Mi a bajom Gyurcsánnyal?

Nem túl vidám dolog, de nem tagadható, hogy Gyurcsány Ferenc (és pártja) maradt az orbáni zsarnokság egyetlen potens ellenfele. Potens, de mégsem hatékony, tehát nem is veszélyes a diktátorra. A gyurcsányi potenciát úgy értem, hogy politikailag tökéletesen képben van, vagyis jól értelmezi a magyar és az európai politikai helyzetet. A teendőket illetően is az ő javaslatai állnak legközelebb a megvalósítandó és megvalósíthatóhoz. Kitűnő szónok, tökéletes vitatkozó („debatter”). Amortizálhatatlannak bizonyult. Mégsem tudja szaporítani hívei számát. Nehéz megmondani miért. Megpróbálom. Az, hogy a zsarnok és hűbéresei kígyót-békát (sőt mást is) zúdítanak rá, az engem egyáltalán nem zavar. Ezeknek a felvilágosulatlan abszolutistáknak egyetlen szava sem igaz. Akit ők dicsérnek, akit ők pozícióba helyeznek, akinek hűbérbirtokot juttatnak, az biztosan hitvány alak, de többnyire jeles bitang is. Gyurcsány miniszterelnöki múltjával is csak három komoly bajom van. Ezt a hármat sohasem hányják a szemére, mert mindhárom esetben nagy szívességet tett a mostani kormányfőnek. Az első helyrehozhatatlan hiba a Grippen-ügy föl nem deríttetése volt. A második is kicsit érinti az erősen vesztegetés-gyanús orbáni repülőgép beszerzést: a legfőbb ügyész helyetteseként hagyta Polt Pétert működni, ahelyett, hogy kipenderítette volna. A harmadik kapitális melléfogás a 2006-os hugyos forradalom „humánus” kezelése volt. Jóllehet ez a három nemcsak Gyurcsány tévedése, nagy „segítséget” kapott akkori pártjától és annak bukott miniszterelnökétől, akinek a helyébe éppen ő lépett. Lehet, hogy teljesen meg volt kötve a keze, mégis számomra nem egyértelműen biztos, hogy ilyen vagy ehhez hasonló gigantikus baklövéseket nem követne el újra. Győzködöm magam, hogy nem, nem, de csak akkor hinnék magamnak, ha legalább most nyilvánosan gyónna. Nem teszi, mert azt gondolja, hogy nem lenne népszerűbb. Talán igaza van, de mégiscsak ezen a három szennyes lépcsőfokon kapaszkodott a hatalomba a gyenge kis felcsúti jobbszélső. Sajnos, komoly felfogásbeli gondom van Gyurcsány Ferenc ellenzéki múltjával és jelenével is. Legalább tíz alkalmat szolgáltatott neki (és a többi úgynevezett demokratának) 2010 óta a kétharmad ura, hogy vegyék a kalapjukat és végleges búcsút intsenek a teljesen formális parlamenti munkának. Legutóbb éppen a Sargentini-jelentéshez (az EU-hoz) való kormányzati viszonyulás volt elég ok. Gyurcsány Ferenc kitűnő beszédet mondott az Országgyűlésben, amiből teljesen világossá vált, ki kormányozza az országot. Aztán leült a helyére. Holott úgy kellett volna befejeznie, ahogyan vasárnap folytatta, az „utcán”. Az már – szerintem is - rendben volt, és rendben is van. Orbán – az ő választási törvényei szerint kiírt szavazáson valóban (egyhamar) nem váltható le. Csakhogy „radikális forradalmárok” (csőcselék) nélkül az utcáról sem buktatható meg. Márpedig a „ radikális forradalmárok” a CÖF-ben vannak. Sajnos a forradalom már csak ilyen. Ritka a kivétel, ’56 sem volt az. Március 15-e viszont igen! Akkor olyanok voltak a „radikálisok”, mint Petőfi. Azt szívesen vállalnám. Ha az utcai jelenlét békés, de rendszerváltó tartalmat kapna, az én helyem is ott volna. Ha Karácsony Gergely ott gyűjtene aláírásokat az önkormányzati törvények megváltoztatásához, és Hadházy Ákos az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz, mindennap mennék, és vinnék magammal még egy-(kétszáz) embert. Dr. Haskó László      

