Kácsor Zsolt: Mester utca, páratlan oldal

Publikálás dátuma
2018.09.29. 17:07

Fotó: Shutterstock
„Ülsz a bárpultnál félhomályban, egymás után rendeled az újabb és újabb söröket, s csak megtanulod végre te is, hogy mit jelent a lassú elnémulás annak, akinek a magyar szó a kenyere.”
Kezdem fölfedezni a Mester utcát, de persze csak a páratlan oldalát, mert egyelőre arra van pénzem, s valahogy úgy alakult, hogy a Mester utcának a páros oldalán vannak a drágább és zsúfoltabb helyek. A szerényebb, eldugottabb, kopottabb kocsmákból oda nem jutott, így hát ez utóbbiakban időzöm, a szerény, eldugott, kopott helyeken. De nem is baj, ha a fényből kis időre kiszorul az ember. A sötétben a fontosabb dolgokat olykor jobban lehet látni. Mint a szerelmet. A szerelmes nőt, akinek a szeme úgy ragyog, hogy bevilágítja lefüggönyözött tudatod.
Mondom, kezdem belakni a páratlan oldalt, ahol vannak nyers kiskocsmák, sörök, nyugodt órák és hosszú egyedüllétek az üres pultnál, s olyan sóhajtások, amiket az ember fél meghallani, mert alkalmasint más világokból jönnek, az előző, tán soha meg nem történt életekből törnek elő, s keresik maguknak a kivezető utat. Persze nincsenek innen kivezető utak. A reánk borult, általános magyar sötétségben olykor ezt is világosan látni. Elfogadni nem kell, de észlelni nem árt, mármint ha van rá nyitott szem, éles fül és emberi érzékenység. Ami általában és tömeges méretekben persze nincsen. A nyílt szellem megfojtásának megelőzésében nem járunk elől, illetve hogyan is mondjam finoman – nem vagyunk jók az új társadalmi bűntények prevenciójában. Nálunk tömegesen jobbára csak utólag jelentkeznek szem- és fültanúk, akik azt állítják, hogy korábban ők jó előre megmondták. Nem mondták meg. Vagy ha mondtak is valamit, akkor hazudtak. Elvégre nem tanúk voltak ők, hanem maguk az elkövetők, méghozzá abból a régi, elpusztíthatatlan és szívós fajtából, amelyik soha nem tesz mást, hanem mindig csak hagyja. Hagyja, hogy a dolog hadd történjen meg. Hadd menjen a nyílt szellem a maga megszokott, ismert útján a halálba. Ez a régi, elpusztíthatatlan és szívós fajta tűri a bűnt, aztán hazudik róla, de hazudik közben is, és hazudik utána.
Abból az országból nincsen kivezető út, ahol a lehetséges kijáratokat már nem is a hatalom, hanem maga a bűnrészes tömeg torlaszolja el. Mit csinálsz velük? Hiába ordítasz a fülükbe, hiszen süketek. Hiába mutatod föl a bizonyítékaidat, hiszen vakok. S hiába esel te magad áldozatul, hiszen ők is áldozatnak hiszik saját magukat.
Ülsz a bárpultnál félhomályban, egymás után rendeled az újabb és újabb söröket, s csak megtanulod végre te is, hogy mit jelent a lassú elnémulás annak, akinek a magyar szó a kenyere. Némának lenni magyarul. Nem berendezkedni kell erre, hanem fölkészülni. Késznek lenni arra, hogy egy magyar folyóirat bezúzott, utolsó számát e-mailben kapod meg, éjjel, amikor egyedül ülsz a magyar homályban, és azt látod, hogy a frissen érkezett e-mailben már nincsen szöveges üzenet sem – hiszen nem kellenek szavak, úgyis érteni fogod. Már csak egy csatolmányt kapsz, egy betördelt lapot, amit bezúzatott a paranoid hatalmi agresszió. Mit csinálsz vele? Hiába ordítasz a hatalom fülébe, úgyis tudja, hogy mit akarsz mondani. Hiába mutatod föl neki a bizonyítékaidat, hiszen nálad sokkal többet tud a saját bűneiről. S hiába mutatsz áldozati sebeidre, ha egyszer ő maga fente meg ellened a kést – ráadásul a tőled lopott köszörűkövön. Mondom, túl a negyvenen kezdem belakni ezt a páratlan országot, s kezdem magam otthon érezni benne, mert beigazolódni látszik minden, amiről azt hittem eddig, hogy csak átgondolatlan túlérzékenység, meg nem értés és furcsa sejtelem.
Telik az idő, de nem hajnalodik, egyre sötétebb lesz odakünn, és egyre világosabb idebenn. Egy szerelmes nő tekintete ragyog benned, s bevilágítja lefüggönyözött tudatod. Sokat ittál, és még a gyógyszerek is dolgoznak benned vadul. Ki tudja, hogy ez a nő igazi-e, vagy ő is csak furcsa rejtelem, hiszen nem láttad huszonöt éve. Miért most jutott eszedbe, miért, miért éppen most, annyi év után, és éppen ő, akit utoljára 1993-ban láttál. Gyalogolsz hazafelé, s a platánokat nézed, milyen érdekesek, mintha élő, lélegző hirdetőoszlopok volnának, a fehér kérgük mind-mind lefoszlott, idejétmúlt papírplakát. Az van rájuk írva, hogy ember, kérlek, maradj csöndben. Remélem, jól olvasom, mert platánul írták, nem emberül. Jól van, akkor csöndben maradok, nem dudorászom, nem éneklem tovább, hogy belőlem valaki útra vált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itt hagyott, csak úgy észrevétlen, félre se néztem, annyi volt, csak annyi volt, egy szót se szólt, hirtelen elment, itt hagyott, valaki útra vált, a jobbik részem, belőlem valaki útra vált, és én utána néztem, jól van hát, menjen, tűnjön el, az én jobbik részem.
Csöndben maradok, jól van, hallgatok rátok, Mester utcai platánok, akkor csak hallgatok. Néma leszek magyarul, és nem mondom ki hangosan, amit gondolok, mert arra gondolok, hogy talán vár majd valaki otthon, talán lesz ott valaki, aki égve hagyta neked a villanyt, éppen az a nő, akit utoljára 1993-ban láttál, de hát miért is lenne ott, s miért éppen ő, túl sokat ittál megint, képzelődsz, mert amikor az ajtót kinyitod, mintha fénylene belül a lakás. Ég a villany. Pedig amikor elmentél, lekapcsoltad.
Szerző

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23. 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
Szerző

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23. 20:36

Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.