszurd módon gyors, azaz rossz. Sture Forsén matematikus, öt évvel ezelőtti - három társával együtt írott - tanulmányában azt állította: mindez annak a következménye, hogy a zeneszerző metronómjai nem voltak jók - ez egyik még el is tört. Függvényábrákkal, képletekkel tarkított cikkükben próbálták kiszámítani, mik lehettek a valós értékek, valószínűsítették, tényleg rossz lehetett Beethoven metronómja. Számításaikat némileg hitelteleníti, hogy a zeneszerző egyetlen fennmaradt metronómjának hiányzik az ellensúlya, így nagyrészt spekulálnak. Az ellenzők azt is felhozzák: Beethoven nem hallotta az ütéseket, rossz látásával nem tudta kivenni a rovátkákat és a számokat. Ehhez csak annyit, ha elromlott a metronómja, Beethoven óráshoz vitte  beállíttatni, és unokaöccse is segítségére volt a számok leolvasásában. Hosszú ideig eltartott, míg egy műhöz, tételhez kigondolta a megfelelő értékeket.
Ám időközben, ahogy gazdagodtak a régebbi zenék előadására és a korábbi hangszerekre vonatkozó ismeretek, egyre többen gondolták, nem is olyan – lejátszhatatlanul - gyorsak azok a tempók, amelyeket a nagy zeneszerző megadott. A 80-as évek végén Roger Norrington angol karmester régi hangszereken, korabeli stílusban játszva lemezre vezényelte az összes szimfóniát, ragaszkodva Beethoven metronómszámaihoz, olyannyira, hogy ezeket a lemezborítón is feltüntette. Persze azt ő is megjegyezte, a tempó nem abszolút: befolyásolhatja a helyszín, az előadók, és más körülmények, valamint teret kell hagyni a kreativitásnak is. De úgy vélte, Beethoven valamennyi metronómjelzése gyakorlatilag megfelel a XVIII. századi tempóértelmezéseknek. E sorok írójának néhány hónappal ezelőtt Norrington egy interjúban megerősítette, az eltelt harminc évben nem látta szükségét, hogy változtasson nézetein, és örül, ha olyan előadást hall, amelyben élénkek a tempók.
De mint említettük a metronóm nem kérlelhetetlen karmester, akit szolgaian követni kell. Valamilyen kezdeti segítséget ad – erre Beethoven is utal egy helyütt -, a zene azonban lélegzik, gyorsul-lassul, az előadás eltér az óraműszerű pontosságtól, ráadásul ezt a legtöbbször észrevehetetlenül teszi, oly aprók az ingadozások. Az igazán nagy zenészek ezt a permanens lélegzést mindig egy meghatározott rendszer szigorú keretei között tartják. Ellentéte: a lötyögés. Vagyis ellentmondásos ugyan, de az ingadozásban halálos pontosságra van szükség - ezt nagyon kevesen tudják. Mindenesetre Norrington tudja, és miközben amennyire lehet, ragaszkodik a metronómjelzésekhez, arra is marad energiája, hogy a dallamformálások, hangsúlyozások és központozások úgy valósuljanak meg, hogy ne maradjon hiányérzetünk, életteli előadást hallunk, nem rohanás közben odavetett semmitmondó frázisokat.
Bármi legyen a véleményünk Beethoven tempóiról, ma már bőségesen rendelkezésünkre állnak felvételek, szinte bármelyik műsorozatát tekintve találhatunk nekünk tetszőt. A metronóm felemelkedése és korlátozott használhatósága azt bizonyítja, a zene legemberibb lényege sokkal mélyebben rejtőzik annál, hogy feltárásában egy gép komoly segítséget adjon. Legyen az a múlt mechanikus szerkezete, a mai kor digitális kütyüje, vagy akár a jövő mesterséges intelligenciájú csodája.
Szerző