A történet vége és eleje

Publikálás dátuma
2018.09.22. 19:00

Fotó: MARABU RAJZA
„Macron és Merkel nem bal és jobb, menekült-barát és menekült-ellenes között húzott határvonalat, hanem a jogállami demokrácia és az illiberális rendszer, az EU-pártiság és az EU-ellenesség között.”
A török birodalom 1683-ban utolsó lendületével Bécsre támadt, és Thököly Imre magyar segédcsapataival együtt megpróbálta bevenni a császárvárost. Bécs Sobieski segítségével megmenekült, a törököt - s vele Thökölyt - fokozatosan kiszorították az országból. Keleti nép vagyunk, türkök rokona – vajon mi történt volna velünk, ha Bécs elesik?

Európa elfoglalásának kísérlete – a bukás

Orbán és Salvini, Le Pen és Wilders Európa elfoglalására készültek és készülnek. Az illiberális, EU-szkeptikus, jogállamot tagadó erők, többé-kevésbé ugyanazt szerették volna végrehajtani, amit Trump Amerikában. Orbán álma, hogy maga mellé állítva az Európai Néppártot, Európa legnagyobb pártcsaládját, a jobboldali radikálisokat vezérelve, kiszorítja Európa vezetéséből a szocialistákat, a liberálisokat és a zöldeket, elmozdítja a kontinenst az államok Európája és egy populista-nacionalista Európa felé. Az európai jobboldali radikális hullám és annak hatása a mérsékelt jobboldalra a migránskérdés megoldatlansága miatt Orbán kezére játszott. Ahogy az amerikai republikánus konzervatív elit kénytelen volt átengedni a terepet Trumpnak és a trumpiánus választóknak, úgy kezdte a térfoglalást a Boris Johnsontól Orbán Viktorig a populizmus az európai konzervatív oldalon.
Az autokrata irányú térhódításnak két kulcshatalom és kulcsszereplő állta és állja útját: a konzervatív Merkel és a liberális Macron. Tekintettel arra, hogy Európát egyszerre fenyegeti Trump és Putyin külső veszélye és a nacionalista-populista belső veszély, ez érdek- és értékközösséget teremtett nemcsak politikai szinten a mérsékelt, Európa-párti középerők között, hanem a Tőke és a Munka együttes támogatását is elnyerte a kulcsországokban. Ma az európai globalizált tőke és a szervezett munka, továbbá az európai újító vállalkozói és igazgatói elit nem áll se a radikális jobb, se a radikális bal politikája mögött, nem trumpiánus, nem EU-ellenes, hanem EU-párti. A lázongó szélső radikális szavazóknak nem sikerült meghódítaniuk a kulcsországokat, de kellően megijesztették a mérsékelt választókat és pártjaikat ahhoz, hogy megoldásokat keressenek.
Európában politikai fordulat játszódik le. Ennek a fordulatnak része a Brexit, a Trump-jelenség, a visegrádiak lázadásának, az európai szerkezeti reformoknak és a menekültkérdésnek viszonylag összefüggő, új kezelése. Ebbe tartozik bele az illiberális rendszerek és az Európa-, globalizáció-, liberális demokrácia-ellenes pártok, mozgalmak feltartóztatásának megváltozott módszere. A mérsékelt Európa-párti erők a néppárti, szocialista, liberális és zöld ellentéteiket átmenetileg felfüggesztve, egységesen igyekeznek fellépni a Brexit Nagy-Britanniájával szemben épp úgy, mint Trump Amerikájának kereskedelmi háborús fenyegetése ellenében. Se a Brexit, se Trump nem talált az Európai Uniót fellazító igazi szövetségesekre. A négy pro-Európa erő az EU-szkeptikusokkal szemben a megnyerés, a megbékítés politikájáról áttért a feltartóztatás politikájára, a német módszerről a francia eljárásra.

