Utca vagy parlament?

Utca vagy parlament? A búslakodó ellenzéki közvélemény kezd arra hajlani, hogy egyik se. Nálunk a parlament, sőt az egész parlamenti és választási rendszer kifordult önmagából, nem a jobbítás, a változás lehetőségét, hanem a mozdíthatatlanságot szolgálja. De az utcai kormánybuktatásban sem sokan bíznak, az elszánt kis csoportok forradalmi jelszavainak egyre kisebb a foganatja. Ez nem Szerbia vagy az arab tavasz világa: annak sem lett túl jó vége. A zsibbasztó letargia nem egyszerre, hanem hullámokban tört ránk. A parlamenti jelenlét, sőt a választási részvétel hiábavalósága a tavaszi kudarc után azonnal vitatémává vált, érvek voltak bőven pro és kontra is. Később az utcai demonstrációkat követte csalódás: konkrét cél híján még a százezres megmozdulások is nyomtalanul múltak el. A világító telefonokban és a tömeges ellenállásban lemerült az akku. A sokaság mindig lelkesen gyűlt össze, és hiányérzettel távozott. Ha meg, mint legutóbb, a kormánybuktatást jelölték meg közvetlen célként, azt a többség eleve nem vette, nem vehette komolyan. A vállalás nagysága inkább apasztotta, mint növelte a résztvevők számát. Hiába sok az elégedetlen, az elégedetlenségnél nagyobb a biztonság vágya. Az utcai forradalmak sosem biztonságosak: nem tudni, nem jön-e utánuk rosszabb. Ez nem 1956: a legtöbb embernek már van mit veszteni, legalább valami kicsit: munkahelyet, kisegzisztenciát, tüzelőutalványt, várakozást a következő nyugdíjemelésre, a polgármester vagy a jegyző jóindulatát. Aki meg ennél biztosabb lábakon áll, azt általában a rendszer kegyének köszönheti. Ez nem kedvez a radikális mozgalmaknak. Sokkal több csalódást már nem bír el a tábor: kéretik vigyázni rá. Most vagyunk a legveszélyesebb ponton. Amikor úgy tűnik, semmi sem működik. Se parlament, se utca, se választás. Újabb tíz- és százezrek, éppen azok, akik leginkább keresték a cselekvés útjait, érzik úgy, hogy mindenütt fal van. A fiatalabbja csomagol, az öregebbje begubózik, a családos nagy sóhajjal rászánja magát a csendes beilleszkedésre. Elfogadja azt az állást, amelyről eddig hezitált, pályázatot nyújt be azokhoz, akiktől viszolygott. Az újságíró elmegy valamelyik cég PR-osának, a szakszervezeti vezető ódzkodik a politizálástól, a pedagógus már a tanáriban is vigyáz a szájára. Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. És úgy látják: nem lehet. Pedig a „se parlament, se utca, se választás” következtetés csak annyiban igaz, hogy külön-külön egyik se. Hanem mindegyik. Most hosszú menetelés jön. Nem gyors megváltás, nem hirtelen csoda, semmi „az Unió megoldja”, semmi „a Fideszen belül megmozdul valami”, semmi „na, ezt már nem nyeli le a nép”. Majd akkor nem nyeli le, ha megvan a kritikus tömeg. Nem a passzív többség, mint most, hanem az aktív. A kisebbség, mégoly harcias, az utcáról se tud tartós győzelmet aratni, mert belefullad az őt körülvevő közönybe. A hosszú menetelés minden lépése ennek a cselekvőképes többségnek a létrejöttét szolgálja. Arra való, hogy újabb és újabb, kisebb és nagyobb csoportok ébredjenek önbizalomra, kapjanak erőre és reményre. A parlamentnek ebben a folyamatban az a fő funkciója, hogy muníciót szolgáltasson. Hiszen a képviselők bemehetnek oda, ahová más nem, információkat szerezhetnek és kürtölhetnek világgá arról, amihez más nem fér. Kell minden mozgásforma, ami embereket szólít meg, von be valamilyen aktivitásba, aláírásgyűjtésbe, közéleti vitába, civil közösségbe, szociális segítségnyújtásba, érdekvédelembe, és igen, utcai demonstrációba is, konkrét ügyek mentén. Csak ezen és a következő hétvégén, és csak Budapesten, lesz vonulás a roma büszkeség napján, rendezvény a Nagy Imre-szobor védelmében, lakásmenet a kilakoltatások ellen, demonstráció az ápolási díjak emeléséért, és ki tudja, még mi minden nemes kezdeményezés. Hogy miért nem csinálják együtt, a kormányváltásért? Azért, mert ahhoz most nem volnánk elegen. De minden konkrét ügy, konkrét megmozdulás része annak a bizonyos hosszú menetelésnek. Amelynek következő fontos mérföldköve az EP választás tavasszal. Orbánnak az európai ambíciók mellett belpolitikai célja van: ő is azt akarja bizonyítani, hogy övé a többség. Most már nem az umbuldákkal felhazudott, hanem a valóságos. Micsoda legitimáció volna neki, ha a listás szavazáson, a saját torzító szabályai nélkül is 50-60 százalékot, pláne a kétharmadhoz közelítő eredményt érne el! Nem is lehetetlen, ha a mieink a választásokat céltalannak tartva otthon maradnak. Ijesztő adat: a Policy Solutions friss kutatása szerint a lakosságnak csak 36 százaléka szerint lehet demokratikus választásokon leváltani a kormányt, 49 százalék szerint ez lehetetlen. Az ellenzékiek és bizonytalanok még nagyobb arányban vélekednek így. Annyit szidtuk (joggal) a Fidesznek kedvező választási törvényt, hogy már semmilyen szavazásnak nem látják értelmét. Ha már el se jönnek tavasszal voksolni, lassan megköt Orbánék hatalma körül a beton. Ezért ma minden árt, ami csalódást, reményvesztést okoz. És minden használ, ami cselekvő energiát szabadít fel. Akármekkorát. Mert a hosszú menetelések lépésekből állnak össze. De végül célba érnek.   
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.09.22. 09:05

