Az exportképesség csapdája

Korántsem egységesek a kis- és közepes vállalkozások abban, hogy exportképesek legyenek, horribile dictu külhonban képviseleti irodát működtessenek, leánycéget alapítsanak, vagy piaci ismeretekkel rendelkező ügynököket alkalmazzanak. A segítségnyújtásra kiszemelt  kereskedőházi szervezet viszont megbukott. Maga  a külgazdasági és külügyi tárca is elismerte, ahhoz, hogy ez az intézményhálózat "a legmagasabb színvonalon és hatékonysággal ellássa exportképesség-fejlesztési és a külpiacszerzési feladatát" szervezeti változtatásokra van szükség. Pedig a külföldön működő kereskedőházak felállítása nem volt ördögtől való, de ha csak annyit mondunk, hogy a moszkvainak az (egykori) Quaestor volt a meghatározó tulajdonosa, akkor nem járunk messze  az igazságtól, ha megállapítjuk:  kereskedőházak kiválóan fizető kádertemetőként és a külhonban élő szerencselovagok Eldorádójaként funkcionáltak. Bár nem tagadjuk, hogy a "fertőzöttség" ellenére, ritka kivételként, még egészséges működés is fellelhető volt. Akadtak, akik szerint a kormány nem áldozott elég pénzt a (kül)kereskedelemfejlesztésre. Fájó kimondani: még szerencsére! Miniszterelnökünkről közismert, hogy nem a gazdasági folyamatok átlátása a legerősebb oldala. Amikor új kormányprogramjának meghirdetésekor úgy fogalmazott, hogy "a hazai tulajdonú társaságok arányát 50 százalékkal (kell) növelni az exportban,"  ezt csak a torz hazafiú hevület részeként írhatjuk le.  A legfrissebb statisztikai adatok szerint a  hazai tulajdonú cégek exportrészesedése bizony elég szerénynek tűnik. Ezt elvileg 50 százalékkal megnövelni nem egy nagy kunszt. Sikere mégis kétséges. Most attól tekintsünk el, hogy külkereskedni tudni kell. Az azonban az igazi akadály, hogy lámpással kell keresni az olyan társaságokat, amelyeknek a hazai piac már szűkös ugyan, de a bővülés lehetőségét ne külföldi befektetőtől várnák (lásd Szentkirályi vagy a Fornetti). Ez a versenyképes fejlődés iránya. Szeretjük, nem szeretjük. Ez a realitás.  
Szerző
Bonta Miklós

Kisajátítás

Egy temetésen elbúcsúzni a halottunktól, ez a szomorú, ám bizonyos esetekben nem elkerülhető helyzet, megköveteli az eleganciát, a nagyvonalúságot és az empátiát. Mindannyian követünk el hibákat, bűnöket, véghez viszünk nehezen megbocsátható tetteket. Mégis egy temetés, a búcsúzás az elengedésről és a megbocsátásról kell hogy szóljon. Az ítélethozatal nem a mi tisztünk. Az már máshol kell hogy eldőljön. A miniszterelnök nem sűrűn mond temetői búcsúztatót. Nyilván oka van rá, ha erre vállalkozik. Kerényi Imre temetésén megtette ezt a gesztust. Ezzel még nem lenne semmi baj. Kerényi miniszterelnöki megbízott volt, az utóbbi időben a politika felé fordult. Bár épp a temetésén méltón búcsúztak tőle kollégái, tanítványai. A miniszterelnök viszont már nem először háborús kontextusban beszélt végig. A halottat bajtársának nevezte, hozzátéve: „ Jó harcos voltál, tudtál úgy harcolni, ahogy senki más nem tudott”. Persze szó volt az ellenségről is, minősítő mondatokkal. Mindez egy temetésen és búcsúztatáson, ahol a tanítványok összekapaszkodva énekeltek és a kollégák mélyen gyászoltak. Igen gyászoltak, politikai hovatartozás nélkül, merthogy a színházi embert búcsúztatták, az egykori rendezőt, osztályfőnököt, színházi direktort. Ebbe a gyászba szólt bele a miniszterelnök a szokásos megosztó, a háborús harcmodort továbbszító, könnyekkel küzdő, de mégis tolakodó módján. A halál nem tűri a kisajátítást. Nem tűri a politikai kampányban, vagy egy stadionban jól mutató szólamokat. Nem tűri, hogy eszközként használják fel, mondjuk politikai célra. Ez a gesztus nem csak a halotthoz nem méltó, hanem a megjelent gyászolókhoz sem. Egy politikus érvényességéről, hitelességéről akkor beszélhetünk, ha a gyászban nem kisajátít. vagy kirekeszt, hanem feloldozást keres. A gyászban nincs helye a háborúskodásnak. 
Szerző
Balogh Gyula

