NAT, mint gumicsont

A kultúrkampf háborgó tengerébe csobbant a tanévkezdés alkalmával a Nemzeti alaptanterv. Ha nem ismernénk a dokumentumot, tartalmát akkor is tudnánk értékelni Gulyás Gergely véleménye alapján. „A NAT abban a formában, ahogy megkapták, biztosan nem lép életbe, ez egy vitairat, komoly változtatásokra van szükség” – értékelte a miniszter úr a kormány által felkért szakemberek által készített dokumentumot. A nemzeti-keresztény kormány egyik vezető politikusának értékelése azt sejteti, hogy a tanterv nem elég nemzeti, nem elég keresztény. Tény, hogy a „keresztény” kifejezés a terjedelmes szövegben mindössze hat helyen szerepel, s minden alkalommal „zsidó-keresztény” formulában. Ennek alapján bizonyosra vehető, hogy akad majd olyan (ál)szakmai és (ál)civil szervezet, amelyik követelni fogja a tanterv nemzeti és keresztény jellegének erősítését. Mert – lásd a Sargentini jelentést – a nemzetközi helyzet is fokozódik.

2018 szeptemberében, az oktatásügy kapcsán mégsem a NAT a fontos. Szakértők sokasága szerint a bemeneti – tantervi – szabályozás a nevelés-oktatás folyamatainak alakítása tekintetében idejét múlt megoldás, ennél fontosabb a kimeneti szabályozás. Azt kell pontosan definiálni, hogy bizonyos kimeneti pontokon mit kell tudniuk a diákoknak. Igaz, ehhez az iskolák, a pedagógusok szakmai önállóságát kellene biztosítani, hozzárendelve a nekik szükséges erőforrásokat, döntsék el ők, hogy a célhoz – a kimeneti követelményhez, eredménycélokhoz – milyen úton – milyen feladatok megoldásával, milyen módszerekkel, eszközökkel – jutnak el. Miközben a NAT-ban van a korszerűbb szabályozás felé való elmozdulás, a rendszer egésze nem gyerek és iskola, hanem tantervközpontú. Az iskolák, a pedagógusok szakmai önállósága 2011 óta nincs napirenden. Azok a pedagógusok, akiknek van tapasztalatuk a „tanterv és utasítás” dokumentuma alapján működött, uniformizált oktatás rendszeréről, vagy akár csak néhány évet töltöttek el az iskola kaleidoszkóp-világában, tudják, hogy az osztálytermi eseményeket, a pedagógus-tanítvány interakció személyiségformáló élményeit nem a tanterv határozza meg.

A NAT-nál fontosabb gondjai vannak a mai magyar oktatási rendszernek. Erre próbálta az MTA idei közgyűlése is határozatban foglalt dokumentumával felhívni a figyelmet. Sikertelen, visszhangtalan volt e próbálkozás. Pedig tudományos kutatások eredményeire épülő tényeket foglaltak össze, olyan tényeket, amik már ma is, rövid és hosszú távon is, súlyos és egyre súlyosabb gazdasági és társadalmi problémákat okoznak, fognak okozni.

Rendkívüli mértékben megnőtt a gyengén teljesítő – a PISA-teszteken a kettes szintet el nem érő – diákok aránya. A felmérésben, minden vizsgált területen minden negyedik magyar diák tartozik ebbe a körbe. Még inkább elgondolkoztató, hogy ez az arány 2009-es méréshez képest 2012-ben is, 2015-ben is növekedést mutat. Ugyanakkor a nemzetközi összehasonlító kutatások egyértelmű összefüggést mutattak ki a nemzeti PISA-eredmények változása és a nemzeti GDP alakulása között. Minden PISA-pont növekmény áttételesen ugyan, de kimutathatóan GDP növekedést generál.

Hasonlóan rémisztő folyamat az iskolát korán, végzettség nélkül elhagyók arányának növekedése. Míg ez az adat az EU átlagában folyamatos és szinte egyenletes csökkenést, addig a magyar adat 2010-tól – egy év kivételével – folyamatos növekedést mutat. Azok a fiatalok, akik végzettség nélkül lépnek ki az iskolarendszerből, vélelmezhető, hogy nem a GDP-termelő munkaerőként kapcsolódnak be a társadalmi munkamegosztás rendszerébe, hanem a szociális problémákat megjelenítő sokaságot növelik. Ehhez kapcsolódik a 16 éves korban az iskolában lévők arányának jelentős csökkenése. Míg 2010-ben csaknem 100 százalékos volt ez az arány, a tankötelezettség korhatárának változtatása következményeként 2016-ra 91,4 százalékra csökkent. Hasonló tendenciát mutat a 20 éves korban tanulók aránya.