Kofi Annan maga volt az ENSZ

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének korábbi főtitkára, Kofi Annan halála okozta megrázkódtatás óta az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi tette őt ennyire kivételessé. Véleményem szerint egyszerűen az, hogy Kofi Annan egyszerre volt páratlan és mégis közülünk való. Különleges globális vezető volt, akiben jóformán bárki megláthatta saját magát. A messzi szegénységben, válságok között és reménytelenségben élők szövetségesükre találtak benne, a kezdő ENSZ-kollégák nyomdokaiban járnak, úgy a fiatalok is, akiknek a végsőkig azt mondta, hogy „mindig emlékezzetek arra, hogy soha nem vagytok túl fiatalok ahhoz, hogy vezessetek, mi pedig soha nem leszünk túl idősek ahhoz, hogy tanuljunk”. Korunkban csak kevesek tudták úgy összehozni, megnyugtatni és egyesíteni az embereket egy közös cél iránt a közös emberiségünk érdekében, mint Kofi Annan tudta. Egy régi vicc szerint a diplomácia művészete az, hogy semmit nem mondunk, különösen úgy, hogy közben beszélünk. Kofi Annan mindent ki tudott fejezni néha még anélkül is, hogy akár egy szót is kiejtett volna. Ez a benne mélyről jövő méltóságból, erkölcsi meggyőződésből és emberiességből fakadt. Gyengéd, ütemes hangja mindenkit mosolyra csalt és zenének hallottuk. Szavai viszont erősek és bölcsek voltak. És minél súlyosabb volt egy helyzet, hangja annál halkabb lett. Mi pedig egyre jobban figyeltünk, ahogy a világ is. Cserébe mindannyian részesültünk bölcsességéből. Kofi Annan bátor volt és minden helyzetben felszólalt miközben intenzív önvizsgálatot tartott. Miként elődje Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár, úgy ő is szinte misztikusan hitt abban, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete a jó előmozdítója a csapásokkal teli világban. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy figyelemreméltó eredményeket érjen el. Kofi Annan számos ötletet és kezdeményezést indított el, ideértve a millenniumi fejlesztési célokat és a „Nagyobb szabadságban” című jelentésében foglalt korszakalkotó reformokat. Kinyitotta az Egyesült Nemzetek Szervezetének ajtaját és közelebb hozta az emberekhez világszerte. Új partnereket vont be a környezetvédelembe, az emberi jogok védelmébe, valamint a HIV/AIDS és más gyilkos betegségek elleni harcba. Kofi Annan maga volt az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Egyesült Nemzetek Szervezete maga volt Kofi Annan. Kofi jó barátom is volt. Életünknek számos pontján közösen haladtunk. Amikor Kelet-Timorban az emberek önrendelkezést akartak, akkor Kofi Annan az ENSZ részéről, én pedig Portugália miniszterelnökeként, közösen dolgoztunk azon, hogy támogassuk helyzetük békés megoldását. Amikor az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának új vezetésre volt szüksége, akkor Kofi bízva bennem felkért arra, hogy én vezessem a főbiztosságot, majd rendületlenül támogatta a leginkább rászorultak védelmét és azt, hogy menedéket kapjanak. Most, hogy Kofi irodájában ülök, folyamatosan ösztönöz az ő tisztessége, dinamizmusa és elkötelezettsége. Számára a közöny volt a világ legerősebb mérge. Még főtitkári kinevezését követően is tovább dolgozott a diplomácia élvonalában. Segített a kenyai választásokat követő erőszak enyhítésében és mindent megtett, hogy politikai megoldást találjon a Szíriában zajló kegyetlen háborúra, valamint segített a mianmari rohingyákat megillető igazságszolgáltatás és jogok biztosításában. Kofi számos világot fogott össze, északot és délt, keletet és nyugatot. Mégis számára a legbiztosabb kapocs mindig afrikai gyökerei és identitása maradt. A nagy Nelson Mandelának, akit Madibának is hívtak, saját beceneve volt Kofi számára. Úgy hívta, hogy “vezetőm”. Ez nem tréfa. Kofi mindannyiunk vezetője volt. Mindig úgy fogok emlékezni rá, ahogy legutóbb az ENSZ-ben láttam. Nyugodt volt, mégis határozott, aki készen áll a nevetésre, de mindig érzi a súlyát annak a munkának, amit végzünk. Eltávozott közülünk és mérhetetlenül hiányozni fog nekünk. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha nagyon figyelünk, akkor hallani fogjuk Kofi Annan szavait és bölcs tanácsait. Hallom, ahogy mondja, hogy „kérlek, folytassátok”. „Tudjátok, mit kell tennetek. Vigyázzatok egymásra. Vigyázzatok a bolygónkra. Vegyétek észre az embert mindenkiben. És támogassátok az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a helyet, ahol mindannyian összegyűlhetünk, hogy megoldjuk problémáinkat, és ahol egy jobb jövőt építhetünk mindannyiunk számára”. Gondosan figyeljünk a kegyelem és az ész hangjára, amely az erkölcs és a szolidaritás hangja. Erre a hangra világunknak nagyobb szüksége van, mint valaha. Amikor nyugtalan és zavaros időnkben ellenállásba ütközünk, akkor mindig Kofi Annan öröksége inspiráljon bennünket és vezessen az a tudat, hogy ő továbbra is beszél hozzánk és sürget, hogy elérjük azokat a célokat, amelyeknek az életét szentelte és valóban előremozdította világunkat.
A szerző az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára. Beszédét a Kofi Annan életútjának szentelt megemlékezésen mondta el szeptember 21-én, az ENSZ Közgyűlésben.

