Utca vagy parlament?

Utca vagy parlament? A búslakodó ellenzéki közvélemény kezd arra hajlani, hogy egyik se. Nálunk a parlament, sőt az egész parlamenti és választási rendszer kifordult önmagából, nem a jobbítás, a változás lehetőségét, hanem a mozdíthatatlanságot szolgálja. De az utcai kormánybuktatásban sem sokan bíznak, az elszánt kis csoportok forradalmi jelszavainak egyre kisebb a foganatja. Ez nem Szerbia vagy az arab tavasz világa: annak sem lett túl jó vége. A zsibbasztó letargia nem egyszerre, hanem hullámokban tört ránk. A parlamenti jelenlét, sőt a választási részvétel hiábavalósága a tavaszi kudarc után azonnal vitatémává vált, érvek voltak bőven pro és kontra is. Később az utcai demonstrációkat követte csalódás: konkrét cél híján még a százezres megmozdulások is nyomtalanul múltak el. A világító telefonokban és a tömeges ellenállásban lemerült az akku. A sokaság mindig lelkesen gyűlt össze, és hiányérzettel távozott. Ha meg, mint legutóbb, a kormánybuktatást jelölték meg közvetlen célként, azt a többség eleve nem vette, nem vehette komolyan. A vállalás nagysága inkább apasztotta, mint növelte a résztvevők számát. Hiába sok az elégedetlen, az elégedetlenségnél nagyobb a biztonság vágya. Az utcai forradalmak sosem biztonságosak: nem tudni, nem jön-e utánuk rosszabb. Ez nem 1956: a legtöbb embernek már van mit veszteni, legalább valami kicsit: munkahelyet, kisegzisztenciát, tüzelőutalványt, várakozást a következő nyugdíjemelésre, a polgármester vagy a jegyző jóindulatát. Aki meg ennél biztosabb lábakon áll, azt általában a rendszer kegyének köszönheti. Ez nem kedvez a radikális mozgalmaknak. Sokkal több csalódást már nem bír el a tábor: kéretik vigyázni rá. Most vagyunk a legveszélyesebb ponton. Amikor úgy tűnik, semmi sem működik. Se parlament, se utca, se választás. Újabb tíz- és százezrek, éppen azok, akik leginkább keresték a cselekvés útjait, érzik úgy, hogy mindenütt fal van. A fiatalabbja csomagol, az öregebbje begubózik, a családos nagy sóhajjal rászánja magát a csendes beilleszkedésre. Elfogadja azt az állást, amelyről eddig hezitált, pályázatot nyújt be azokhoz, akiktől viszolygott. Az újságíró elmegy valamelyik cég PR-osának, a szakszervezeti vezető ódzkodik a politizálástól, a pedagógus már a tanáriban is vigyáz a szájára. Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet. És úgy látják: nem lehet. Pedig a „se parlament, se utca, se választás” következtetés csak annyiban igaz, hogy külön-külön egyik se. Hanem mindegyik. Most hosszú menetelés jön. Nem gyors megváltás, nem hirtelen csoda, semmi „az Unió megoldja”, semmi „a Fideszen belül megmozdul valami”, semmi „na, ezt már nem nyeli le a nép”. Majd akkor nem nyeli le, ha megvan a kritikus tömeg. Nem a passzív többség, mint most, hanem az aktív. A kisebbség, mégoly harcias, az utcáról se tud tartós győzelmet aratni, mert belefullad az őt körülvevő közönybe. A hosszú menetelés minden lépése ennek a cselekvőképes többségnek a létrejöttét szolgálja. Arra való, hogy újabb és újabb, kisebb és nagyobb csoportok ébredjenek önbizalomra, kapjanak erőre és reményre. A parlamentnek ebben a folyamatban az a fő funkciója, hogy muníciót szolgáltasson. Hiszen a képviselők bemehetnek oda, ahová más nem, információkat szerezhetnek és kürtölhetnek világgá arról, amihez más nem fér. Kell minden mozgásforma, ami embereket szólít meg, von be valamilyen aktivitásba, aláírásgyűjtésbe, közéleti vitába, civil közösségbe, szociális segítségnyújtásba, érdekvédelembe, és igen, utcai demonstrációba is, konkrét ügyek mentén. Csak ezen és a következő hétvégén, és csak Budapesten, lesz vonulás a roma büszkeség napján, rendezvény a Nagy Imre-szobor védelmében, lakásmenet a kilakoltatások ellen, demonstráció az ápolási díjak emeléséért, és ki tudja, még mi minden nemes kezdeményezés. Hogy miért nem csinálják együtt, a kormányváltásért? Azért, mert ahhoz most nem volnánk elegen. De minden konkrét ügy, konkrét megmozdulás része annak a bizonyos hosszú menetelésnek. Amelynek következő fontos mérföldköve az EP választás tavasszal. Orbánnak az európai ambíciók mellett belpolitikai célja van: ő is azt akarja bizonyítani, hogy övé a többség. Most már nem az umbuldákkal felhazudott, hanem a valóságos. Micsoda legitimáció volna neki, ha a listás szavazáson, a saját torzító szabályai nélkül is 50-60 százalékot, pláne a kétharmadhoz közelítő eredményt érne el! Nem is lehetetlen, ha a mieink a választásokat céltalannak tartva otthon maradnak. Ijesztő adat: a Policy Solutions friss kutatása szerint a lakosságnak csak 36 százaléka szerint lehet demokratikus választásokon leváltani a kormányt, 49 százalék szerint ez lehetetlen. Az ellenzékiek és bizonytalanok még nagyobb arányban vélekednek így. Annyit szidtuk (joggal) a Fidesznek kedvező választási törvényt, hogy már semmilyen szavazásnak nem látják értelmét. Ha már el se jönnek tavasszal voksolni, lassan megköt Orbánék hatalma körül a beton. Ezért ma minden árt, ami csalódást, reményvesztést okoz. És minden használ, ami cselekvő energiát szabadít fel. Akármekkorát. Mert a hosszú menetelések lépésekből állnak össze. De végül célba érnek.   
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:05

