Sorozatfüggők: miért kell annyit várni az új évadra?

Publikálás dátuma
2018.09.18. 14:00

Fotó: Shutterstock
Korábban is voltak hosszabb szünetek két évad között - főleg a tévéműsoroknál, ahol egy évad jóval kevesebb epizódból állt – de ezek általában csak olyan esetekben fordultak elő, amikor valami zűr, feszültség volt a kulisszák mögött.
A Better Call Saul harmadik évadának június 19-én lett vége 2017-ben. A negyedik évad augusztus hatodikán kezdődött 2018-ban. A kettő között tehát 414 nap telt el, és ez majdnem száz nappal több, mint ami az első és a második évad között volt 2015-ben és 2016-ban - írja a Ténygyár.    De ez még semmi! Az Atlanta című sorozat első és második évada között 486 nap telt el, nem beszélve a Westworldről, ahol az első két évad között 505 napot kellett várniuk a rajongóknak. Ha a Stranger Things harmadik évada valóban 2019. május 24-én fog debütálni – akkor mintegy másfél évnyi a második és harmadik évad közötti szünet. És ha a Trónok harca utolsó évada 2019. április 14-én kezdődik majd, akkor pontosan 596 nap telik el az évadok között. (Tegyük hozzá, hogy sem a Stranger Things, sem a Trónok Harca nem jelentett be hivatalos premierdátumot, így a szünetek rövidebbek is lehetnek – de akár hosszabbak is.) De a dolgok nem voltak mindig így. Természetesen előfordultak hosszabb szünetek két évad között - főleg a tévéműsoroknál, ahol egy évad jóval kevesebb epizódból állt – de ezek általában csak olyan esetekben fordultak elő, amikor valami zűr, feszültség volt a kulisszák mögött. Például a Mad Men – Reklámőrültek negyedik és ötödik évada között 526 napra húzódott el a szünet, amíg az AMC és a rendező, Matt Weiner új szerződést nem kötött. Egy másik példa: a 24 című sorozat hatodik évada és a hetedik évadot nyitó 24: Szabadulás című film között 553 nap telt el, ez a 2007-2008-as nagy írósztrájkra vezethető vissza. De összességében a tévézés történetében ezek a hosszabb kimaradások nem gyakoriak. Egyetlen kivétel például a Maffiózók című sorozat ahol szándékosan tartottak hosszabb szüneteket, 484 napot a harmadik és negyedik, 456 napot a negyedik és ötödik, illetve 645 napot az ötödik és hatodik évad között. De a Maffiózók csupán kivétel volt, a legtöbb tévéműsor követte a szabályokat. 2018-ban azonban egyre gyakoribbá váltak az elhúzódó szünetek. Még mindig nem tudjuk, mikor kezdődik a Mr. Robot negyedik évada, pedig a harmadik még 2017 decemberében ért véget. Az HBO pedig bejelentette, hogy a Westworld harmadik évadára egészen 2020-ig várni kell. A Big Little Lies első és második évada között várhatóan két év szünet lesz, bár ebben az esetben érthetőbb, mert eredetileg önálló minisorozatoknak szánták az évadokat. A hosszú szünetek pletykája keringett az Emmy-díjas A szolgálólány meséje körül is. De mi folyik itt? Miért lesz egyre gyakoribb a sokszor egy éven túli szünet az évadok között? Bennfentesek szerint a válasz a három tévétrend metszéspontjában rejlik, amelyek együttesen egyre hosszabb késéseket eredményeznek. 1. Egyre rövidebbek az epizódok Az egyik oka annak, hogy az évadok közti szünet egyre hosszabb, az az, hogy maguk az évadok rövidebbek lettek. Például a Trónok Harca első hat évada mindössze 10 részből állt – de még így is hosszabb volt, mint a hetedik, amelyik összesen 7 epizódot számlált. A hetedik évad pedig hosszabb volt, mint a nyolcadik, amelyik már csak hatrészes lett. Mert, ugye, ez egyszerű matek: bár a Trónok harca hetedik és nyolcadik évada között 21 nappal rövidebb lenne ez a szünet, ha a hetedik évad is 10 részből állt volna, nem hétből. 2. A műsorok egyre többet akarnak, mind a kitermelt érték, mind a történetmesélés terén Évek óta kérdezik a Trónok harca rajongói, miért nem adnak ki több részt évadonként. A producerek válasza mindig ugyanaz: fizikailag lehetetlen tíznél több részt elkészíteni. Ez a show hatalmas termelési költségeinek (a speciális effektusoknak, az eltérő forgatási helyszíneknek) tulajdonítható. Ahogy a sorozat fejlődött, és a hatóköre bővült, úgy csökkent az epizódok száma évadonként. A műsorok vágyai messze túlmutatnak a termelési hatókörön, hiszen nagyon bonyolult történetmesélést akarnak végigvinni. Egy bonyolultabb sztorival rendelkező sorozatnak, például a Westworldnek, amelynek a részei szinte kirakós játékként állnak össze az évadokkal, időre van szüksége ahhoz, hogy megbizonyosodjon: tökéletes a történet és a forgatókönyv. (Bár a sorozat sikerét csupán a nézői vélemények döntik el) És még egy olyan sorozatnak is, mint a Better Call Saul, el kell mondania a saját történetét, miközben meggyőződik róla, hogy előbb vagy utóbb úgy fogja végezni, mint az előzményeként szolgáló Breaking Bad. Ezek a törekvések azonban sokszor alulmúlják a készítők elvárásait. Egyre több a tévéműsor, egyre nehezebb megkülönböztetni őket és kiemelkedni a többi közül, ezért a nézők egyre szigorúbb szemmel nézik a sorozatokat. 3. Nincs idejük a készítőknek A tévéműsorok tömeges terjedésének egyik következménye, hogy egyre több emberre van szükség azok futtatásához. De kevés a jó szakember, aki tényleg ismeri a sorozat-/műsorkészítés minden csínját-bínját. Amikor jön valaki, aki jól csinálja, amit csinál – mondjuk, mint például a Fargo írója, Noah Hawley – az időt igényel, több és alaposabb munkát, ez azonban a bemutatók késését eredményezheti – és egy már ismertebb sorozatnál (ahol a rajongók várják a folytatást) akár végzetes is lehet. Mindent összevetve: akár jók a hosszabb szünetek, akár nem, a nézőknek muszáj lesz hozzászokniuk ehhez, mert a tendencia egyre általánosabb lesz. Bár ott még nem tartunk, de elképzelhető, hogy a jövőben a sorozatok szinte úgy fognak működni, mint a filmek. Tehát akár két vagy három év is eltelhet két évad között, és a bemutatót olyan nagy médiafelhajtás előzheti meg, mint a mozifilmek esetében. És bár a szabadidő eltöltésére remek megoldás a tévéműsorok, sorozatok követése, de azoknak, akik akkor érzik jól magukat, amikor tudják, hogy kedvenc karaktereik, ha csak korlátozott ideig is, de még évekig velük lesznek – édesbús érzés lehet megélni ezeket a szüneteket.
Szerző
Témák
tévésorozatok
Frissítve: 2018.09.18. 15:29