Európai fordulat

A fordulatnak több oka is van. Az egyik Németország belső helyzete. Ahogy a franciák gúnyosan mondanák, Németország "európaizálódott": a mindenütt létező szélsőséges jobboldal eddig nem, de most a rendszer egészét fenyegetően jelent meg. A CDU-CSU-nak az a próbálkozása, hogy az AfD-ét a kiülés, a tőlünk jobbra nem állhat senki, a civilizálás hagyományos módszerével kezeljék, megbukott. Chemnitz megmutatta, hogy nem megy országosan, a CSU hanyatlása Bajorországban pedig, hogy helyi szinten. Dönteni kell: vagy az "osztrák utat", a szélsőjobb integrálását választják a jobboldal hatalmának fenntartása érdekében, vagy a "francia utat", a szélsőjobb teljes kizárását, valamennyi jogállami – francia politikai nyelven: köztársasági – párt összefogásával. Merkel CDU-ja szövetségi szinten, a CSU bajor szinten a "francia út" mellett döntött.
Salvini Ligája Orbán Fideszénél sokkal komolyabb fenyegetést jelent Európa gazdasági, politikai biztonságára. Olaszországgal sokkal kifinomultabb játszmát kell az európai vezetőknek játszaniuk: pontosan akkora ütéseket kell a kormányra mérniük, hogy a gazdaság ne szakadjon Európa fejére, ugyanakkor kellő figyelmeztetést jelentsen a kormány és a választók számára. Hasonlít ez a Brexithez. Az európai kontinens politikusainak meg kellett várniuk, hogy a brit választók többségének leessen: se a kemény, se a puha Brexit nem éri meg, a legjobb a maradás.
Az európai mérsékelt konzervatívok és szocialisták mintha leszámoltak volna azzal az illúziójukkal, hogy 2019 tavaszán megszerezhetik a biztos többséget az Európa Parlamentben. Ahogy az előző ciklusban a két nagy megállapodása megszabta az EU vezető tisztségeinek elosztását, most a Merkel-Macron, német-francia egyezkedés mellett a négy Európa-párti frakció, a konzervatívok, a szocialisták, a liberálisok és a zöldek fognak megállapodni egymás közt a bármilyen nagyra növő EU-szkeptikusok kizárásával. A négy Európa-párti erőt sokkal több köti össze, mint amennyi elválasztja őket az EU-szkeptikusoktól. A nacionalista és populista hullám nem egymásnak ugrasztja, hanem összehozza a hagyományos politikai erőket. Láttuk lelkes tapsukat, örömüket az EP ülésén a Sargentini-jelentés elfogadásakor: nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg vannak együtt. Hiába érnek el a nacionalista-populista erők a korábbinál jobb eredményt az EP-választáson, a mérsékelt, Európa-barát erők együttesen nyomasztó fölényben vannak velük szemben.
Macron és Merkel nem bal és jobb, menekült-barát és menekült-ellenes között húzott határvonalat, hanem a jogállami demokrácia és az illiberális rendszer, az EU-pártiság és az EU-ellenesség között. Az EP-voksoláson a választási stratégia: nekünk van részletes elképzelésünk, forrásunk, intézményünk, hogy mit kell tennünk, az EU-szkeptikusoknak csak arra van tervük, hogy mit ne tegyünk. A Sargentini-jelentés EP általi kezelése tökéletes próbája volt a jövendő politikának: a nagy frakciók összefogtak és megszavazták a jelentést, a radikálisokkal és a néppárti kisebbséggel szemben. Világossá válhatott mindenki előtt, hogy ha a néppárti, szocialista, liberális és zöld pártok együttesen lépnek fel, se a szélsőjobbnak, se a szélsőbalnak nincs semmi esélye: megteremthető egy európai egység nemcsak az európai belső ellenfelekkel, hanem a trumpiánus Amerikával vagy a putyini Oroszországgal szemben is.

Új Kelet-Európa politika?