Kockajáték

A dél-karolinai kisváros, Charleston gettójában nyáresténként tereferélnek az asszonyok a Harcsa utcában, a férfiak kockajátékot űznek. A szerencsejátékosok hiszik, egy nagy dobással mindent megnyerhetnek, de akadnak olyanok is, akiknek álca a játék, inkább Sporting Life-ot, a kábítószerdílert várják. George Gershwin 1935-ös operája, a Porgy és Bess eredetileg ezzel az eleven képpel indul, és aztán egy olyan történetet mesél el slágerekben, hogy mű a XX. század egyik legjobb operájaként a Carmen magasságába emelkedik.
Gershwin darabja 1970-ben érkezett Budapestre, játszották az Erkelben és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, mindenütt nagy sikerrel. Majd 1983-ban a darab bemutatását ahhoz a kitételhez kötötték a szövegíró, Ira Gershwin végakarata szerint, hogy a szerepeket afroamerikaiak énekeljék. Az elvárás nem előzmény nélküli: George Gershwin sem rajongott az ötletért, hogy az egyik első hangosfilm, Az éneklő bolond sztárja, Al Jolson, aki feketére festett arccal játszott afroamerikait az 1920-as évek végén, bekerülhessen a darabba.
A Porgy és Bess tavaly négy előadás erejéig újra az Erkelben volt látható. A bemutató több szempontból is nagy dobásnak bizonyult, és nem hiányzott a fekete arcfesték Almási-Tóth András rendezéséből. A sikert beárnyékolta, hogy a magyar intézmény kitétel nélküli szerződést kötött az amerikai jogkezelővel, így mindenütt jeleznie kellett: az előadás ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel. 
A tervek szerint két hét múlva újra bemutatnák itt a darabot, ám egyelőre játszási engedély nincs. Hasonló helyzet nyilván nem példa nélküli, ám egy kiemelt nemzeti intézmény szempontjából ez hazárdjátéknak tűnik. Főként, hogy az Operaház főigazgatója a vitatható „all black cast” szabályt rasszistának titulálta, nem érezvén a szavak súlyát.
2019.03.23 09:22
Frissítve: 2019.03.23 16:11