Arcok vonzásában

Publikálás dátuma
2018.09.18. 11:32

Fotó: Cirko Film
Az iráni nagymester, Jafar Panahi életműve két részre tagolható: mielőtt eltiltották volna a filmezéstől a hazájában 2008-ban, illetve az utána következőre, amikor kényszerűségből titokban készíti a filmjeit. Mivel a „határozat” húsz évre szól, nyilván nem bírta ki, és több nagyjátékfilmet készített azóta (a Taxi Teherán még fődíjat is kapott a Berlinálén), a Három nő a legújabb. A korszaknak megfelelően ő maga is főszereplő, így az élete, a státusza is szóba kerül ebben a társadalmi drámában. Sőt, meghatározó része. Igazi abszurd élethelyzet: Panahi büntetésben és a titokban, a stáb megnevezése nélkül készült alkotásai csak hozzák a dicsőséget az iráni filmművészetnek, így magának annak az országnak is, amelyik őt el akarja hallgattatni.    A Három nő felütése igencsak figyelemfelkeltő: egy fiatal lányt látunk, aki lefilmezte azt, hogy felakasztja magát. Ezt a sajátos etűdöt a híres színésznő, Behnaz Jafari (aki Panahihoz hasonlóan önmagát alakítja) kapja meg a mobilján, így elindulnak a lány szülőfalujába, hogy kiderítsék, mi történt. Hamar kiderül: a lány – Marziyeh – életben van, ellenben a videót segítségkérésnek szánta, amit eleinte nem értünk. Majd lassan összeáll a kép: Marziyeh álma, hogy Teheránban sztár legyen, nem túl népszerű a férfiak által megalkotott szabályok szerint élő teli faluban. Mindeközben a filmben végig enigmatikusan, háttérben maradó idősebb nő karakteréről megtudjuk, hogy szintén a szórakoztatóiparban dolgozott és végül kirekesztették. Ez a film is igazi Panahi tematika, hiszen a teljes életműben végigvonul a nőt hátrányos helyzete az iráni társadalomban. Többek között ezért is tiltották el a rendezőt, de milyen érdekes, hogy Asghar Farhadi állami támogatásból készíthet szintén társadalomkritikus műveket, olyanokat, mint Az ügyfél. Az egyedüli dolog, amivel nem vagyok teljesen kibékülve, a film magyar címe, mert ez már önmagában is értelmezés. Az eredeti, Három arc, megengedi a következtetést, hogy az egyik hős maga Panahi és nem az igazából szemből sosem látott enigmatikus harmadik nőre irányul a fókusz. Infó: Három nő Forgalmazza a Cirkó Film