Tájékoztatás

Vasárnap óta olvasható a Népszava honlapján egy tartalmi összefoglaló a Sargentini-jelentésről. Úgy tűnik számunkra, hogy van igény az ilyesfajta ismeretterjesztésre: az írás napok óta a legolvasottabb cikkeink közé tartozik, és az oldalba beépített Facebook-modul, illetve lapunk Facebook-fiókjának számlálója szerint többen osztották meg a közösségi oldalon, mint Orbán Viktornak az EP-ben elmondott beszédét, pedig a magyar miniszterelnöknek elvben hússzor annyi követője van (reméljük, nem úgy vásárolták össze őket, ahogyan a hazai celebek szokták), mint a Népszavának. Amúgy a magyaroknak láthatóan megvan a maguk véleménye a jelentésről, és nem pontosan ugyanaz, amit a kormány sugallni szeretne. A Mészáros-tulajdonban lévő online megyei lapokra kitett tegnapi kérdésre - Elfogulatlannak tartja Sargentini jelentését? – még a szorgos munkával a habonyi kommunikációhoz szoktatott olvasótábor kétharmada is úgy válaszolt, hogy „Igen, ez tényleg valós veszélyekre utaló anyag”. Nem tudni, mi volt a cél a kérdésföltevéssel, de feleletek ugyanarra utalnak, amit a saját házunk táján tapasztaltunk: itt még bőséggel lenne miről (és miért) kommunikálni. Ha az Orbán-kabinetnek valóban a tájékoztatás lenne a szándéka, elmondhatná például, hogy a jelentés szerint Magyarországon törvénytelen állami üldöztetésben részesül az egyik keresztény egyház; hogy a kormány törvénysértő módon távolította el a hivatalából a Legfelsőbb Bíróság elnökét; hogy az összes tagállam közöl nálunk a legsoványabb a munkanélkülieknek szánt juttatás; hogy egyre gyakrabban vesznek el gyermekeket a szüleiktől a család kedvezőtlen társadalmi-gazdasági helyzete miatt; hogy az államunk egy olyan nevetséges vagyonnyilatkozati rendszert üzemeltet, amely nem alkalmas a politikusok vagyoni helyzetének nyomon követésére, és hogy az EU csalás elleni ügynöksége, az OLAF „súlyos szabálytalanságokat és összeférhetetlenségeket állapított meg 35 olyan közvilágítási tárgyú szerződést illetően, amelyeket egy, akkoriban a magyar miniszterelnök veje által irányított vállalkozásnak ítéltek oda”. Aki elfogulatlanul közelít ehhez a témához, bizonyára egyetért velünk abban, hogy az itt felsorolt elemek lényeges részei a Sargentini-jelentésnek, létező jelenségeket dokumentálnak, és nem hagyhatók figyelmen kívül, ha véleményt akarunk alkotni az EP eljárásáról. Amennyiben tehát az imént felsorolt skandalumok hangsúlyos részei lesznek a most induló, milliárdos Rogán-kampánynak, akkor semmi gond: a kormány azt teszi, ami a dolga, értelmes célokra költi az adófizetők pénzét. Ha viszont nem lesznek (ellenben sok szó esik majd Sorosról, a migránsokról és a bevándorlásnak ellenálló Magyarország megbüntetéséről), akkor azok gyanúja igazolódik be, akik szerint Orbánék nem tájékoztatnak, hanem manipulálnak, és a közpénzeket a saját politikai céljaik érdekében, a médiaklientúrájukat hizlalva használják föl. Akár így, akár úgy, reméljük, a Nemzeti Választási Bizottság résen lesz – az ugyanis mégsem lenne méltányos, ha a Fidesz már most elkezdhetné az EP-választási kampányát, hatmilliárd állami forintból.
Frissítve: 2018.09.20. 13:25

Szeress, ne háborúzz!

