Minden uniós pályázat ellenére sem csökkent, sőt, inkább nőtt a gettósodó településrészek száma az országban – állították szakemberek a Népszava nemrégiben megjelent cikkében. Ezt tapasztalták, pedig a kormány több komplex programot indított, hogy 709 település összesen 1394 szegregátuma közül minél többen felszámolhassa a nyomort. Azt az ellentmondást, hogy a több program ellenére sem csökken a telepek száma, a lapunkat megkereső, szociális és esélyegyenlőségi területen dolgozó szakemberek azzal magyarázták: rengeteg visszaélésre adnak lehetőséget a projektekhez kapcsolódó, jelentős uniós forrást felhasználó pályázatok. Ezeket a lehetőségeket pedig sokan ki is használják, a telepfelszámolásra és az ott élők felzárkóztatására szánt pénz egy jelentős része kormányközeli emberekhez, vállalkozókhoz kerül.
– Az egyes projektek előkészítésébe nem vontak be szakembereket – állította egy, a szociális ágazatban évtizedek óta dolgozó forrásunk. – Helyettük olyanokat foglalkoztatnak, akik részt vettek az adott térség kormánypárti képviselőjének választási kampányában. Helyismerettel rendelkezők helyett odavezényelt haverok kapnak lehetőséget: Somogyban akad olyan nyertes pályázat, melynek projektvezetője budapesti, a szakmai menedzsere pedig zalaegerszegi. De olyanról is hallottam, hogy pedagógus és amatőr színtársulat-vezető házaspár több projektet is visz. Vagy éppen volt városi rendőrkapitány, jelenlegi főállású hivatalnok, vendéglős kapott pozíciót. Mindegyikük azért, mert odatette magát a tavaszi választási kampányban.
Egy másik szakember szerint a komplex felzárkóztatásban helyet kellene kapnia az oktatásnak, képzési és foglalkoztatási programoknak, a szociális és egészségügyi helyzet fejlesztésének. A romatelepeken élőknek ugyanis konkrét napi segítségre van szükségük akár a napi ügyintézés szintjén is. A gyerekek esetében mindenütt indokolt lenne a korai fejlesztés, továbbá komoly revízióra szorulna a szociális ellátó- és jelzőrendszer. De nemcsak a telepeken, hanem a falvakban élőkkel is foglalkozni kellene, például elmagyarázni nekik, miért van szükség a felzárkóztatásra.
– Ehelyett sok helyütt csak a látszat számít – jelentette ki. – Kötelező például a telepeken egy úgynevezett Csillagpont kialakítása, ahol folyamatosan jelen kell lennie egy szociális munkásnak, hogy segítsen a helyieknek. Több helyen ezt úgy oldották meg, hogy letettek egy konténert, ahová naponta fél-egy órára kimegy a szociális munkás, s minden hozzáfordulót az önkormányzathoz irányít. Mindezt százmilliókért, hiszen sok település nyert 180-200 milliót…
Az esetleges visszaélésekre utalnak a pályázati anyagok is. Közepes kutatókedvvel is több olyan települési pályamunkát is találtunk, melyek szóról-szóra megegyeznek. Somogyban például Somogysámson, Nemesdéd és Büssü lakhatási fejlesztésre benyújtott anyagaiban csak annyi a különbség, hogy településenként eltérő számú ingatlant vonnának be a projektbe, vagyis egyetlen mondat a teljes dokumentumban. A borsodi Alsóvadász, Aszaló és Borsodbóta pedig mindkét pályázatra teljesen azonos anyagot adtak be.
– Jó néhány pályamunkáról kikérték a véleményem – mondta egy szociális területen dolgozó szakember. – Több olyannal is találkoztam, ahol a szövegben néhány helyen egy másik település neve szerepelt, mert elfelejtették kijavítani. A pályázati anyagokat ugyanis jellemzően nem a települések írják, hanem az adott képviselőhöz tartozó körök kapják meg a feladatot. Több falusi polgármester is elismerte, azt sem tudta, mi szerepelt a pályázatban, amikor beadták. Hiába mondtam nekik, ez hatalmas butaság, hiszen ha nyernek, ők felelnek mindenért, nem hitték el, mert nekik azt hazudták, hogy a pályázat írójáé a felelősség.