Krzysztof Zanussi: Nem tudom elfogadni, hogy Európának vége

Publikálás dátuma
2018.09.18. 11:00

Fotó: Sergii Kharchenko / NuPhoto
Pénteken 15. alkalommal rajtolt el Miskolcon a Jameson CineFest nemzetközi filmfesztivál. A nagyzsűri elnöke, Krzysztof Zanussi az erkölcsi nyugtalanság filmeseként ismert, Európába vetett hite továbbra is töretlen.
– A CineFest nyitányaként az Európai Mozi Nagykövete-díjjal tüntették ki. Az elismeréssel jár egyfajta nagyköveti felelősség is? – Nem tudok róla, mindenesetre szimpatikus meglepetés volt a díj, jól esett a szeretetteljes fogadtatás. Egy valódi diplomáciai megbízatással nem nagyon tudnék mit kezdeni. Igaz, egy nagykövet nemcsak egy államot, hanem egy ideát, egy identitást is képvisel. Lengyel vagyok olasz felmenőkkel, az önazonosságom szempontjából nagyon fontos, hogy európai vagyok. – Az európaiság érték: a fesztivál megnyitóbeszédében is ezt hangsúlyozta leginkább. – Büszke vagyok Európára: az emberiség fejlődése szempontjából a legtöbb dolog itt történt. Ezt ma sokan hajlamosak elfelejteni. Felvetődik a kérdés: Európa vezető szerepének földrajzi, geopolitikai okai volnának? Nem hiszem. Ez az itt élő népek mentalitásból fakad. És abból, hogy Európa fő koncepciója egy olyan antropológiai elképzelés, amely az alkotói tevékenységre felszabadította az embereket. A keleti civilizációkkal összehasonlítva a zsidó-keresztény kultúra nagyon sok lehetőséget nyitott meg. Legalábbis Nyugat-Európában. Keletnek gondja akadt a modernitással. A modernitás, a fejlődés, a haladás nyugati idea, aminek köszönhetően a mi generációnk minden korábbi nemzedéknél jobb körülmények között él. A fejlett országokban nincs éhezés, ám megvan a képességük arra, hogy akár az egész világot megmentsék. A mezőgazdaságukkal, az iparukkal, az ideáikkal. Ez Európa. Nem tudom elfogadni az olyan nézeteket, amelyek szerint Európának vége, Európa a múlt, a XXI. század úgyis Kína évszázada. Lehetséges, gazdasági szempontból nyilván folyik egy „olimpiai” verseny, de én azt szeretném, ha az én csapatom nyerne. – Sokan úgy tartják, az európai civilizáció kicsit megfáradt. Ön nem így látja? – Ezt látom én is. Lelkesedem Európáért, de kritikusan is szemlélem: az elmúlt három évtized sem volt mentes a tévutaktól. A posztmodernizmus, vagy a posztvalóság hamis víziójától például. Ezek veszélyes hibák, de Európa már sok, hatalmas történelmi hibát, bűnt is elkövetett. Mégis, mint a főnix, mindig újjá tudott születni. Ez még nem a vég! – A Brexit, az euroszkeptikus hangok megerősödése miatt mégis sokan úgy tartják, az Európai Uniónak – az egész kontinensnek – előbb-utóbb bealkonyul.  – Pedig nincs más választásunk, mint összefogni. Az unió országai között is folyik küzdelem a pozíciókért a jobb élet és a jobb ideák reményében. De az olyan véleményt is el kell tudni fogadni: Európa csalódást okozott nekünk, nem nyertünk vele. Lehet alapja az ilyen nézeteknek. Ám én önmagamban is csalódtam sokszor. A csalódást azonban nem destruktív, hanem teremtő hozzáállással lehet orvosolni. Európáért, nem pedig ellene kell tenni. Kínának és más civilizációknak is hatalmas terveik vannak arra, hogyan váljanak a világban dominánssá. 