A kelet-európai országok joggal ijedtek meg a magyar kormányt érő pofontól. A visegrádiak épp úgy, mint Románia vagy Bulgária két alapvető dolgot foghattak fel: a merkeli Németország keménykezű rendcsinálásba fogott és megszűnhet Kelet-Európa utolsó védelmezője lenni; bármelyik kelet-európai ország jöhet Magyarország után, ami az európai pénzek elvesztésével járhat. Orbánt eddig Merkel Németországa és az Európai Néppárt, vagyis Európa legnagyobb hatalma védelmezte mindenkivel szemben. A szavazás azt mutatta: vége. Orbán pártja és kormánya nem áll védelem alatt. Nem támadják, csak éppen nem is védik. Eddig a mi kutyánk kölyke volt. Most mindenki és senki kutyája.
Minden realista kelet-európai politikus tudja, hogy nem lehet német, így európai mentor nélkül jövőt építeni. A nyugat-európai nettó befizető államok polgárai, élükön Salvini és Le Pen szavazóival, egyetlen eurócentet se szavaznának meg Kelet-Európának, s csak Merkel és a német tőke pártolja Kelet-Európa támogatását. Macron javaslata a migráns-kérdésben azonnal szembeállítja egymással Salvinit és Orbánt: "A vörös vonal a szolidaritás, amit mindenkinek gyakorolnia kell". A szolidaritás egymással, vagyis a veszélyeztetett határ-menti államokkal: Görögországgal, Itáliával, Spanyolországgal. Erre rossz Orbán válasza: mi senkit nem fogadunk be.
A merkeli Németország támogatásának elvesztése egyben az EU pénzügyi forrásainak elvesztését is jelenti. Ez pedig pótolhatatlan amerikai, kínai, orosz, arab vagy marsbeli forrásokból. (A tetejébe Putyin és Trump kölcsönös fenyegetése közé szorultunk!) Az EU-forrásokat, az intézményeket és a vezetői státuszokat most osztják újra. Lengyelországnak és Magyarországnak, és aki utánuk feketelistára kerül, nem lesz esélye arra, hogy a következő európai költségvetési ciklusban komoly fejlesztésekhez, intézményekhez, státuszokhoz jusson. A 7-es cikkely szerinti eljárás megindításának nem a vége, hanem az eleje számít: jelzi, hogy az ország "rossz fiú". Indítványait, javaslatait, kéréseit utolsóként, vagy egyáltalán nem kell figyelembe venni. Bármely összefüggésben feltűnik, az nem előnyös, hanem hátrányos. Barátai rosszul járnak. Támogatottjai biztosan veszítenek. Csajkájával mindig hátra küldik.
Van-e pótvizsga? Természetesen. Ha Orbán másként viselkedik, most is átengedték volna. A haladó karavánt a kelet-európaiak szorgalmasan ugatják, élükön Orbánnal. Majd észreveszik, hogy a karaván nem áll meg. Ügyet se vet az ugatásra. Berekednek. Éhesek lesznek. Egymás után futni kezdenek a karaván után. Lehet, hogy egyetlen kutya magányosan ugatja a holdat. Ez a mi bajunk.