Közpénzen szórakoznak

Közpénzen szórakoznak, pedig szórakoztatniuk kellene. Andy Vajna sportcsatornái, a Spíler 1 és Spíler 2 szinte ugyanúgy állami forrásból működnek (van piaci bevételük, de átirányított közforrások nélkül nem maradnának életben), mint az M4 Sport. Magyarországon jelenleg  három államilag finanszírozott sportcsatorna létezik, ami agyrém. A rájuk évente elköltött közpénz több tízmilliárd forint. Ennyit fizetnek az adófizetők többek között az is, hogy két, kiemelt érdeklődésre számot tartó sorozat, a labdarúgó Bajnokok Ligája és a spanyol bajnokság olyan csatornára kerülhessen (Spíler 2), amelyet az ország lakosságának mindössze egy százaléka láthat. 
Aztán, amikor a Spíler gondol egyet, egy hétvégére átteszi a spanyol bajnokikat a Spíler 1-re, hogy aztán megint visszakerüljenek a mérkőzések a „láthatatlan csatornára”. Azokkal szórakozik a tévétársaság, akiknek a pénzéből létezik.
A kormánypropaganda szerint migránsválsággal küzdő, ezért hanyatló Németországban ez (is) máshogy működik. Ott két sportcsatorna van összesen, egyiket sem támogatja az állam: a Skysport előfizetésekből és hirdetési bevételekből tartja el magát, üzleti beszámolója szerint tavaly 5,2 millióan fizették ki a választott csomagtól függő havi 10-60 euró közötti díjat, ezen kívül Ausztriában is volt további 700 ezer ügyfele. 
A német Sport1 országos lefedettségű és elérhetőségű, a reklámbevételeiből működik, tulajdonosa a Constantin médiacég. Az állam nem ad egy centet sem egyik sportcsatornának sem, talál jobb helyet is annak a pénznek - így aztán a komoly identitásproblémáktól szenvedő, morális válságban lévő Németországban nem várnak hat-nyolc-tíz órát betegek az ellátásra a kórházak sürgősségi osztályán.
Persze lehet, hogy jobb lett volna a baráti Orosz- vagy Törökországgal, esetleg Kirgizisztánnal példálózni. Mert ezekben az országokban, ahogy nálunk is, minden a legnagyobb rendben van.