Katonanemzet a világ élén

Minden valószínűség szerint a NATO nélkül ma Magyarország nem lenne szabad, népképviseleti köztársaság. Az Egyesült Államok hadereje nélkül pedig nem létezne a NATO, és Magyarország nem lenne NATO tag. 
A második világháború alatt alig öt év kellett ahhoz, hogy Amerikából, egy békés, semleges, csupán békelétszámra csökkentett hadsereggel rendelkező, nagy és gazdag országból katonai nagyhatalom váljék. A dicsőséges és győztes háború után Amerika nem szerelt le, nem vonult vissza a semlegességbe, hanem vállalta és kiterjesztette külpolitikai és katonai hatalmát. Elkezdődött a hidegháború. 1949-ben megalakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO. Kitörtek a területi háborúk Koreában, Vietnamban, a Szovjetunió összeomlása után pedig a Balkánon és a Perzsa-öbölben. Amerika lett az egyetlen túlélő, fennmaradt „szuperhatalom” és „nélkülözhetetlen nemzet”. 2001-ben, a 9/11-es terrortámadás újabb indítékot adott Amerikának a fegyverkezésre és a katonai jelenlétének kiterjesztésére. Sorjában következtek az újabb katonai beavatkozások, ezúttal Irakban, Szomáliában és Afganisztánban. Az egész világra kiterjedő katonai szerepvállalás magával hozta a hatalmas hadiipart és a hozzá csatlakozó intézményrendszert és kiszolgáló ipart.  
Eisenhower volt az, aki már 1961 januárjában, nyolc éves elnökségének alkonyán, a nyilvánosság előtt elsőként óva intette Amerikát a katonai-nagyipari rendszer térhódításától. Figyelmeztetése ellenére napjainkban az amerikai hadsereg és a nagyipar összefonódása már megmásíthatatlan, lezárt tény, és magában foglalja a nemzetbiztonsági szervezeteket és a hálózati szolgáltató cégeket is. Amerika katonanemzet lett.  
A militarizmusnak két, az állampolgárok között is észlelhető vetülete van: az egyik az állampolitika és a hadsereg, a másik a katonai fegyveres erőkről, a fegyverkezésről és a katonai beavatkozásokról alkotott közszemlélet. Jelenleg az önkéntes amerikai hadseregben 1,4 millió katona szolgál. A tartalékos katonák száma 800 ezer. A védelmi költségvetés 650 milliárd dollár, a GDP 4,5 és az éves állami költségvetés 15 százaléka (2017-es adatok). Obama elnöksége alatt az ország többet költött a „nemzetvédelemre”, mint az őt követő nyolc ország együttvéve. Ezek a számok Trump elnöksége alatt csak nőni fognak.  
Az amerikai hadsereg 146 országban, a világ összes létező országának kétharmadában van jelen. Amerika jelenleg hat országban avatkozik be katonailag. Az idén a Pentagon nemcsak a nukleáris haderő korszerűsítésére és bővítésére vonatkozó terveit nyújtotta be Trump elnöknek, hanem a kiterjesztésre a csökkentett hatáserejű, harcászati atomfegyverek gyártására is, megszegve ezzel az érvényben levő nemzetközi egyezményeket.  
Az Öböl-háborúk kapcsán a hátországban és a harctereken, a katonai-nagyipari vállalatok alkalmazásában megjelent egy új szereplő: a magán-szerződő, magán-vállalkozó beszállító, építő, működtető, kiszolgáló, hírszerző, adatfeldolgozó, biztonsági stb. alkalmazott és harcos. Számuk – csaknem kétmillió – meghaladja a szolgálati állomány számát. Legalább egy magánvállalkozóra van szükség ahhoz, hogy egy katona elláthassa feladatát. A magánvállalkozók átlagkeresete a nyolcszorosa-tízszerese egy közkatona alapfizetésének. Összességében, a háború újfent sokaknak nyújt kimeríthetetlen meggazdagodási lehetőséget, és ebben Amerika a kiterjedt, világméretű katonai jelenlétével és beavatkozásaival a legjobban kihasználható vásárló és ügyfél.  
Kevésbé ismert a militarizmus megnyilvánulása és elterjedtsége az amerikai társadalomban. A békés és gazdag hátországban, a honpolgár számára a „militarizmus” akkor kezdődik, amikor a környezetében megjelennek az egyenruhás katonák. Az Egyesült Államok nagyvárosaiban mind gyakrabban látni jövő-menő katonákat, terepszínű sivatagi szolgálati egyenruhában. Futball (rögbi) és baseball mérkőzéseken egyenruhás katonák hozzák be az amerikai lobogót, és a sportpálya peremén állva nézik a mérkőzést. Katonai díszőrséget látni hivatalos rendezvényeken és közéleti megmozdulásokon. A katonák mindenütt nagy köztiszteletnek örvendenek; ők a hősök akkor is, ha sokukat nem annyira a hazafiasság, mint a megélhetési lehetőség és az alig néhány év szolgálati idő után is bőkezű nyugdíj és egyéb juttatás kilátása vonzza a hadsereg kötelékébe. Nagyvárosok utcáin mind több rendelésre készült rendszertáblával ellátott magángépkocsi látható „Vietnami (vagy Öböl) háború veteránja”, „Sebesülési érem viselője” felirattal, sőt olyan is, hogy a gépkocsi vezetője egy „Veterán büszke szülője”. 
