Veritas;Horthy;emlékezetpolitika;

2018-09-04 09:00:00

Szakály Sándor két hazugsága

Őszintén szólva unnánk már, hogy a jobboldali hatalom emlékezetpolitikájával foglalkozzunk. De sajnos muszáj, mert unos-untalan beleakadunk Szakály Sándor udvari történész képzettségét megalázó kijelentéseibe.

A VERITAS Történetkutató Intézet – ironikus, de már az Igazság név is hazugság – főigazgatója, kerül amibe kerül, megbízhatóan szolgálja ki a kormány történelmi szövetbe ágyazott reálpolitikai céljait. Szakály a hét végén Horthy Miklós újratemetésének 25. évfordulóján, Kenderesen – némileg kiterjesztve mondanivalóját – az „úgynevezett zsidókérdésről” szólva arról beszélt, hogy a zsidótörvények nem jogfosztóak, hanem jogkorlátozóak voltak.

Mondanánk Szakálynak, ugyan tenné már fel a kérdést a fronton agyonvert munkaszolgálatosoknak, az Auschwitzban füstté váltaknak, vagy a Horthy-rendszer termékei, Szálasi nyilasai által a Dunába lőttektől és utódaiktól, vajon melyik jogi értelmezést tartják érvényesnek. Esetleg az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálás legyilkoltjait, elfogadják-e, hogy csupán „idegenrendészeti eljárás” áldozatául estek. De nem érzelmi kérdésről van szó, azon már túl vagyunk.

Szakály első hazugsága, hogy kimondatlanul az akkori hatályos törvényekre hivatkozik. Ha ebből indulunk ki, akkor a nürnbergi pert semmisnek mondhatjuk, a náci Németország vezetőit még csak köztörvényes gyilkosként sem ítélhették volna el, tehát nem létezhet olyan emberiességi szempont, amely felülírhatná egy-egy ország törvényeit. Akkor nem lehetnek az emberiesség nevében elítélni a sztálini bűnöket, a gulágot sem.

De van Szakálynak még egy hazugsága, amely a kormányé is. Ebben az országban az antiszemitizmus ellen állítólag nulla tolerancia van érvényben, amit a kormányfő nem győz hangsúlyozni, amikor a kormány – és nem a törvények – védelme alá helyezi a magyar zsidóságot. (Értsd: a vallásszabadságot.) Épp olyan mértékben hangsúlyozza ezt, amilyen mértékben – vagy éppen mértéktelenül – védelmezi az ország és Európa zsidó-keresztény kultúráját a bevándorlóktól. Közben a nyílt antiszemitizmus parazsát fújva teleaggatja az országot a nemzet ellenségének kikiáltott amerikai-magyar milliárdost ábrázoló plakátokkal. Soros Györgyből nem azért lett a nemzet ellensége, mert zsidó, hanem mert keresztezi Orbán illiberalista (mostanában „kereszténydemokrata”) berendezkedését, s bár soha nem támogatta az illegális bevándorlást – épp ellenkezőleg - a nyílt társadalom eszméjét hirdeti az orbáni autokráciával szemben. Bármit mondjon Orbán a zsidóság védelméről, ebben az országban egy zsidót ellenségként kiplakátolni politikai őrültség, mert a közönség a zsidót látja meg benne először.

Szakály, mint történész, nem akarja látni, hogy a zéró tolerancia, a Soros-plakátok, valamint az ő „jogi értelmezése” nem fér meg egymás mellett.

Pedig: vagy-vagy. Is itt nincs. És aztán végképp nem zsidókérdés. Túl sokat vesztett ez az ország annak idején a zsidótörvényekkel, amelyekkel átszabták a nemzet organikus szövetét, hogy aztán ugyanezt megtegye a háború utáni kommunista hatalom is – akkor épp a svábok kitelepítésével. Nem szabadna rászabadítani a nemzetre még egy őrült szabót, aki elhiteti: a (tömeg)gyilkosság utólag jogilag magyarázható.