Kácsor Zsolt: Második Legnagyobb Prímszám Főnök

Publikálás dátuma
2018.09.22. 12:00

Fotó: DÉRI GYÖRGY / Fortepan
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak.
Meséli egy barátom, hogy a rendszerváltás felé araszoló idealista hevületben akadt az általános iskolájukban egy magyartanár, aki az úttörőcsapatból indián törzset csinált, elvégre a gyerekek attól még nem maradhattak szervezett iskolai közösség nélkül, hogy felülről lassan rájuk szakadt a rendszer. Az ötletnek mindenki örült, meséli a barátom, talán szegény Hámán Kató nem örült volna egyedül, úttörőcsapatukat ugyanis eredetileg róla nevezték el, erről a bibliai nevű, furcsa nőről, akiről nemigen lehetett tudni, hogy ki volt és mit is csinált, még azt sem, hogy mindezt hol csinálta, azt lehetett róla tudni csak, hogy a magyar nép egyszerű hőse volt, és ezért megérdemelte, hogy az ország számos pontján fölvegyék a nevét. Amit a kisebbek amúgy folyton félreértettek. Milyen mély lehet ez a Hámánka? Alsósok voltunk, amikor ezt megkérdezte tőlem az egri Hámán Kató Úttörőházban egy osztálytársam, nem is értettem, miről beszél, mire magyarázni kezdte: hát tudod, ez a Hámánka-tó, biztos itt lehet valahol a közelben, ha mindig emlegetik. Te már úsztál benne? Nem, nem úsztam benne, de attól fogva én is tónak gondoltam el szegény Hámán Katót, remekül lehetett a nevével játszani. Ha mán Kató. (Bocs.) Szóval a barátomék iskolájában szegény Hámán Katót cserélték le a Nagy Medve Fiaira, így lett a fehér inges, vörös nyakkendős úttörőcsapatból egyenruha nélküli indián törzs, a szimpla úttörők pedig egzotikus dakotákká váltak, s a fiúk jobbnál jobb neveket adtak maguknak. Volt köztük Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény, voltak ilyen-olyan szarvasok, lovak és más efféle állatok a prériről, és mindezt a fiúk nagyon élvezték.
De a lányok nem.
A nyolcadikos lányok már nagylányok voltak, és velük a lelkes magyartanár nem számolt. Ezek a nagylányok annak örültek, hogy nem kell sem iskolai köpenyt hordaniuk, sem úttörő egyenruhát, amúgy nem törődtek az indiánosdival, mert ők a fiúkkal foglalkoztak. Mármint az idősebbekkel, vagyis a gimnazistákkal. Hiszen nekik a nyolcadikos fiúk már senkik voltak, egyszerű gyerekek, akiken a nyolcadikos lányok röhögtek, és még jobban röhögtek rajtuk, amikor ezek a gyerekek egyszerre csak Szürke Bölénynek, Fekete Bölénynek és Öldöklő Bölénynek kezdték magukat hívni. A barátom egyébként nem olyan hülyén hangzó indiános indián nevet adott magának, mint a többiek, ő ugyanis – matekos létére – a Második Legnagyobb Prímszám Főnök nevet választotta a frissen megalakult Nagy Medve Fiai nevű indiántáborban. A barátom nagyon érdekesnek és titokzatosnak találta az új nevét. Akárcsak én. Annak idején ugyanis sokat magyarázott nekem a prímszámokról, mert én – vele ellentétben – teljesen hülye voltam a matekhoz, ennélfogva mindig nagyon érdekelt, hogy mihez is vagyok annyira hülye. Különösen az fogott meg a prímszámokban, hogy az igazán sok-sok-sok számjegyből álló prímszámok sok-sok-sok kilométer hosszúak, ebben az újságban például még egy viszonylag kisebb prímszámot sem lehetne leírni teljes egészében. Egy viszonylag kisebb prímszám még abban az esetben sem férne el itt, ha a címlapon kezdenénk a legkisebb betűkkel, és valahol ennek az oldalnak az alján fejeznénk be – igaz, egyszer meg lehetne próbálni, a prímszámok ugyanis igen hasznosak a kódolásban, a titkosírásban, szóval ha ebben a szombati lapszámban itt most betűk helyett egy viszonylag kisebb prímszám számjegyei volnának, az olvasók biztosan azt hinnék, hogy elrejtettünk számukra egy fontos, politikai üzenetet, amit (figyelem!) csak az előfizetők tudnak megfejteni.
Mondom, a barátom büszke volt az új nevére, s persze a szerénységére is, elvégre elnevezhette volna magát a Legnagyobb Prímszám Főnöknek is, ő azonban megelégedett a Második Legnagyobb Prímszám Főnök névvel, hiszen mind a kettő egyre megy: sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre. A barátom remekül kimatekozta, hogy ez lesz neki a csajozós dumája. Lazán odasétál majd a nyolcadikos nagylányokhoz, s mintha csak véletlenül tenné, szóba hozza majd ezt az egész indiánosdit Hámán Katótól kezdve a Hámánka-tavon át a matematikáig, majd megnevezi magát: én vagyok a Második Legnagyobb Prímszám Főnök. Amitől a lányok elalélnak, ő pedig szerényen elmagyarázza nekik, hogy az ő személyisége tulajdonképpen kiismerhetetlen, hiszen sem a legnagyobb, sem a második legnagyobb prímszámot nem ismeri senki, legalábbis egyelőre – ő azonban matematika szakos lesz az egyetemen, a prímszámok kutatása lesz a szakterülete, és olyan sokáig fogja ezeket a különös számsorokat tanulmányozni, hogy végül eljut majd saját magához is, vagyis a kutatásai révén végül saját magával találkozik össze: ő maga lesz az, aki a második legnagyobb prímszámot fölfedezi, pontosabban ő maga lesz az, aki egy számsor végén egyszer majd szembejön vele. Első dolga volt tehát, hogy az új nevével csajozni ment. Szürke Bölény, Fekete Bölény és Öldöklő Bölény után lazán odasétált a nyolcadikos lányokhoz, bemutatkozott – s ma is megrendíti, ami akkor történt.
A lányok őt is kiröhögték.
Szerző

Fukuyama-kérdőjelek (Demokrácia liberalizmus nélkül?)