A hadsereg négy fegyverneme – gyalogság, légierő, haditengerészet és tengerészgyalogság – egymással versengve hirdet az írott és íratlan sajtóban, önkéntes jelentkezésre buzdítva a fiatalokat. A Nemzeti Futball Liga hirdetéseiben „a hadsereg megbecsülésének hivatalos támogatójaként” tünteti fel magát, úgyszintén a gépkocsi gyártók, a biztosító vállalatok, a sörfőzdék, stb.  
A TV-ben és az interneten a háború úgy jelenik meg, mintha videojáték lenne. Húsz-harminc évvel ezelőtt az orvoslásról és a rendőrségi nyomozómunkáról szóló sorozatok voltak a kereskedelmi tévécsatornák legnépszerűbb műsorai. Mára felváltották őket a terrorizmus ellen folytatott katonai beavatkozásokat dicsőítő tévésorozatok, a Delta Force (kommandósok), a Navy SEAL (a tengerészet tengeri-légi-szárazföldi alakulata) és a SWAT (különleges egység) stb. című műsorok. Bevásárlóközpontokban, repülőtereken gyakran halad el az ember fegyverropogástól hangos, csilingelő játéktermek mellett, ahol tizenévesek játsszák a soha véget nem érő háborús videojátékokat.  
Külön említést érdemel a leszerelt katonák, a veteránok helyzete és társadalmi elfogadása, mert adalékot szolgáltat a militarizmus elterjedtségének bemutatásához. (A szerző mint besorozott gyalogsági zászlóaljorvos szolgált Vietnamban, és pályafutása alatt a veteránok betegellátásával foglalkozott.) A II. világháború és a koreai háború veteránjai besorozott katonák voltak. Hazafias kötelességüknek tekintették, hogy fegyvert fogjanak a hazájuk védelmére. Leszerelésük után visszavonultak a polgári életbe, és eszükbe sem jutott, hogy a haza szolgálata életre szóló kiváltságokra jogosítja őket. 
A leszerelt katonáknak ez a hazafias hozzáállása a vietnami háború kudarca után megszűnt. A háborút követő években a veteránok egyre növekvő számban, különböző kétes eredetű és nehezen bizonyítható testi és lelki betegségre - főleg poszttraumás stressz zavarra - hivatkozva rokkantsági segélyért folyamodtak a hatóságoknál. Az első, Irak ellen folytatott Öböl-háború után, a félmillió bevetett – most már önkéntes – katona csaknem fele folyamodott rokkantsági segélyért annak ellenére, hogy a harctéren elesett katonák száma nem haladta meg a százat. (A háborút az amerikai légierő és a távolsági tüzérség nyerte meg.) Ugyanez volt tapasztalható a második Öböl-háborút követően. Az afgán háború veteránjai is tömegesen igényelnek rokkantsági segélyt. A segélyben részesülő több mint négymillió katonának csupán 17 százaléka harctéri sebesült, többségük a koreai és a vietnami katonai beavatkozások ma is élő veteránja.
Hova vezet mindez? Trump tanácsadói és miniszterei között nem egy nyugdíjas vagy ideiglenesen nyugállományba helyezett tábornok szerepel. Nyilatkozataikból úgy tűnik, hogy ellenséges fenyegetést észlelnek világszerte, jelenleg Oroszországból, Iránból és Észak-Koreából. A kormány meggyőzésre irányuló tevékenysége pedig belenevelte az amerikai polgárokba azt a felfogást, hogy a hazafiasság együtt jár a hadigépezet feltétel nélküli támogatásával; a fegyverkezésre fordított kiadások csökkentésének csupán a felvetése is azonnali tiltakozást vált ki. 
Magyarország NATO-tag és az Egyesült Államok katonai szövetségese. Katonáink Irakban és Afganisztánban szolgálnak. Elkötelezettségünk a közös védelemre nem kérdőjelezhető meg. Mégis, politikusaink és döntéshozóink, végzetes történelmi tapasztalatainkra hivatkozva, mérsékletre buzdíthatják szövetségeseinket. Nehogy szövetségesként, netán csatlósként belesodródjunk egy újabb világháborúba.
Szerző
Simon Géza