– A filmgyártás, az amerikai mozik üzemeltetése terén valóban előre törtek a kínaiak, annak jelét azonban még nem lehet látni, hogy a filmvásznon az amerikai filmek dominanciáját veszélyeztetnék. Ebben a versenyben ön milyennek látja az európai film helyzetét? – Az európai filmművészet éppen olyan, mint Európa: atomizált állapotban van. Egyelőre nem jött el az európai fordulat, amiről a francia filmalkotók beszélnek. Új álmokat, új utópiákat kell teremtenünk. Az utópiák persze veszélyesek is tudnak lenni. Ahogy Oscar Wilde írta: „Anglia nem lesz addig kulturált ország, míg Utópia tartományt nem csatolja birtokaihoz” – de amint egy utópia valósággá vált, újabbakat kell kitalálnunk. Minden, amit a XIX. században megálmodtunk – a közoktatás, az egészségügy, a biztonság vagy az igazságosság terén − majdnem a teljességében megvalósult, csak az apró részletekben van még hiány. A kontinensen gyakorlatilag nincs éhezés, van viszont orvosi ellátás, közoktatás. Milyen irányba vezet a következő lépés, milyen új álmaink lehetnek? – ez a kérdés. A mostani vízióink ugyanis már idősek, és pusztán materialisták. Egy szám felett már nem lehet több autót birtokolni, több autópályát építeni. A környezetvédelemért tenni kell, de ezen túl milyen új szellemi, lelki dimenziók felé tudunk nyitni? Egy fiatalt egy idő után már nem motivál, hogy csak egy újabb és újabb autóért dolgozzon. Ő milyen új ideálokat tud találni? Válaszokat találni ezekre a kérdésekre: ezt az alkotó emberek tudják artikulálni, a művészet tudja előre mozdítani. Az erre való törekvést néha lehet látni az európai filmekben, de csak ritkán. Csalódott vagyok amiatt, hogy az 1970-es évek arany időszaka az európai filmművészetben, a nagy alkotókkal, a nagy ideákkal már csak múlt, és e pillanatban nem látni, lesz-e még hasonló. Talán a fiatalok, az új tehetségek teremtik majd meg. – Új, nem materialista ideálokat találni: ön nagyon optimista. A hatalom- és a birtoklásvágy az emberiség történetével egyidős. – Nem vagyok túlzottan optimista, de valamennyire mégiscsak az vagyok. És persze, a kapzsiságot nem mostanában találták ki, de az önzés az elmúlt időkben olyan új formákat öltött, ami csömörhöz vezet. Egy bizonyos mértéken felül többet enni sem tudunk: valami új, érdekes, antropológiai perspektívákat kell felfedeznünk. Sarkított példa: az állatkerti állatok, mivel eleget kapnak, nem harcolnak az élelemért. De valamiért mégiscsak küzdeniük kell. Így van ez az emberrel is. A küzdelem szüksége akkor sem múlik el, ha anyagi szinten mindenünk megvan. És valamit aztán mégiscsak fel kell majd áldoznunk, mert áldozat nélkül nincs fejlődés. Ez az egyik ereje az emberiségnek: dönthet úgy is, hogy egy ponton nemet mond az anyagi gyarapodásra, és egy másfajta gazdagságra törekszik. – Számos nem európai országban most inkább a túlélésért küzdenek. A menekültkérdésről, bevándorlásról mit gondol? – A menekültkérdésnél komolyabb kihívásnak tartom a bevándorlást. Afrika számos országában vízhiány, élelmiszerhiány van, amelyet a saját erejükből nem tudnak megoldani. Érthető, hogy a nélkülözők elindultak a gazdag országok felé. Ugyanez volt a népvándorlás idején is. Európában viszont még az európaiaknak is kevés a hely. Az éhezőket nem lőhetjük le: erkölcsi kötelesség, hogy Európa segítsen Afrikának. Ez persze veszélyeket is hordoz magában: nem új gyarmatosításra van szükség. Európa túl gazdag, fel kell áldoznunk valamit azért, hogy segíteni tudjunk ezeknek az afrikai országoknak a túléléséhez. Például feláldozhatjuk a család második autóját, de drága státuszszimbólumok nélkül is tudunk élni. A segítségnyújtás nemcsak morális szempontból fontos, önérdek is: ha nem tesszük, előbb-utóbb olyan forradalom lesz, amit Európa meg fog érezni. Még nem félünk eléggé. Pedig hasonló válsághelyzet provokálta ki száz évvel ezelőtt a bolsevik forradalmakat is, amelyek véleményem szerint az emberiség egyik katasztrófáját okozták.