Publikálás dátuma
2018.09.16. 18:30

Fotó: ULF ANDERSEN / AFP
A rendszerváltásra, a hidegháború végére reflektáló értelmiségiek közül néhányan talán ma is ismerik Francis Fukuyama nevét. A japán származású amerikai egy másodpercre közismertté vált '89 nyarán, a berlini fal leomlása előtt, amikor Gorbacsov még a Kremlben ült. Kijelentette, hogy a Nyugat, a liberális világrend nem egyszerűen egy csatát nyert meg, hanem tartósan, talán "örökké" a nagy háborút; s most majd övé lesz az új világ.

A győzelem zászlaja

Nálunk talán az eredeti szöveget – egy rövidebb esszét és később egy kisebb könyvet - nem sokan olvasták, de Kelet-Közép-Európában azért minden magát gondolkodónak vélő szöveggyártó reagált rá: azok is, akiket Fukuyama győztesnek nyilvánított és azok is, akiket vesztesnek. Számszerűen az utóbbi kommentátor-csapat volt többségben: és mindegyik külön-külön a maga híveinek megfogalmazta, miért nincs Fukuyamának igaza és hogy, miért nem ez a harc volt a végső. S hogy még minden előttük van. Erre a magukat győztesnek hívőknek is el kellett közönségüknek még egyszer ismételni, hogy ők pedig győztek, punktum.
Persze, a hidegháború bizonyos értelemben valódi háború volt, még ha a végén keveset, vagy alig lőttek. S ehhez a befejezéshez nem csak a fegyverletétel, hanem a szimbolikus fordulat elismerése is szükséges volt. Körülbelül úgy, mint 1945 májusában, amikor egy vöröskatona kitűzte a Reichstagra a győzelem zászlaját. Rettenetes áldozattal járt, de a győzelem megvan. Az ideológiai vita is befejeződött. Ennyi.
Nincs semmi baj Fukuyama esszéjével. Nem nagyon mély, de hát akkor kit érdekelt, hogy a szerző jól, vagy rosszul értelmezte a bevezetésben Hegelt. Vagy az, hogy hogyan "fejeződik be" bármi is a történelemben. S bár "súlyra" a Fukuyama kritikusai sokkal többen voltak, amikor később rákérdeztek, a politológus nem revideálta önmagát. Később írt néhány alapvető nagy politikatudományi tankönyvet, amelyekhez ismét tanulmányok ezreiben fűztek kommentárokat. S ezekben alapjában már nem a "történelem végével" foglalkozott. Utolsó eredeti munkájában idén aktuális ügyről, az identitáspolitikáról van szó.
Egy CEU-konferencián 2015 októberében Pesten is járt. Nyilatkozott is az Indexnek (Tóth Gergely, 2015. 10. 10.), de akkor sem egy szellemi óriás beszélt. Elmondta, hogy tíz év, s az illiberális demokrácia megbukik. Persze, ilyesminek még nincs nyoma. Fukuyama azonban tetszeni akart a jelenlevő sajtónak (ez számára mindig fontos volt, akkor is, ha nem világlapokról van szó). Az sem volt teoretikusan túl eredeti, amikor azt mondta, a liberális rendszer mai fő veszélyeztetői, Kína és Oroszország gazdaságilag egyszer majdcsak gyengülni kezdenek, s ettől Amerika és Európa a világban felértékelődik. Futóversenynél egy nagy edző arra épít, hogy a versenytársaknak majd kifordul a lábuk… De Fukuyama, úgy tűnik, legalább öt jelentős könyvével, így is komoly partner.
Bennünket alapvetően néhány fontosabb ügy foglalkoztat. Először is, hogyan születik egy közpolitikai szuper bestseller? Milyen intellektuális- és médiaelemek, milyen időzítés kellenek hozzá? Eszünk ágában sincs egy napilapban a szerzőt tartalmilag kikezdeni. Egyébként úgy tűnik, hogy a tartalom e történetben kezdetben majdnem érdektelen volt. Később, persze, körbenőtt fontos elemekkel.
A második, maga Fukuyama feltűnése. Jó emberektől okosakat tanult, de 1989 tavaszán még messze volt attól, hogy igazi nemzetközi tojásfejűvé váljon. Évekkel később lesz az. Mindenesetre sokáig a RAND Corporation, egy híres kaliforniai biztonságpolitikai elemző cég szovjetológiai szakértője. De épp otthagyta őket, hogy még közelebb kerüljön a politikához, s a külügyminisztérium elemzője lett (gondolom, szovjet ügyekben foglalkoztatták). Egy ilyen fiatalembertől, ilyen életúttal nem túl forradalmi kijelentés épp akkor, hogy "győztünk". Legfeljebb sokan egy kicsit gyorsnak találták. Tartott egy előadást minderről, azután elkezdett a szöveggel házalni. Közvetítőkön keresztül eljutott a The National Interesthez, egy klasszikus, külpolitikai realistaként jegyzett szaklaphoz, amely némi habozás után publikálta. '89 nyarának végén a nyugati sajtó ezt az üzenetet akarta hallani, ráadásul egy katonai/külpolitika cég elemzőjétől, aki az oroszokról biztosan sokat tud. Tízezrek kezdték hivatkozni, a cikkből egy év alatt könyvet írt, s Gorbacsov közben tényleg megbukott.

