Ilyen a mesében van. Meg a valóságban. A Tüskének becézett Fenyvesi Máté 76-szor volt válogatott, és a nemzeti együttesben összesen nyolc gólt ért el. Mielőtt hetvenedszer öltötte magára a címeres mezt, Baróti Lajos szövetségi kapitány Bécsben azzal fordult hozzá: "Máté, e nevezetes alkalommal igazán rúghatna egy gólt!" Mire a balszélső azt válaszolta: "Fejelhetem is?"
Majd az osztrák–magyar vb-selejtező első félidejének végén előrevetődve a bal sarokba fejelte Bene Ferenc jobbról érkező szabadrúgását. Honfitársaink így nyertek 1-0-ra a 72 ezer nézővel zsúfolt Práter stadionban.
Abban az évben – 1965-ben – a szomszédok két találkozója 152 ezer nézőt vonzott, a budapesti tömeg ugyanis még a bécsit is felülmúlta. Noha mind gyakrabban olvasom, hogy a szocializmus átkos Magyarországán le akarták építeni a labdarúgást, mert szabadulni próbáltak a futball különleges társadalmi hatásától, hatvanötben 80 ezer néző volt a Népstadionban a Magyarország–NDK vb-selejtezőn (3:2) is, továbbá 75 ezer a Vasas–MTK (2:0), Honvéd–FTC (3:0) kettős rangadón és 70 ezer a Győr–Benfica BEK-elődöntőn (0:1), valamint az FTC–Manchester United mérkőzésen (2:1), amelyet a döntőbe jutásért vívtak a VVK-ban. Tetszik érteni, elődöntő magyar résztvevővel két európai tornán is...
Három az a kettő, mivel éppen az osztrák–magyar találkozó szünetében tartották a Közép-európai Kupa négyes döntőjének párosítását, s az sem volt mentes a magyar érdekeltségtől. Azért a Práterben zajlott a ceremónia, mert a KK végjátékát szintén az osztrák fővárosban rendezték. Június 23-ától. Aznap az FTC Torinóban 1:0-ra legyőzte a Juventust, és elhódította a Vásárvárosok Kupáját. Hiszik vagy sem: a gólt Fenyvesi Máté fejelte. Bécsben ugyanakkor százhúsz perces gólzuhatagot láttak – Vasas–Sparta Prága 5:4 –, a döntőben meg 1:0-t, amelyet Mészöly Kálmán tizenegyesével vívott ki az angyalföldi csapat a Fiorentinával szemben.
Mészöly a császárvárosi válogatott meccsről hiányzott, mert felszökött a láza, s bár a mérkőzés napjára felgyógyult, Baróti úgy döntött: inkább Mátrai Sándort állítja a középhátvéd posztjára, jobb-bekknek pedig az újonc Szepesi Gusztávot teszi meg. (A tatabányai játékos már olimpiai bajnoknak mondhatta magát, de az A csapatban addig nem kapott helyet. Az 1964-es ötkarikás játékok aranyérmesei közül Orbán Árpád, Palotai Károly, Csernai Tibor, Katona Sándor soha nem játszott a válogatottban, ahogyan a szintén az olimpiai kerethez tartozó, de Tokióban pályára nem lépő Orosz Pál és Nagy György sem.) Egy másik Szepesi, György már nem volt zöldfülű, így aztán az ő és kedves osztrák kollégája, Heribert Meisel kommentálásával mutatták be június 11-én az osztrák televízióban a Futballcsárdás, futballkeringő című – stílszerűen – másfél órás filmet, amely a két ország válogatottjának addigi 108 egymás elleni mérkőzését elevenítette fel. A műsor még annál is nagyobb sikert aratott, mint a My Fair Lady bécsi előadása; ez utóbbit a magyar keret tagjai is megtekintették három nappal a vb-selejtező előtt.
A fiúk odakinn is népszerűek voltak – itthon még a Ganz-MÁVAG elleni gyakorló mérkőzésükre is kiment tízezer drukker; ennyi szurkolóért ma (nem edzőmeccsen) összekulcsolnák a kezüket azok, akik a hajdani visszafejlesztésről és az utóbbi években tapasztalható látványos haladásról prédikálnak –, ám az osztrákok erősen bíztak abban, hogy együttesük az 1962-es távollét után nem hagyja ki az újabb világbajnokságot. Szinte hihetetlen, hogy Ausztria válogatottja miért nem lehetett vb-résztvevő. Azért nem, mert a szövetség nem nevezte be a csapatot a selejtezőkre... A kvalifikációs mérkőzések évében, 1961-ben az osztrák labdarúgók százszázalékos mérleget produkáltak, a magyar válogatottat is kétszer legyőzték (egyaránt 2:1-re); e két találkozónak a redukálás korszakában minimum 166 ezer – a Népstadionban az itthoni feljegyzések szerint 80 ezer, az osztrák nyilvántartásban 100 ezer – nézője volt. A hatvanegyes európai ranglistát a szövetségétől nem különösebben támogatott osztrák válogatott vezette!
Hatvanötben már nem csillogtak ennyire a szomszédok, bár Gerhard Sturmbergerről azt mondták: ha hozzá kerül a labda, mindig történik valami. Ám nem őt választották az évszázad legjobb linzi futballistájának, hanem Helmut Köglbergert. Ez utóbbi középpályás a hatvanötös budapesti meccsen (Farkas János, Fenyvesi és Mészöly góljával 3:0) szerepelt először az osztrák válogatottban. A tizenkilenc esztendős újonc feltűnést keltett, mivel színes bőrű volt, afroamerikai papától származott ugyanis, ám az édesapját – aki második világháborús katonaként járt Ausztriában – nem ismerte. A bécsi mérkőzésen Sturmbergert Rákosi Gyula, a másik "finom pengést", Erich Hofot pedig Nagy István tette hidegre, miként azt a futballpályákon mondani szokás, ellenben a vendéglátók nem bírtak hazánk fickándozó fiaival, és Rudolf Szanwald kapus be is látta, noha csak egy gólt kapott: "A magyarok a Práterben is félelmetesek."
A magyar sajtó sem fukarkodott a dicsérettel. Efféle megállapítások sorjáztak: "Ihász nagyvonalúan látta el feladatát"; "Sipos kitűnően megértette magát Mátraival"; "Albert körültekintően és jól osztogatott". A négy nappal korábban a Népstadionban fellépő Louis Armstrong kapott ilyen kedvező kritikát Pernye Jánostól, a "Satchmóhoz" hasonlóan nagyszerű zenetörténésztől a Muzsika című szaklapban.
Armstrong amúgy szinte csak átutazott Budapesten. Koncertje este háromnegyed kilenckor kezdődött – Takács Marika, a közkedvelt tévébemondónő köszöntötte őt az arénában angolul –, majd az énekes-aranytrombitás repülőgépe reggel hétkor elszállt. Akár hat nappal később az osztrák vb-remények...