Szakály Sándor két hazugsága

Őszintén szólva unnánk már, hogy a jobboldali hatalom emlékezetpolitikájával foglalkozzunk. De sajnos muszáj, mert unos-untalan beleakadunk Szakály Sándor udvari történész képzettségét megalázó kijelentéseibe. A VERITAS Történetkutató Intézet – ironikus, de már az Igazság név is hazugság – főigazgatója, kerül amibe kerül, megbízhatóan szolgálja ki a kormány történelmi szövetbe ágyazott reálpolitikai céljait. Szakály a hét végén Horthy Miklós újratemetésének 25. évfordulóján, Kenderesen – némileg kiterjesztve mondanivalóját – az „úgynevezett zsidókérdésről” szólva arról beszélt, hogy a zsidótörvények nem jogfosztóak, hanem jogkorlátozóak voltak. Mondanánk Szakálynak, ugyan tenné már fel a kérdést a fronton agyonvert munkaszolgálatosoknak, az Auschwitzban füstté váltaknak, vagy a Horthy-rendszer termékei, Szálasi nyilasai által a Dunába lőttektől és utódaiktól, vajon melyik jogi értelmezést tartják érvényesnek. Esetleg az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálás legyilkoltjait, elfogadják-e, hogy csupán „idegenrendészeti eljárás” áldozatául estek. De nem érzelmi kérdésről van szó, azon már túl vagyunk. Szakály első hazugsága, hogy kimondatlanul az akkori hatályos törvényekre hivatkozik. Ha ebből indulunk ki, akkor a nürnbergi pert semmisnek mondhatjuk, a náci Németország vezetőit még csak köztörvényes gyilkosként sem ítélhették volna el, tehát nem létezhet olyan emberiességi szempont, amely felülírhatná egy-egy ország törvényeit. Akkor nem lehetnek az emberiesség nevében elítélni a sztálini bűnöket, a gulágot sem. De van Szakálynak még egy hazugsága, amely a kormányé is. Ebben az országban az antiszemitizmus ellen állítólag nulla tolerancia van érvényben, amit a kormányfő nem győz hangsúlyozni, amikor a kormány – és nem a törvények – védelme alá helyezi a magyar zsidóságot. (Értsd: a vallásszabadságot.) Épp olyan mértékben hangsúlyozza ezt, amilyen mértékben – vagy éppen mértéktelenül – védelmezi az ország és Európa zsidó-keresztény kultúráját a bevándorlóktól. Közben a nyílt antiszemitizmus parazsát fújva teleaggatja az országot a nemzet ellenségének kikiáltott amerikai-magyar milliárdost ábrázoló plakátokkal. Soros Györgyből nem azért lett a nemzet ellensége, mert zsidó, hanem mert keresztezi Orbán illiberalista (mostanában „kereszténydemokrata”) berendezkedését, s bár soha nem támogatta az illegális bevándorlást – épp ellenkezőleg - a nyílt társadalom eszméjét hirdeti az orbáni autokráciával szemben. Bármit mondjon Orbán a zsidóság védelméről, ebben az országban egy zsidót ellenségként kiplakátolni politikai őrültség, mert a közönség a zsidót látja meg benne először. Szakály, mint történész, nem akarja látni, hogy a zéró tolerancia, a Soros-plakátok, valamint az ő „jogi értelmezése” nem fér meg egymás mellett. Pedig: vagy-vagy. Is itt nincs. És aztán végképp nem zsidókérdés. Túl sokat vesztett ez az ország annak idején a zsidótörvényekkel, amelyekkel átszabták a nemzet organikus szövetét, hogy aztán ugyanezt megtegye a háború utáni kommunista hatalom is – akkor épp a svábok kitelepítésével. Nem szabadna rászabadítani a nemzetre még egy őrült szabót, aki elhiteti: a (tömeg)gyilkosság utólag jogilag magyarázható.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.09.04. 09:14