Csak atlanti minták?

Ezzel együtt valószínűleg elfeledtük volna, ha nem varr a gomb köré egy elegáns kabátot Hegelből, történelemfilozófiából és egy kivételesen érdekes orosz-francia Hegel-szakértőből és tudományfilozófusból, Kojève-ből (franciás helyesírással), akinek a szövegeit a Cornellen tanulmányozta. Majd az első munkához írt még fél tucatot, melyek eredetisége, hogy keverik a történelemfilozófiát és a gyakorlati külpolitikai gondolkodást. Az ilyesmi azóta sokak által művelt műfajjá vált, s a külpolitikai túltájékozottságra ma is van vevő.
'89 táján Fukuyama még a demokrácia globális kiterjedéseként élte meg, amit látott. Ma már inkább (mint a friss identitás-könyvben) a védelemre kész és jól szervezett területi állam nála a demokrácia, mint a stabilizált rendszer alapja. Persze, érzékeli a mozgást maga körül, mindenekelőtt a repedéseket a középosztály pozícióiban és az etnikai választóvonalak erősödését a nagy demokráciákban, például Indiában a 2014-es választásokon. Az persze, nem igazán világos, hogy jön ki mindebből hosszabb távon a kikezdhetetlen liberális demokrácia "univerzális evolúciós modellként". Fukuyama szerint területileg szervezett állam nélkül nincs jogrend. És elismeri, hogy liberális eszközökkel nem sikerült az újabb időkben összerakni ilyen államot (a szemünk előtt omlottak össze az ilyen kísérletek Afganisztánban, Irakban, vagy Líbiában, s pozitív ellenpéldák nem ismertek). Szerinte a liberális állam csökkentette a polgárháborúk és/vagy civil konfliktusok veszélyét (Ukrajnában most ennek ismét pont az ellenkezőjét láthatjuk). Akik pedig a területi államszervezésből hosszabb távon kimaradnak, azokat elég nagy valószínűséggel valamilyen formában újragyarmatosítják.
Azonban úgy hisszük, hogy Fukuyama ragaszkodása az "általános evolúcióhoz" félrevisz. Ide kötődő ötleteiben reálfolyamatok, például kötőpontok "politökonómiához" és a technológiához nem is szerepelnek. Egy csomó demokratikus technika, amely ma valamiképpen alternatívnak számít, s amely igazán valamilyen formában már a középkorban megjelent (petíciók, népszavazások, időbeli korlátok politikai posztok betöltésénél, különböző testületi szavazások politikai tisztségeknél), ahogy a brit John Keane óriás demokráciatörténeti monográfiájában bemutatja, a területi államtól független, és e sokféleség nem illeszkedik Fukuyama alapsémájába.
A vitákban most igazán a nem atlanti demokráciák érdekesek. Sokan állítják kifogásként, hogy Fukuyama Európa- és Amerika-centrikus, másféle demokráciákkal nem tud mihez kezdeni. Miközben azóta egymás után születnek Ázsiában, Afrikában demokráciák (ez vitathatatlan a leírásokból), de ezeknek közük nincs az atlanti liberalizmus államberendezéseihez (például Tajvan, Dél-Afrika, India, Indonézia). Tehát demokráciák sokfelé léteznek az euro-atlanti liberalizmus kulturális csomagja nélkül. Akkor miért hisszük, hogy Európában a kulturális környezet, vagy valami más ezt abszolút kizárná? Hogy akár e pillanatban a Balkánon már nem ezek a formák vannak többségben? Vagy miért nem terjedhetnek olyan demokratikus formák Dél- és Közép-Európában is, amelyek közelebb vannak a közvetlen demokráciához, mint a középosztály politikai pártjainak korábbi többségéhez? Miért kellene kizárólag az atlanti mintákat tartani demokráciának?