– A felzárkóztatási projektre egy fővárosi céggel írattuk a pályázatot, s tartalmi hibára hivatkozva elutasították – mondta Szegvári József, Büssü polgármestere. – Később kiderült, hogy nekünk volt igazunk, így újra beadhattuk. Másodjára viszont már azzal a marcali házaspárral dolgoztunk, akik több somogyi településnek is elkészítették az anyagát, s úgy tudjuk, meg is kapjuk majd a támogatást.
Felvetésünkre, hogy a marcaliak minden falu nevében ugyanazt a pályamunkát adták be, Szegvári József annyit mondott, szerinte ez nem probléma. Ahogyan abban sem talált kivetnivalót, hogy a lakhatási fejlesztéseket az adott településeken ugyanaz a kivitelező cég végzi majd el, ahogyan ugyanaz a stáb dolgozik majd mindegyik felzárkóztatási projektben is.
– Nagyobb baj, hogy amíg nem bírálják el a mostani pályázatunkat, addig a másikat sem fizetik ki. Hiába kötöttük meg az előszerződéseket, s mérte fel szakember a kiválasztott ingatlanokat, nem tudjuk elkezdeni a munkát.
Miután még egy ecsetvonás sem történt az érintett épületeken, nem meglepő, hogy a település szegregátumában sokan nem is hallottak a telepfelszámolási programról. A faluszéli, eredendően a téesztelephez vezető utcában nehéz lenne kiválasztani, melyik ingatlanra férne rá a korszerűsítés. A villany ugyan be van vezetve mindenhová, víz viszont a legtöbb helyen csak az udvaron akad. A fűtést is mindenki úgy oldotta meg, ahogyan tudta: akad, ahol jobb híján bíztak a félig ledőlt kéményben, másutt a kályhacsövet a kürtő helyett az ablakon vezették ki.
– Senki sem szólt, hogy létezik ilyen lehetőség – állította Ferenc, aki párjával és fiával lakik egy félig kidőlt falú házban. A padló anyagból döngölt, fűteni csak egyetlen helyiséget lehet, az udvaron a kutyaól teteje jobb állapotú, mint a házé. – Hiába is jelentkeznénk, szerintem a polgármester maga döntötte el, melyik csókosának újítják fel a lakását.
Három portával arrébb egy nyugdíjas asszony már tájékozottabbnak bizonyult, s azonnal három épületet is mutatott, melyek bekerültek a programba. Az egyikben egy fiatal pár él három gyerekkel, vályogházuk fala repedezett, a tető megrogyott, a kémény bedőlt, s hogy nincs víz az épületben, hamar kiderült, hiszen a fiatal nő éppen a kerti csapnál engedte tele a nagylavórt.
– Nyolc évig önkormányzati bérleménnyé nyilvánítják a házat – sorolták a feltételeket Baloghék. – De elvileg nem kell bérleti díjat fizetnünk, viszont nem csúszhatunk a rezsivel. Cserébe teljes felújítást ígértek, azaz bevezetik a vizet, s így lesz fürdőszobánk végre, kicserélik a vezetékeket a falban, megjavítják a tetőt, a falazatot, s ajtót raknak a két épületrész közé, hogy ne a tornácon át kelljen átmennünk a másik szobába.
A családfő láthatóan örült a majdani változásoknak, gondot csak az okozott számára, mikor kezdődik el a felújítás.
– Tavaly novemberben választottak ki minket, s akkor azt ígérték, az idén őszre már kész is lesz minden – mondta. – A mérnök felmért mindent, s közölték, egy onnantól egy szöget se verjek a falba, mert fölösleges, potyára költenék az épületre. Sőt, a tavasszal, amikor részletre meg akartam venni a tűzifát, azt mondták, hagyjam az egészet, mert őszre úgyis be lesz vezetve a gáz. Így aztán nem vettünk fát, viszont egy hónap múlva már fűteni kellene, de nincs mivel. És nemcsak mi jártunk így, a többi felújításba bevett háznál sincs fa, mert őket is lebeszélték. Egyben viszont nincs pénzünk rá, hiszen nem mindegy, hogy havi 12,5 ezret fizetek részletben, vagy 75 ezret egy összegben. Még örültünk is, hogy megmaradt a tüzelő ára, mert az egyik gyerek iskolába, a másik óvodába ment, így rájuk költöttük az összes pénzt. Vagyis remek, hogy egyszer majd szép lesz a házunk, csakhogy mire elkészül, mi megfagyunk.
