Szeptember 11.

Pártunk és kormányunk már régóta szeptember 11-re készül. Természetesen az Európai Parlament vitájára és arra, hogy ott megtárgyalják a Magyarországról készült jelentést. Érzékeltetik, micsoda katasztrófa lehet, ha azok kerekednek felül, akik szerint hazánkban nincs minden rendben a demokráciával. És közben nyilván eszükbe sem jut, hogy ez a dátum egy egészen másfajta katasztrófa miatt égett bele az emberiség emlékezetébe. Az a 17 évvel ezelőtti - véletlenül szintén - keddi nap megváltoztatta a világot. Nem csupán azért, mert a négy különböző helyen végrehajtott összehangolt támadásnak majdnem háromezer áldozata volt. Nem is azért, mert New Yorkban összedőlt a World Trade Center ikertornya, s az akkori események és következményeik a mai napig hatnak. Más lett Amerika, más lett a terrorizmus elleni világméretű küzdelem és az emberek hozzáállása is a világpolitikához, valamint alakítóihoz. Erősödött a félelem, hogy ezután bármi megtörténhet, mert köznapi valósággá vált egy olyan akció-sorozat, amilyen addig csak a filmkészítők képzeletében létezhetett. És van egy ország - talán több is, de mi maradjunk ennél -, amelynek vezetői saját hatalmuk bebetonozása érdekében következetesen rájátszanak ezekre az aggodalmakra. Bevándorlókkal, migránsokkal és a nyilvánvalóan velük érkező terroristákkal riogatnak - mivel ez tényleg megtörténhet -, s így zsarolják ki a bizalmat. Csak járulékos epizód, hogy eközben Magyarország elleni bosszúról, minősített hazugságok gyűjteményéről beszélnek az EP vitája kapcsán. Azzal kérkednek, hogy megvédik a magyar embereket, akárcsak a határokat, még akkor is, ha senki sem támadja őket. Évek óta farkast kiáltanak, de ne adja isten, hogy egyszer igazuk legyen. A világ ma a terrorra és áldozataira emlékezik. Orbán Viktor Strasbourgban csatázik. Ez 2018. szeptember 11.

Piknikhangulat

Tusványos, Kötcse, több napos zárt frakcióülés az aktuális parlamenti ülésszak előtt: három helyszín, ahol az elmúlt években eldőlnek a hazai politikai kérdések. A parlament helyett. A T. Házban már csak a gyakorlati megvalósítás marad, a látszatfelszólalások, az előre eldöntöttek gépies megszavazása, esetleg némi trollkodás az ellenzéki képviselőkkel. Nem csoda, hogy a sajtó nagy része nem a Kossuth térre, hanem a vidéki helyszínekre fókuszál, még akkor is, ha tudván tudja, a polgári piknikre és a frakcióülésekre nem nyer bebocsátást, s be kell érni azokkal az információmorzsákkal, melyeket a bennfentesek odavetnek. – Nem szégyellik magukat?! Így lerohanni szegényeket! – jegyezte meg szombaton délelőtt a kötcsei Dobozy-kúria bejáratánál a polgári piknikre érkezőket igazoltató, s az adománygyűjtő urnára vigyázó középkorú asszony. – Ide magukat jól érezni, beszélgetni érkeznek a vendégek, nem azért, hogy erőszakos újságírók vegzálják őket. Akadt persze néhány kolléga, akik megpróbálták elmagyarázni, ha a sajtótájékoztatókon, a Parlament folyosóin, vagy az írásban feltett kérdésekre érdemi válasz érkezne az év többi napján, a szeptember eleji szombat délelőttje nem nyilatkozatvadászatról szólna. Vagy tényleg azt hiszi bárki, hogy nincs kellemesebb program, mint a tűző napon ácsorogni egy somogyi falu mellékutcájában, s lesni, akad-e a potentátok között valaki, aki hajlandó megállni egy-két kérdés erejéig, vagy leszegett fejjel, esetenként lenéző gőggel átmasírozik a várakozókon. Merthogy magánrendezvényre érkeztek, természetesen magánemberként, ezt hivatott jelezni a rengeteg farmer, edzőcipő, galléros póló, hanyagul vállra vetett zakó, a parkolóban átvett, felül kigombolva hagyott ing. Általában abban sem volt köszönet, ha valaki megállt, mert csak néhány általánosságot puffogtatott el a kapuig, érdemi válasz a legritkább esetben érkezett. A NER alapvetése ugyanis – sok más egyéb mellett –, hogy a munkáját végző újságíró bármikor negligálható, nagyjából olyan gesztusokkal lehet lepattintani, mint anno az úriszék elé járult jobbágyot. Annak ellenére, hogy törvény rögzíti: mindenkinek joga, hogy tájékoztatást kapjon, a sajtó feladata a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás, melyet az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni. Más kérdés, hogy a legtöbb témában valóban nem volt érdemi információja a kérdezetteknek sem, legalábbis többször is elhangzott, hogy „majd a benti előadásokon megtudjuk, mi ezzel kapcsolatban az álláspont”. És a tájékozatlanság legalább annyira őszintének tűnt, mint az undor a újságíróhad láttán. Ami arra engedett következtetni, a többségnek fogalma sincs, mi zajlik a háttérben, csak utasítást kapott, hogy hazatérve mikor és hol kell előállnia a panelekkel. És az itiner mellé palóclevest, sztrapacskát és marhapofa-pörköltet. Mert így kerek a program.
Szerző
Vas András