Van kitől tanulni

Persze, nincs semmi baj Fukuyama evolúciós liberalizmusával, ahogy azt ismét Keane nevezi, de hát sok mindent - főleg Európán kívül - nem vesz észre, s ezért horizontja a valóban észlelhetőnél talán elkeseredettebb. Mindezt persze színezi, hogy a jelenlegi kommunikációs és médiaforradalom még messze nem fejeződött be, s a demokrácia lehetséges állapotait pedig igen nagy valószínűséggel e technológiák fogják végül egy ideig meghatározni. Fukuyama idézi Woodrow Wilsont arról, hogy a demokratákat jobban érdekli a hatalom ellenőrzése, mint annak hatékony működtetése. Tudjuk, nem kell hozzá modern rendszerelmélet, hogy transzparens ellenőrzés nélkül nincs korszerű hatalom. Ma az ezt szolgáló legkülönfélébb technikai megoldások is kiépültek. Ugyanakkor Fukuyama számos kritikusának természetesen igaza van, amikor azt hangsúlyozza, a territoriális államtól függetlenül számtalan nemzetközi szervezet bír növekvő reális befolyással, s hogy e szervezetek szerkezetükben nem demokratikusak (nemzetközi elitek rakják azokat össze senki által nem ellenőrizve). Ezt az elemet Magyarországon manapság igyekezzük elfeledni, amikor azt hisszük: a saját nemzetállamunkat, amelyet ellenzékből befolyásolni most nem tudunk, majd ezek a nemzetközi szervezetek fogják helyettünk ellenőrizni és helyeznek bennünket vissza egy nekünk demokratikusnak tűnő közrendbe. De hát ez demokrácia-helyettesítés, vagy pótlék, s nem demokrácia lenne. S még ez sem működik. Hiába hisszük, hogy ezek a szervezetek, ha bajuk van a pillanatnyi magyar kormányoldallal, gyökereiket illetően rögtön demokratikussá válnak.
Pillanatnyilag történetünk szempontjából mindegy, hogy ebbe a Fukuyama-világba nem illik bele Kína, amelynek nemzeti (birodalmi) és globális ambíciói egyidejűek. Ráadásul Fukuyama is tudja, vagy hiszi, hogy Kínát nem a kommunisták alakították egyszerűen ilyenné, s hogy abban a jogállam egyáltalán, még a korai császárságok idején sem alakult ki, mert ahhoz ott valamiféle transzcendentális vallás kellett volna. Ma már ez mindegy, fontosabb, hogy történetileg létezik egy jogállam nélküli globalizációs, vagy modernizációs minta, s magától egyáltalán nem tűnik el. Önmagában Kína persze arról sem álmodozik, hogy a közép-európai autokraták egyszerűen a vazallusai legyenek, de maga az elvi mozgástér hosszabb távon e formák számára kiszélesedik. De nincs szó ázsiai kulturális minták másolásáról (amelyeket, ha valaki akarná, sem tudná importálni). De létrejön egy nem demokratikus minta, amely egy fogyasztani tudó nagy középosztály támogatására épül, és új technológiákat használ ellenőrzésre, valamint újrakreálja és nemzetinek nevezi kulturális fantáziáit. S ezt a modellt a jogállam igazán belülről nem érdekli.
A közép-európai populistáknak van kiktől tanulniuk. Kaliforniát középtávon elfelejthetjük. De szerencsére nálunk mindehhez hiányzik a kritikus tömeg. Másban nagyon nem reménykedhetünk.
Szerző