Dúró Dóra gonosz terve

Az nem megoldás, hogy a nőket megzsaroljuk a rendelő vizsgálójában, a betegjogok köntösébe bújva kínozzuk őket.
Dúró Dóra országgyűlési képviselő határozati javaslatot nyújtott be arról, hogy a terhesség-megszakítás előtt kötelező legyen meghallgattatni a magzat szívhangját a várandós nővel. Hogy pontosan megértsük javaslatát: „kerüljön be a magzati élet védelméről szóló törvénybe az az egészségügyi intézményekre és alkalmazottakra, elsősorban szülész-nőgyógyászokra vonatkozó elvárás, hogy minden, magát terhesnek érző anyának a másállapot jövőjéről való döntést megelőzően, metodológiai előírások szerint tegyék lehetővé a testében hordott magzatgyermek szívhangjának meghallgatását.” 
Arról a nőről beszélünk, aki fájdalom, szorongás és kétségbeesés után úgy dönt, hogy gyermekét nem tudja vállalni, abortuszra kényszerül. Mindezt a betegjogokra hivatkozva tenné a képviselő, belevegyítve az orvosi és bioetikai szakirodalomban használt tájékozott beleegyezés hibás értelmezését. Ez a javaslat, ha elfogadják, az Országgyűlés szégyene lesz. 
Az emberkínzást, ami ebben a gonosz ötletben benne van, rendes körülmények között a jog büntetni rendeli. Dúró Dóra képes lenne felügyelőket állítani a vizsgáló orvosok mellé, hogy kaján mosollyal nézzék, mit szól a 16 éves, buliban megesett lány a baba utolsó szívhangjához? És ott sorakoznának a megmondók a kórház, a rendelő folyosóján, hogy számon kérjenek, strigulázzanak? Az abortusz körüli döntésekbe, a beavatkozásba a sorsokat látva az egészségügyben dolgozó is belehal egy kicsit. Hát most kaphat még egy lelki terhet.
Igen, egy józan vitában, egy normális országban a terhességmegszakítás témakörének megbeszélésekor számba kell venni, hogy létezik-e etikus abortusz. Azok, aki ezt megpróbálják megválaszolni, általában a pro life (életért) és a pro choice (választásért) mozgalmak köré tömörülnek. Az előző irányzat képviselői számára a fogantatás pillanatától kezdve szent és tiszteletre méltó az emberi élet, amit óvni és védeni kell mindenáron. A pro choice mozgalom hívei teljes szabadságot követelnek a nőknek a döntésben.  
Az élethez való joggal összefüggésben az Alaptörvény úgy fogalmaz, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” Ennek gyakorlati megvalósulása a társadalmi egyeztetés folyamatában valósítható meg. A védőnők azok, akik emberfeletti munkával csökkenthetik az abortuszok számát, csöndben, tudással és tapintattal, legalábbis erre való törekvéssel. De az nem megoldás, hogy a nőket megzsaroljuk a rendelő vizsgálójában, a betegjogok köntösébe bújva kínozzuk őket. Oda Dúró Dórának és politikus társainak nincs belépés.
A bioetikai, szakmai, jogi ismereteket nélkülöző, azokat értelem nélkül használó beadványt készítő fiatalasszonynak inkább azt kellene észrevennie, hogy az iskolákban évtizedek óta eredménytelen a megfelelő biológiai ismeretek elsajátíttatása, a tudatos egészségmegőrző magatartás kialakítása. A fogamzásgátlás lehetősége sem elérhető mindenki számára: részben a készítmények magas ára miatt, másrészt tudatlanság, ismerethiány okán. A törvényeink nem támogatják azokat a segítő, mediátori eljárásokat, amelyek a várandós lányra és a családra fordítaná a figyelmet. Anyagi segítséggel, életvezetési tanáccsal, ahol szükséges, különös tekintettel a fiatalkorúak helyzetére. Erre a gyermekvédelemben sem személyi, sem szervezeti kapacitás nincs. A védőnői jogosítványok sem elégségesek.
Ilyen körülmények között minden elkapkodott törvényhozás emberkínzással ér föl. A kérdésről a társadalommal, elsősorban az érintett nőkkel és párjukkal, az egyházakkal lefolytatott vita után lehet érdemben beszélni.
Frissítve: 2018.09.04. 09:25