Jaj, cica

Mérkőzéseket eldöntő beszólásaim vannak! – óbégatja a pálya mellől a lila pólós férfi. A padsor tetején áll, hatalmas sörhasa előremered a gyep felé, ő meg olyan arrogánsan szórja a szidalmakat a játékosaink felé, hogy igen gyorsan idegesek leszünk tőle. Idegenben persze nem emberkedünk, ismerjük az etikettet, eleve a vendégoldalra ültünk le érkezéskor, de hát ott olyan hideg volt az árnyékban, hogy nem lehetett megmaradni, úgyhogy átköltöztünk a hazai területre. Hárman vagyunk nők, összesen két gyerekkel, igaz, hogy ez a megyei harmadosztály, de hát mégiscsak vannak íratlan szabályok, ugyan, ki kötne belénk, ugye. Na, például a sörhasú. Egy csúnya szabálytalanságnál egyszerre kiáltunk mindhárman a játékvezető felé, hogy „semmi?”, mire a lila pólóból, gyomortájékról valami olyasmi érkezik, hogy miért, mi lenne, lépéshiba? Hárman összesen vagy nyolcvan évet töltöttünk a futballpálya mellett, így fészkelődni kezdünk a nyilvánvalóan hímsoviniszta kiszólás miatt. Öt–nullra megy a hazai csapat, semmi szükség nincs a mi alázásunkra még a pályán kívül is, úgyhogy amikor a tízesünket kezdi ócsárolni a sörhasú, odaszólok, hogy nem mindegy-e neki, mi miatt reklamál (egyébként jogosan, de ezt nem mondom) az általa Détárinak csúfolt tízes, ha úgyis ők vezetnek. Ez egy másik kávéház, cica, üvölt vissza a lila pólós lekezelőn, és hát valóban, igaza is van: ebben a kávéházban egy rossz Opel csomagtartójából árulják a szotyit meg a sört a kapu mögött, ami azért még mifelénk is elég pórias megoldás, de nem óhajtanám felbosszantani a házigazdákat, úgyhogy hallgatok. Rudika ellenben, akiben máris ott szunnyad a megyei meccsek minden tudása és a futballszurkolók lovagiassága, a vele érkező nők védelmében önérzetesen – és szerencsére halkan –, tíz éve minden bölcsességével megjegyzi: • Nem látok itt egy cicát se. Javaslom az OFOTÉRT-et. A második félidőben elindulok, hogy lefotózzam a pályát a töltés tetejéről. Ehhez a lila pólós mögött kell elhaladnom, aki olyan arrogáns hangon, mintha a titkárnője lennék, azt mondja: fényképezzem le. Nem mondom ki, nem mondom ki, nem mondom ki, ismételgetem magamban, de persze jól tudom, hogy már a cicánál elpattant a húr, és nagyon is ki fogom mondani, úgyhogy megállok, és mindenki számára jól hallhatóan megkérdezem:  – És mit írjak a kép alá? Hogy lila majom?  A sörhasú ugrik egyet a pad tetején, és eltorzuló arccal, reflexből felel: – A fradista kurva anyádat, teee!  – Nem vagyok fradista. Semmi bajom az Újpesttel – mondom neki higgadtan, amivel láthatóan összezavarom.  – Akkor meg mi a…  – Az előbb te cicának neveztél, hát akkor én is mondhatok egy állatot, nem? A körülötte állók összesúgnak, van, aki felém hadonászik, mások meg mintha egy-egy félmosolyt próbálnának eltüntetni a képükről. A sörhasú a meccs további részében értelmetlenül vagdalkozik, mintha semmi súlya nem maradt volna az óbégatásának. A csapatunk egyre idegesebb. Öt gólt rúgunk a semmiből, egyet a tízesünk, aki foghegyről odaveti a sörhasúnak, hogy na, most csúfolja csak Détárinak. Hát ennyit a mérkőzéseket megfordító beszólásokról.