Utca vagy parlament? A búslakodó ellenzéki közvélemény kezd arra hajlani, hogy egyik se.
Nálunk a parlament, sőt az egész parlamenti és választási rendszer kifordult önmagából, nem a jobbítás, a változás lehetőségét, hanem a mozdíthatatlanságot szolgálja. De az utcai kormánybuktatásban sem sokan bíznak, az elszánt kis csoportok forradalmi jelszavainak egyre kisebb a foganatja. Ez nem Szerbia vagy az arab tavasz világa: annak sem lett túl jó vége.
A zsibbasztó letargia nem egyszerre, hanem hullámokban tört ránk. A parlamenti jelenlét, sőt a választási részvétel hiábavalósága a tavaszi kudarc után azonnal vitatémává vált, érvek voltak bőven pro és kontra is. Később az utcai demonstrációkat követte csalódás: konkrét cél híján még a százezres megmozdulások is nyomtalanul múltak el. A világító telefonokban és a tömeges ellenállásban lemerült az akku. A sokaság mindig lelkesen gyűlt össze, és hiányérzettel távozott. Ha meg, mint legutóbb, a kormánybuktatást jelölték meg közvetlen célként, azt a többség eleve nem vette, nem vehette komolyan. A vállalás nagysága inkább apasztotta, mint növelte a résztvevők számát.
Hiába sok az elégedetlen, az elégedetlenségnél nagyobb a biztonság vágya. Az utcai forradalmak sosem biztonságosak: nem tudni, nem jön-e utánuk rosszabb. Ez nem 1956: a legtöbb embernek már van mit veszteni, legalább valami kicsit: munkahelyet, kisegzisztenciát, tüzelőutalványt, várakozást a következő nyugdíjemelésre, a polgármester vagy a jegyző jóindulatát. Aki meg ennél biztosabb lábakon áll, azt általában a rendszer kegyének köszönheti. Ez nem kedvez a radikális mozgalmaknak.
Sokkal több csalódást már nem bír el a tábor: kéretik vigyázni rá. Most vagyunk a legveszélyesebb ponton. Amikor úgy tűnik, semmi sem működik. Se parlament, se utca, se választás. Újabb tíz- és százezrek, éppen azok, akik leginkább keresték a cselekvés útjait, érzik úgy, hogy mindenütt fal van. A fiatalabbja csomagol, az öregebbje begubózik, a családos nagy sóhajjal rászánja magát a csendes beilleszkedésre. Elfogadja azt az állást, amelyről eddig hezitált, pályázatot nyújt be azokhoz, akiktől viszolygott. Az újságíró elmegy valamelyik cég PR-osának, a szakszervezeti vezető ódzkodik a politizálástól, a pedagógus már a tanáriban is vigyáz a szájára. Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. És úgy látják: nem lehet.
Pedig a „se parlament, se utca, se választás” következtetés csak annyiban igaz, hogy külön-külön egyik se. Hanem mindegyik. Most hosszú menetelés jön. Nem gyors megváltás, nem hirtelen csoda, semmi „az Unió megoldja”, semmi „a Fideszen belül megmozdul valami”, semmi „na, ezt már nem nyeli le a nép”. Majd akkor nem nyeli le, ha megvan a kritikus tömeg. Nem a passzív többség, mint most, hanem az aktív. A kisebbség, mégoly harcias, az utcáról se tud tartós győzelmet aratni, mert belefullad az őt körülvevő közönybe. A hosszú menetelés minden lépése ennek a cselekvőképes többségnek a létrejöttét szolgálja. Arra való, hogy újabb és újabb, kisebb és nagyobb csoportok ébredjenek önbizalomra, kapjanak erőre és reményre.
A parlamentnek ebben a folyamatban az a fő funkciója, hogy muníciót szolgáltasson. Hiszen a képviselők bemehetnek oda, ahová más nem, információkat szerezhetnek és kürtölhetnek világgá arról, amihez más nem fér. Kell minden mozgásforma, ami embereket szólít meg, von be valamilyen aktivitásba, aláírásgyűjtésbe, közéleti vitába, civil közösségbe, szociális segítségnyújtásba, érdekvédelembe, és igen, utcai demonstrációba is, konkrét ügyek mentén.
Csak ezen és a következő hétvégén, és csak Budapesten, lesz vonulás a roma büszkeség napján, rendezvény a Nagy Imre-szobor védelmében, lakásmenet a kilakoltatások ellen, demonstráció az ápolási díjak emeléséért, és ki tudja, még mi minden nemes kezdeményezés. Hogy miért nem csinálják együtt, a kormányváltásért? Azért, mert ahhoz most nem volnánk elegen. De minden konkrét ügy, konkrét megmozdulás része annak a bizonyos hosszú menetelésnek. Amelynek következő fontos mérföldköve az EP választás tavasszal. Orbánnak az európai ambíciók mellett belpolitikai célja van: ő is azt akarja bizonyítani, hogy övé a többség. Most már nem az umbuldákkal felhazudott, hanem a valóságos. Micsoda legitimáció volna neki, ha a listás szavazáson, a saját torzító szabályai nélkül is 50-60 százalékot, pláne a kétharmadhoz közelítő eredményt érne el!
Nem is lehetetlen, ha a mieink a választásokat céltalannak tartva otthon maradnak. Ijesztő adat: a Policy Solutions friss kutatása szerint a lakosságnak csak 36 százaléka szerint lehet demokratikus választásokon leváltani a kormányt, 49 százalék szerint ez lehetetlen. Az ellenzékiek és bizonytalanok még nagyobb arányban vélekednek így. Annyit szidtuk (joggal) a Fidesznek kedvező választási törvényt, hogy már semmilyen szavazásnak nem látják értelmét. Ha már el se jönnek tavasszal voksolni, lassan megköt Orbánék hatalma körül a beton.
Ezért ma minden árt, ami csalódást, reményvesztést okoz. És minden használ, ami cselekvő energiát szabadít fel. Akármekkorát. Mert a hosszú menetelések lépésekből állnak össze. De végül célba érnek.