Az exportképesség csapdája

Korántsem egységesek a kis- és közepes vállalkozások abban, hogy exportképesek legyenek, horribile dictu külhonban képviseleti irodát működtessenek, leánycéget alapítsanak, vagy piaci ismeretekkel rendelkező ügynököket alkalmazzanak. A segítségnyújtásra kiszemelt  kereskedőházi szervezet viszont megbukott. Maga  a külgazdasági és külügyi tárca is elismerte, ahhoz, hogy ez az intézményhálózat "a legmagasabb színvonalon és hatékonysággal ellássa exportképesség-fejlesztési és a külpiacszerzési feladatát" szervezeti változtatásokra van szükség. Pedig a külföldön működő kereskedőházak felállítása nem volt ördögtől való, de ha csak annyit mondunk, hogy a moszkvainak az (egykori) Quaestor volt a meghatározó tulajdonosa, akkor nem járunk messze  az igazságtól, ha megállapítjuk:  kereskedőházak kiválóan fizető kádertemetőként és a külhonban élő szerencselovagok Eldorádójaként funkcionáltak. Bár nem tagadjuk, hogy a "fertőzöttség" ellenére, ritka kivételként, még egészséges működés is fellelhető volt. Akadtak, akik szerint a kormány nem áldozott elég pénzt a (kül)kereskedelemfejlesztésre. Fájó kimondani: még szerencsére! Miniszterelnökünkről közismert, hogy nem a gazdasági folyamatok átlátása a legerősebb oldala. Amikor új kormányprogramjának meghirdetésekor úgy fogalmazott, hogy "a hazai tulajdonú társaságok arányát 50 százalékkal (kell) növelni az exportban,"  ezt csak a torz hazafiú hevület részeként írhatjuk le.  A legfrissebb statisztikai adatok szerint a  hazai tulajdonú cégek exportrészesedése bizony elég szerénynek tűnik. Ezt elvileg 50 százalékkal megnövelni nem egy nagy kunszt. Sikere mégis kétséges. Most attól tekintsünk el, hogy külkereskedni tudni kell. Az azonban az igazi akadály, hogy lámpással kell keresni az olyan társaságokat, amelyeknek a hazai piac már szűkös ugyan, de a bővülés lehetőségét ne külföldi befektetőtől várnák (lásd Szentkirályi vagy a Fornetti). Ez a versenyképes fejlődés iránya. Szeretjük, nem szeretjük. Ez a realitás.  
Szerző
Bonta Miklós

Kisajátítás

Egy temetésen elbúcsúzni a halottunktól, ez a szomorú, ám bizonyos esetekben nem elkerülhető helyzet, megköveteli az eleganciát, a nagyvonalúságot és az empátiát. Mindannyian követünk el hibákat, bűnöket, véghez viszünk nehezen megbocsátható tetteket. Mégis egy temetés, a búcsúzás az elengedésről és a megbocsátásról kell hogy szóljon. Az ítélethozatal nem a mi tisztünk. Az már máshol kell hogy eldőljön. A miniszterelnök nem sűrűn mond temetői búcsúztatót. Nyilván oka van rá, ha erre vállalkozik. Kerényi Imre temetésén megtette ezt a gesztust. Ezzel még nem lenne semmi baj. Kerényi miniszterelnöki megbízott volt, az utóbbi időben a politika felé fordult. Bár épp a temetésén méltón búcsúztak tőle kollégái, tanítványai. A miniszterelnök viszont már nem először háborús kontextusban beszélt végig. A halottat bajtársának nevezte, hozzátéve: „ Jó harcos voltál, tudtál úgy harcolni, ahogy senki más nem tudott”. Persze szó volt az ellenségről is, minősítő mondatokkal. Mindez egy temetésen és búcsúztatáson, ahol a tanítványok összekapaszkodva énekeltek és a kollégák mélyen gyászoltak. Igen gyászoltak, politikai hovatartozás nélkül, merthogy a színházi embert búcsúztatták, az egykori rendezőt, osztályfőnököt, színházi direktort. Ebbe a gyászba szólt bele a miniszterelnök a szokásos megosztó, a háborús harcmodort továbbszító, könnyekkel küzdő, de mégis tolakodó módján. A halál nem tűri a kisajátítást. Nem tűri a politikai kampányban, vagy egy stadionban jól mutató szólamokat. Nem tűri, hogy eszközként használják fel, mondjuk politikai célra. Ez a gesztus nem csak a halotthoz nem méltó, hanem a megjelent gyászolókhoz sem. Egy politikus érvényességéről, hitelességéről akkor beszélhetünk, ha a gyászban nem kisajátít. vagy kirekeszt, hanem feloldozást keres. A gyászban nincs helye a háborúskodásnak. 
Szerző
Balogh Gyula