Főkérdések farvizén

Nagyjából két évvel ezelőtt, a Brexit-népszavazás eredményeinek ismeretében az a tréfás ötletem támadt, hogy az előreláthatóan sok, rossz következmény mellett lesz talán egyetlen hasznos és jól alkalmazható is.

Nevezetesen, hogy az EU központi- és csatlakozó hivatalaiban át lehet térni hivatalosan az angol nyelv használatára. Pontosabban sok helyen nem kell, hiszen amúgy is az angolt használják munkanyelvként.

Tanult barátaim kissé ütődöttnek néztek, amikor az ötletemet előadtam nekik, már nem annyira tréfásan, mint inkább érvekkel alátámasztva. Arra az uniós alapszabályra hivatkoztak, hogy az EU-nak 24 hivatalos nyelve van, a 27 ország nemzeti nyelve, amelyről az illető országok akkor nyilatkoztak, amikor beléptek, és csak az a nyelv lehet hivatalos, amelyet a belépő és tagként működő országok annak jelöltek. (Egyébként azért hárommal kevesebb a nyelv, mint a tag, mert Ausztria és Németország, valamint Franciaország és Belgium ugyanazt a nyelvet jelölte meg, sőt Luxemburg mindkettőt.) Magyarázni sem kell, hogy milyen költséges a dokumentumok lefordítása az összes nyelvre, még akkor is, ha az ügymenet nagy része angolul folyik.

Sokáig nem volt téma a nyelvhasználat a Brexit körüli, egyre tragikomikusabb kilépési huzavonában. Most azonban, hogy napról napra vészesebben közeledik a 2019 márciusi határidő, a főkérdések farvizén előkerült a közös nyelvhasználat alkérdése. Sajnos, nem előretekintő, kreatív módon, hanem az EU bürokrácia legrosszabb jellemzői mentén. Az EU bürokratáknak ugyanis most az okoz fejfájást, hogy ha az Egyesült Királyság kilép, akkor nem lehet tovább hivatalos nyelv az angol.

Valóban, mert a jelenleg érvényes szabályozás úgy szól, hogy csak tagország nyelve használható. Ezért – sajátos gondolkodásmódjuk szerint – azt fontolgatják, hogy megpróbálják rávenni Máltát, vagy Írországot(!), hogy mondjon le deklarált nemzeti nyelvéről és helyettesítse be az angollal. Ezzel pontosan azt az öngólt rúgják majd, amely talán még a Brexitnél is nagyobb felfordulást okozhat, főként, ha figyelembe vesszük az egyre erősödő nacionalista-populista áramlatokat.

Szerény meglátásom szerint éppen ezeket lehetne elkerülni, ha egy világszerte minden diplomáciai, üzleti és turisztikai tárgyaláson használt nyelvet, korunk eszperantóját választaná az EU saját hivatalos nyelvéül. Elébe menve nacionalizmusnak, nemzeti féltékenykedésnek és irigységnek, utoljára, de nem utolsósorban (vagy inkább: last but not least?) komoly költségcsökkentő hozadéka is lehetne. Már ha ez nyomna valamennyit a latban EU-büroktatáéknál, akiket amúgy is sokat kritizálnak.

És hogy mi volna az előretekintő kreativitás? Például: megváltoztathatnák azt a szabályt, hogy kizárólag uniós tagállam nyelve lehet hivatalos. Hiszen egy EU-n kívüli ország nyelve (lehetne a kínai, vagy a hopi indiánoké is) a lehető legsemlegesebb. És az angolt tekintve: a legalkalmasabb. Kenessei András