Kácsor Zsolt: Mester utca, páratlan oldal

„Ülsz a bárpultnál félhomályban, egymás után rendeled az újabb és újabb söröket, s csak megtanulod végre te is, hogy mit jelent a lassú elnémulás annak, akinek a magyar szó a kenyere.”

Kezdem fölfedezni a Mester utcát, de persze csak a páratlan oldalát, mert egyelőre arra van pénzem, s valahogy úgy alakult, hogy a Mester utcának a páros oldalán vannak a drágább és zsúfoltabb helyek. A szerényebb, eldugottabb, kopottabb kocsmákból oda nem jutott, így hát ez utóbbiakban időzöm, a szerény, eldugott, kopott helyeken. De nem is baj, ha a fényből kis időre kiszorul az ember. A sötétben a fontosabb dolgokat olykor jobban lehet látni. Mint a szerelmet. A szerelmes nőt, akinek a szeme úgy ragyog, hogy bevilágítja lefüggönyözött tudatod.

Mondom, kezdem belakni a páratlan oldalt, ahol vannak nyers kiskocsmák, sörök, nyugodt órák és hosszú egyedüllétek az üres pultnál, s olyan sóhajtások, amiket az ember fél meghallani, mert alkalmasint más világokból jönnek, az előző, tán soha meg nem történt életekből törnek elő, s keresik maguknak a kivezető utat. Persze nincsenek innen kivezető utak. A reánk borult, általános magyar sötétségben olykor ezt is világosan látni. Elfogadni nem kell, de észlelni nem árt, mármint ha van rá nyitott szem, éles fül és emberi érzékenység. Ami általában és tömeges méretekben persze nincsen. A nyílt szellem megfojtásának megelőzésében nem járunk elől, illetve hogyan is mondjam finoman – nem vagyunk jók az új társadalmi bűntények prevenciójában. Nálunk tömegesen jobbára csak utólag jelentkeznek szem- és fültanúk, akik azt állítják, hogy korábban ők jó előre megmondták. Nem mondták meg. Vagy ha mondtak is valamit, akkor hazudtak. Elvégre nem tanúk voltak ők, hanem maguk az elkövetők, méghozzá abból a régi, elpusztíthatatlan és szívós fajtából, amelyik soha nem tesz mást, hanem mindig csak hagyja. Hagyja, hogy a dolog hadd történjen meg. Hadd menjen a nyílt szellem a maga megszokott, ismert útján a halálba. Ez a régi, elpusztíthatatlan és szívós fajta tűri a bűnt, aztán hazudik róla, de hazudik közben is, és hazudik utána.

Abból az országból nincsen kivezető út, ahol a lehetséges kijáratokat már nem is a hatalom, hanem maga a bűnrészes tömeg torlaszolja el. Mit csinálsz velük? Hiába ordítasz a fülükbe, hiszen süketek. Hiába mutatod föl a bizonyítékaidat, hiszen vakok. S hiába esel te magad áldozatul, hiszen ők is áldozatnak hiszik saját magukat.

Ülsz a bárpultnál félhomályban, egymás után rendeled az újabb és újabb söröket, s csak megtanulod végre te is, hogy mit jelent a lassú elnémulás annak, akinek a magyar szó a kenyere. Némának lenni magyarul. Nem berendezkedni kell erre, hanem fölkészülni. Késznek lenni arra, hogy egy magyar folyóirat bezúzott, utolsó számát e-mailben kapod meg, éjjel, amikor egyedül ülsz a magyar homályban, és azt látod, hogy a frissen érkezett e-mailben már nincsen szöveges üzenet sem – hiszen nem kellenek szavak, úgyis érteni fogod. Már csak egy csatolmányt kapsz, egy betördelt lapot, amit bezúzatott a paranoid hatalmi agresszió. Mit csinálsz vele? Hiába ordítasz a hatalom fülébe, úgyis tudja, hogy mit akarsz mondani. Hiába mutatod föl neki a bizonyítékaidat, hiszen nálad sokkal többet tud a saját bűneiről. S hiába mutatsz áldozati sebeidre, ha egyszer ő maga fente meg ellened a kést – ráadásul a tőled lopott köszörűkövön. Mondom, túl a negyvenen kezdem belakni ezt a páratlan országot, s kezdem magam otthon érezni benne, mert beigazolódni látszik minden, amiről azt hittem eddig, hogy csak átgondolatlan túlérzékenység, meg nem értés és furcsa sejtelem.

Telik az idő, de nem hajnalodik, egyre sötétebb lesz odakünn, és egyre világosabb idebenn. Egy szerelmes nő tekintete ragyog benned, s bevilágítja lefüggönyözött tudatod. Sokat ittál, és még a gyógyszerek is dolgoznak benned vadul. Ki tudja, hogy ez a nő igazi-e, vagy ő is csak furcsa rejtelem, hiszen nem láttad huszonöt éve. Miért most jutott eszedbe, miért, miért éppen most, annyi év után, és éppen ő, akit utoljára 1993-ban láttál. Gyalogolsz hazafelé, s a platánokat nézed, milyen érdekesek, mintha élő, lélegző hirdetőoszlopok volnának, a fehér kérgük mind-mind lefoszlott, idejétmúlt papírplakát. Az van rájuk írva, hogy ember, kérlek, maradj csöndben. Remélem, jól olvasom, mert platánul írták, nem emberül. Jól van, akkor csöndben maradok, nem dudorászom, nem éneklem tovább, hogy belőlem valaki útra vált, útra a jobbik részem, kiment belőlem, itt hagyott, csak úgy észrevétlen, félre se néztem, annyi volt, csak annyi volt, egy szót se szólt, hirtelen elment, itt hagyott, valaki útra vált, a jobbik részem, belőlem valaki útra vált, és én utána néztem, jól van hát, menjen, tűnjön el, az én jobbik részem.

Csöndben maradok, jól van, hallgatok rátok, Mester utcai platánok, akkor csak hallgatok. Néma leszek magyarul, és nem mondom ki hangosan, amit gondolok, mert arra gondolok, hogy talán vár majd valaki otthon, talán lesz ott valaki, aki égve hagyta neked a villanyt, éppen az a nő, akit utoljára 1993-ban láttál, de hát miért is lenne ott, s miért éppen ő, túl sokat ittál megint, képzelődsz, mert amikor az ajtót kinyitod, mintha fénylene belül a lakás. Ég a villany. Pedig amikor elmentél, lekapcsoltad.