Névjegy

Hatalom és egyén, politika és művész, üzleti siker és alkotói elkötelezettség konfliktusa: Krzysztof Zanussi több mint nyolcvan játékfilmje főként e témákat járja körül. Az erkölcsi nyugtalanság mozija a hetvenes-nyolcvanas években virágzott Lengyelországban, ő a mai napig morális kérdéseket feszeget a filmjeiben. Persze nem direkt üzenetek formájában. Ahogy fogalmazott egy korábbi interjújában: ha üzenni akarna, arra ott van az sms. 1939. június 17-én született Varsóban, nagyapja olasz vasútmérnökként telepedett le Lengyelországban: a család olasz ága a hűtőgépgyárukról ismert. Az Andrzej Wajda utáni lengyel filmes nemzedék vezéralakját viszont olyan filmekről tették híressé, mint a Mérleg, a Spirál, a Konstans, vagy A nyugodt Nap éve. Műveivel megnyerte többek között Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt, a Zsűri díját Cannes-ban, jelölték Golden Globe-díjra, megkapta a Locarnói Filmfesztivál fődíját, az Arany Leopárdot is. Múlt évben Magyarországon is forgatta új filmjét, az Étert. Az első világháború idején játszódó történet főhőse egyfajta fausti karakter, aki Prométheusznak, az emberiség megmentőjének hiszi magát – tévesen.