Az exportképesség csapdája

Korántsem egységesek a kis- és közepes vállalkozások abban, hogy exportképesek legyenek, horribile dictu külhonban képviseleti irodát működtessenek, leánycéget alapítsanak, vagy piaci ismeretekkel rendelkező ügynököket alkalmazzanak. A segítségnyújtásra kiszemelt  kereskedőházi szervezet viszont megbukott. Maga  a külgazdasági és külügyi tárca is elismerte, ahhoz, hogy ez az intézményhálózat "a legmagasabb színvonalon és hatékonysággal ellássa exportképesség-fejlesztési és a külpiacszerzési feladatát" szervezeti változtatásokra van szükség. Pedig a külföldön működő kereskedőházak felállítása nem volt ördögtől való, de ha csak annyit mondunk, hogy a moszkvainak az (egykori) Quaestor volt a meghatározó tulajdonosa, akkor nem járunk messze  az igazságtól, ha megállapítjuk:  kereskedőházak kiválóan fizető kádertemetőként és a külhonban élő szerencselovagok Eldorádójaként funkcionáltak. Bár nem tagadjuk, hogy a "fertőzöttség" ellenére, ritka kivételként, még egészséges működés is fellelhető volt. Akadtak, akik szerint a kormány nem áldozott elég pénzt a (kül)kereskedelemfejlesztésre. Fájó kimondani: még szerencsére! Miniszterelnökünkről közismert, hogy nem a gazdasági folyamatok átlátása a legerősebb oldala. Amikor új kormányprogramjának meghirdetésekor úgy fogalmazott, hogy "a hazai tulajdonú társaságok arányát 50 százalékkal (kell) növelni az exportban,"  ezt csak a torz hazafiú hevület részeként írhatjuk le.  A legfrissebb statisztikai adatok szerint a  hazai tulajdonú cégek exportrészesedése bizony elég szerénynek tűnik. Ezt elvileg 50 százalékkal megnövelni nem egy nagy kunszt. Sikere mégis kétséges. Most attól tekintsünk el, hogy külkereskedni tudni kell. Az azonban az igazi akadály, hogy lámpással kell keresni az olyan társaságokat, amelyeknek a hazai piac már szűkös ugyan, de a bővülés lehetőségét ne külföldi befektetőtől várnák (lásd Szentkirályi vagy a Fornetti). Ez a versenyképes fejlődés iránya. Szeretjük, nem szeretjük. Ez a realitás.  
Szerző
Bonta Miklós

Kisajátítás

Egy temetésen elbúcsúzni a halottunktól, ez a szomorú, ám bizonyos esetekben nem elkerülhető helyzet, megköveteli az eleganciát, a nagyvonalúságot és az empátiát. Mindannyian követünk el hibákat, bűnöket, véghez viszünk nehezen megbocsátható tetteket. Mégis egy temetés, a búcsúzás az elengedésről és a megbocsátásról kell hogy szóljon. Az ítélethozatal nem a mi tisztünk. Az már máshol kell hogy eldőljön. A miniszterelnök nem sűrűn mond temetői búcsúztatót. Nyilván oka van rá, ha erre vállalkozik. Kerényi Imre temetésén megtette ezt a gesztust. Ezzel még nem lenne semmi baj. Kerényi miniszterelnöki megbízott volt, az utóbbi időben a politika felé fordult. Bár épp a temetésén méltón búcsúztak tőle kollégái, tanítványai. A miniszterelnök viszont már nem először háborús kontextusban beszélt végig. A halottat bajtársának nevezte, hozzátéve: „ Jó harcos voltál, tudtál úgy harcolni, ahogy senki más nem tudott”. Persze szó volt az ellenségről is, minősítő mondatokkal. Mindez egy temetésen és búcsúztatáson, ahol a tanítványok összekapaszkodva énekeltek és a kollégák mélyen gyászoltak. Igen gyászoltak, politikai hovatartozás nélkül, merthogy a színházi embert búcsúztatták, az egykori rendezőt, osztályfőnököt, színházi direktort. Ebbe a gyászba szólt bele a miniszterelnök a szokásos megosztó, a háborús harcmodort továbbszító, könnyekkel küzdő, de mégis tolakodó módján. A halál nem tűri a kisajátítást. Nem tűri a politikai kampányban, vagy egy stadionban jól mutató szólamokat. Nem tűri, hogy eszközként használják fel, mondjuk politikai célra. Ez a gesztus nem csak a halotthoz nem méltó, hanem a megjelent gyászolókhoz sem. Egy politikus érvényességéről, hitelességéről akkor beszélhetünk, ha a gyászban nem kisajátít. vagy kirekeszt, hanem feloldozást keres. A gyászban nincs helye a háborúskodásnak. 
Szerző
Balogh Gyula