A felfüggesztés hete

Azt állította Gulyás Gergely miniszter (az Európai Néppárt ülése előtti nyilatkozatában az MTI-nek), hogy a Fidesz csak akkor tud a Néppártban maradni, ha nem csupán a párt kizárására, hanem a felfüggesztésére sem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz tagságát felfüggesztették, mégis maradt. A Néppárt honlapján ez a cím olvasható: Fidesz membership suspended after EPP Political Assembly (Felfüggesztették a Fidesz tagságát az Európai Néppárt Politikai Gyűlése után). A többi süket duma süketeknek és vakoknak.
Azt állította Orbán Viktor (Brüsszelben, az Európai Néppárt döntése után), hogy "a magunk részéről… egyoldalúan mi felfüggesztjük jogaink gyakorlását.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen nincs és nem is volt. Ha lett volna, akkor a Fidesz egyoldalúan fogja magát, és egyoldalúan kivonul a Néppárt gyűléséről, mondván, hogy felfüggesztettem a tagságomat, viszontlátásra. Ehelyett megegyezett a felfüggesztésben és a vele járó szankciókban a néppárti elnökséggel, majd hozzájárult ahhoz, hogy a tagok ezt megszavazzák. Az eredmény: 190-3. Egyoldalúnak egyébként tényleg egyoldalú.
Azt állította Varga Judit, uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (a kormánypárti Mandiner hírportálnak, arra válaszolva, miért is jön majd a néppárti bölcsek tanácsa Budapestre), hogy „évek óta dobálóznak kritikusaink azzal, hogy Magyarországon milyen problémák vannak az európai értékekkel, a bíróságok függetlenségével, az Alkotmánybírósággal, de senki sem jött el hozzánk, hogy valóban meggyőződhessen arról, mi is a helyzet pontosan.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például a Velencei Bizottság szakértői rendszeresen jártak ide, és legutóbb például a közigazgatási bíróságok felállításával kapcsolatban adtak ki bíráló állásfoglalást. Az Európai Parlament pedig (több itteni helyzetfelmérés után) többször is határozatban ítélte el – legutóbb a néppárti képviselők többségének a szavazatával – a magyar kormányt a jogállami normák megsértése miatt. Szóval a Néppártnak már a könyökén jön ki Orbán. De még mindig nem megy ki.
Azt állította Orbán Viktor (brüsszeli sajtóértekezletén), hogy „jogállamiság tekintetében se Belgium, se Svédország, se Finnország, se Németország egy fikarcnyival sincs jobb helyzetben, mint Magyarország.”
Ezzel szemben a tény az, hogy egyik nevezett országban sincs a teljes hatalom néhány régi haver kezében, nincs gyakorlatilag leválthatatlan legfőbb ügyész, nem függ a bírósági kinevezések, előmenetelek rendje egyetlen kinevezett baráttól, nem került az Alkotmánybíróság teljes kormányzati fennhatóság alá, nincs totális kormányuralom az állami média fölött, és nem szerezte meg a kormány a magántulajdonban lévő média nagy részét is, nem jutnak a közbeszerzési megbízások Mészárosokhoz és Garancsikhoz, vagyis a kormányfő barátaihoz, nem fejezik le a tudományos életet és az ország egyik legjobb egyetemét, nem éheztetik a menedékkérőket, és nem fenyegetik az állampolgári jogok mellett kiálló civil szervezeteket. Csak úgy, egy szuszra. De volna még két-három szuszra való is.
2019.03.23 09:21
Frissítve: 2019.03.23 09:27