Zsuzsika simán áthaladt

A hetvenes években Ferihegyen dolgoztam. A repülés Magyarországon még igazi különlegességnek számított, így aztán természetes volt, hogy rokonainkat és a családi barátokat segítettem a különböző formalitások intézésében.

Kis repülőtér volt akkoriban Ferihegy, mindnyájan, akik ott dolgoztunk, személyes ismerősök voltunk. Többségében mindig minden rendben ment, jegykezelés, poggyászfeladás – túlsúly elcsalva -, útlevél- és vámvizsgálat, majd végre elérkezett a nagy pillanat, beszállás a repülőgépbe.

Zsuzsika afféle távoli rokonnak számított, sikeres használtruha-kereskedésében a családtagok szívesen vásároltak. Negyven éves, csinos asszony volt, ezen a napon merészen kivágott, szűk ruhát és tűsarkú cipőt viselt, elvégre nem akárhová utazott: Londonba, a húgához. Már az előcsarnokban feltűnt, hogy milyen ideges, egy zsebkendővel törölgette a homlokát, arca sápadt, lábai remegtek. Még nem is láttam senkit, aki ennyire félt volna a repüléstől. Ráadásul anyám félóránként hívott a munkahelyemen, a forgalmi irodában, hogy hogyan haladnak a dolgok.

- Végig maradj vele, nehogy rosszul legyen – tanácsolta anyám, és már az ő hangja is feszült volt.

- Mi ez a nagy izgalom? – kérdeztem.

- Most repül először – zárta le a beszélgetést anyám.

Mindent a szokásos módon intéztem, a kis túlsúlyt elnéztük neki, aztán a vámvizsgálat, de ez is az ismerősöknek járó vidámkodással, Jenő, a fiatal őrmester még kezet is csókolt neki, és a fülembe súgta, hogy azért szívesen belenyúlna a bugyijába, ezen jót nevettünk, elvégre fiatalok voltunk, Ferihegy pedig egy nagy családnak számított akkoriban, az efféle megjegyzések hozzátartoztak a hosszú szolgálat színesítéséhez. Anyám újra telefonált, hogy nem késik-e a járat, én pedig megnyugtattam, hogy időben indul.

- A fedélzetre is kísérd fel – adta ki anyám az utasítást. – És azonnal hívj, ha felszálltak.

Zsuzsika a tranzitváróban szipogott, magához szorította a ridiküljét, két ujja között pedig ott remegett a londoni beszállókártya. Végre beszállás, Zsuzsikát az ablak mellé ültettük, a légiutas-kísérőknek is szóltam, hogy afféle pánikbetegről van szó. A Malévnél kemény lányok dolgoztak, tudták, mi a dolguk, megígérték, hogy figyelnek rá. Az ajtók becsukódtak, az IL-18-as néhány perccel később felemelkedett a betonról, és nyugat felé fordult. Anyámat rögtön hívtam, hogy most már nyugodjon meg, én pedig a telexközpontban éjszakai műszakban dolgozó Adéllal tervezett egyéjszakás kalandra igyekeztem összpontosítani. Hiába, egy nagy család voltunk, ennek összes előnyével.

Reggel Zsuzsika telefonált Londonból, minden rendben ment, és külön megköszönte az én segítségemet, amit jólnevelten elhárítottam.

- Régen láttam valakit így félni – mondtam anyámnak, miután letettük a kagylót.

- Minden oka megvolt rá – felelte szárazon anyám. – Százezer forint volt a bugyijában.

Szegény Jenő, gondoltam, pedig mekkora fogás lett volna.