Obsitos történetek, mosolyogtam magamban, amikor gyerekkoromban édesapám nagy ritkán elkezdte mesélni frontélményeit. Amikor a megfagyott bajtársakról mesélt, nem értettem, hogyan gondolhatták azt Horthyék, hogy szinte „egy szál gatyában” el lehet küldeni az orosz télbe a magyar katonákat. Ha reggel pálinkát osztottak az altisztek, akkor már előre lehetett tudni, rohamra készülnek, nekihajtják majd az embereket a gépfegyver tűznek. Szinte éreztem az orromban a lövészárokban terjengő vizelet és széklet szagát, amikor összecsinálták magukat a katonák, ha robbanni kezdtek felettük az aknák. Innen nézve, meglett fejjel is, csodálkozom, hogy bár a háború után születtem, úgy tudok a front borzalmaira gondolni, mintha akkoriban személyesen jártam volna a jeges Don partján. Igaz, aztán magam is kaptam némi ízelítőt a „háborúból”, amikor 1956 őszén le kellett költöznünk a pincébe, mert a körút és a sugárút kereszteződésében, ahol laktunk, heves harcok dúltak. Égett az Abbázia épülete, találatot kapott a Savoy bár, és persze a mi házunkat is alaposan megsorozták a tankok gépfegyverei. Amikor csend lett, mi gyerekek fellopództunk az emeletre, kinéztünk az üres ablakkereteken, és láttuk odalent a fiatal halottakat. Aztán lementünk a pincébe, és ettük a Kékes étterem felolvadt hűtőszekrényében talált, félig romlott húsból főtt bablevest. Szóval nekem is jutott valamennyi a „háborúból”. És ezért vagyok nyugtalan, amikor a politikai közbeszédben ismét felszínre kerül a háborús retorika. „Támadás”, „ellenség”, „hadüzenet”… Hallgatom a hivatalos kinyilatkoztatást, amivel a miniszterelnök és a csapata az Uniót támadja. Úgy állítják be a világot, mintha ismét egy képzeletbeli lövészárokban hasalnánk, és a fejünk felett robbannának a bírálatok aknái. Talán már a „pálinkás hordókat” is készülnek csapra verni, hogy rohamra induljunk Európa ellen? Attól félek, noha totyakos, mára korosodó ember kezében van a kormány rúdja, de még mindig túl fiatal ahhoz, hogy felfogja, semmilyen háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek. Ki többet, ki kevesebbet veszít. Lehet persze lelkesíteni a népet mindenféle ellenség ellen, amíg az első áldozatok híre meg nem érkezik. Amikor egy ország a maga nemzeti tudatával követeli az igazságot, akkor hamarosan másokban is felébred a nemzeti tudat. Okokat keresnek a verekedésre: az csúnyán nézett ránk, amaz beszólt a magyar embereknek, a harmadik megsértette a szuverenitásunkat... És máris lesz okuk a feleknek a haragra. Kard ki kard! Erről szólt az előző évszázad két nagy háborúja. A nemzetek Európája a háborúk Európája volt, de aztán mintha megokosodott volna a világ, megpróbálták a korábban örök ellenségnek hitt népek megérteni egymást, és nem háborúzni. Leültek a tárgyalóasztalhoz, megtanultak együttműködni, mert belátták, akik tudnak egymással beszélni, nem fognak ölre menni. Mi is ott ülünk az asztalnál. Beszélgetni kellene, vitatkozni, elfogadni a segítséget, megfogadni a tanácsokat. Nem nemzeti sérelmeket hánytorgatni. Érteni illene a történelem szavából.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2018.09.20. 09:25