Dúró Dóra gonosz terve

Az nem megoldás, hogy a nőket megzsaroljuk a rendelő vizsgálójában, a betegjogok köntösébe bújva kínozzuk őket.
Dúró Dóra országgyűlési képviselő határozati javaslatot nyújtott be arról, hogy a terhesség-megszakítás előtt kötelező legyen meghallgattatni a magzat szívhangját a várandós nővel. Hogy pontosan megértsük javaslatát: „kerüljön be a magzati élet védelméről szóló törvénybe az az egészségügyi intézményekre és alkalmazottakra, elsősorban szülész-nőgyógyászokra vonatkozó elvárás, hogy minden, magát terhesnek érző anyának a másállapot jövőjéről való döntést megelőzően, metodológiai előírások szerint tegyék lehetővé a testében hordott magzatgyermek szívhangjának meghallgatását.” 
Arról a nőről beszélünk, aki fájdalom, szorongás és kétségbeesés után úgy dönt, hogy gyermekét nem tudja vállalni, abortuszra kényszerül. Mindezt a betegjogokra hivatkozva tenné a képviselő, belevegyítve az orvosi és bioetikai szakirodalomban használt tájékozott beleegyezés hibás értelmezését. Ez a javaslat, ha elfogadják, az Országgyűlés szégyene lesz. 
Az emberkínzást, ami ebben a gonosz ötletben benne van, rendes körülmények között a jog büntetni rendeli. Dúró Dóra képes lenne felügyelőket állítani a vizsgáló orvosok mellé, hogy kaján mosollyal nézzék, mit szól a 16 éves, buliban megesett lány a baba utolsó szívhangjához? És ott sorakoznának a megmondók a kórház, a rendelő folyosóján, hogy számon kérjenek, strigulázzanak? Az abortusz körüli döntésekbe, a beavatkozásba a sorsokat látva az egészségügyben dolgozó is belehal egy kicsit. Hát most kaphat még egy lelki terhet.
Igen, egy józan vitában, egy normális országban a terhességmegszakítás témakörének megbeszélésekor számba kell venni, hogy létezik-e etikus abortusz. Azok, aki ezt megpróbálják megválaszolni, általában a pro life (életért) és a pro choice (választásért) mozgalmak köré tömörülnek. Az előző irányzat képviselői számára a fogantatás pillanatától kezdve szent és tiszteletre méltó az emberi élet, amit óvni és védeni kell mindenáron. A pro choice mozgalom hívei teljes szabadságot követelnek a nőknek a döntésben.  
Az élethez való joggal összefüggésben az Alaptörvény úgy fogalmaz, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” Ennek gyakorlati megvalósulása a társadalmi egyeztetés folyamatában valósítható meg. A védőnők azok, akik emberfeletti munkával csökkenthetik az abortuszok számát, csöndben, tudással és tapintattal, legalábbis erre való törekvéssel. De az nem megoldás, hogy a nőket megzsaroljuk a rendelő vizsgálójában, a betegjogok köntösébe bújva kínozzuk őket. Oda Dúró Dórának és politikus társainak nincs belépés.
A bioetikai, szakmai, jogi ismereteket nélkülöző, azokat értelem nélkül használó beadványt készítő fiatalasszonynak inkább azt kellene észrevennie, hogy az iskolákban évtizedek óta eredménytelen a megfelelő biológiai ismeretek elsajátíttatása, a tudatos egészségmegőrző magatartás kialakítása. A fogamzásgátlás lehetősége sem elérhető mindenki számára: részben a készítmények magas ára miatt, másrészt tudatlanság, ismerethiány okán. A törvényeink nem támogatják azokat a segítő, mediátori eljárásokat, amelyek a várandós lányra és a családra fordítaná a figyelmet. Anyagi segítséggel, életvezetési tanáccsal, ahol szükséges, különös tekintettel a fiatalkorúak helyzetére. Erre a gyermekvédelemben sem személyi, sem szervezeti kapacitás nincs. A védőnői jogosítványok sem elégségesek.
Ilyen körülmények között minden elkapkodott törvényhozás emberkínzással ér föl. A kérdésről a társadalommal, elsősorban az érintett nőkkel és párjukkal, az egyházakkal lefolytatott vita után lehet érdemben beszélni.
2018.09.04 09:00
Frissítve: 2018.09.04 09:25

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22