Míg 2005-től 2011-ig ez az arány folyamatosan, nagyjából egyenletesen növekedett, elérve az 58 százalékot, addig 2011-től folyamatosan és nagyjából egyenletesen csökkenve 2016-ra „elértük” a 2003-as, 47 százalékot. Ez az adat nem csak a felsőfokú tanulmányokat folytató fiatalokat tartalmazza, hanem az érettségi után szakmát tanulókat is. Ha a felsőoktatás 2007-től kibontakozott expanziója – a felsőoktatásban végzettséget szerzők aránya - nem torpant volna meg, nem lenne gond. De 2014-ben ez a folyamat megállt, 2015-től pedig kimutathatóan csökkent. Míg az EU-átlag 2017-ben 0,3 százalékkal maradt el a 2020-as, 40 százalékos céladattól, addig a magyar adat 7,7 százalékkal, és még a magunk által vállalt céladattól – 34 százalék - is 1,7 százalékos elmaradásban voltunk. Ezek az adatok is szoros összefüggésben vannak a reálgazdaság már ma is megjelenő munkaerő-szükségletével. Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági prognózisok szerint a már közeli jövőben növekedni fog a felsőfokú végzettséget igénylő munkahelyek aránya. A ma iskolába járó fiatalok jövőjét, az életen át tartó tanulás fontosságát ne is említsük...

Oktatási, szociális és gazdasági problémára utal a PISA-vizsgálat iskolai teljesítményt és a családi hátteret, ezek összefüggését vizsgáló adata. A diákok iskolai teljesítményét Magyarországon határozza meg legerősebben családjuk társadalmi státusza. A 2015-ös vizsgálatban részt vevő harminchat ország sorában Magyarország az utolsó. Ez azt jelenti, hogy a szocio-kulturálisan kedvező helyzetben lévő családok gyermekeinek iskolai teljesítménye jó, a hátrányos helyzetű családok gyermekeinek iskolai teljesítménye gyenge. Ennek következtében az ország sok szegény családba született, tehetséges fiatal értékteremtő potenciálját veszíti el. A felső- és középosztály makacsul őrzi kulturális előnyét. A kormány a tehetségek megjelenését, kibontakozását akadályozó, a hátrányban lévők hátrányainak konzerválását eredményező – lásd az SNI-s gyermekek, vagy a gyermekvédelem ügyét -, a szegregációt rejtetten és időnként nyíltan támogató bűnös oktatáspolitikája a társadalom kasztosodását eredményezi. Ez, a közvetlen gazdasági károkon túl – bizonyítják más országok példái –, már középtávon a kedvezményezett helyzetben lévő társadalmi csoportoknak is kárára válik.

A kormány siker-történetként emlegeti a pedagógusok bérének emelését. Most nem térek ki a portfólió-ipar fellendülésére, a minősítési rendszer léleknyomorító jellegére. A bér-adatok viszont azt mutatják, hogy a pedagógusok fizetése – az emelések ellenére (!) – jelenleg távolabb van a szellemi foglalkozásúak nemzetgazdasági átlagától, mint tíz évvel korábban, 2008-ban volt. A kormány a minimálbérhez kötött bértábla ügyében becsapta a pedagógusokat, s noha a bérek növekednek, ezzel együtt az olló, a két foglalkozási csoport bére közötti különbség is növekszik. Ez önmagában is gond – foglalkoznak is ezzel a szakszervezetek -, következményei az oktatási rendszer minőségére vonatkoztatva drámaiak. A pedagógus-hiányra vonatkozó adatok, a pedagógus-korfa adatai azt mutatják, hogy a fiatalok számára továbbra sem vonzó az iskolák világa, a pályaelhagyók száma nagyobb, mint a pályakezdőké. Lassan nem lesz, aki tanítson, s ez néhány szakterületen, a szakképzésben nem a jövő, hanem a jelen valósága.

A magyar gazdaság, a magyar társadalom gazdagodása szempontjából a NAT tartalma sokad rangú kérdés. A magyar oktatásnak a NAT-tal alig beszélő viszonyban lévő, gazdasági és társadalmi problémák sokaságát eredményező gondjai viszont azonnali beavatkozást igényelnek, radikális oktatáspolitikai fordulatot követelnek.

Addig is, amíg ennek szükségességét felelős politikusok nem ismerik fel, nem történnek a kedvezőtlen folyamatokat megállító, azokat megfordító intézkedések, rágjuk a NAT-gumicsontot.