Sok nagyvárosban a közéleti fecsegést, mint szolgáltatást a taxistól a középosztálybeli utasok jó része kifejezetten elvárja. A 2000-es években még Pesten sem volt másképp. Beültek, hallgatták, amit mondanak nekik, s utána máshol elmesélték. Ma az itthoni taxis óvatosabb. Ha nem nyilvánvaló, mint várnak tőle, nem locsog. Végül is az utas kiszámíthatatlan, gyakran politikailag ellentétes értelmezéseket igényel. Ruhájából, hajviseletéből automatikusan semmi nem következik. Jobb hallgatni.
Az apória régi görög szó az átfogó tanácstalanságra. Ilyen apóriát indított be 2008-ban a világgazdasági válság, s ez megmaradt, miközben nem működik a neoliberalizmus nemzetközi rendként, nincs erős baloldal, így azután vádként, álomként, az ellenfél meghatározására divatba jön a "posztmodern fasizmus” (Janisz Varufakisz kifejezése) egyfajta különleges formulája. De hát, ha a neoliberalizmus összeomlófélben van, hirtelen megnyílik a világmagyarázatok tere és a legkézzelfoghatóbb politikai technológiát a jobb-radikálisok másoknál gyorsabban ragadták meg, miért kellene ezen önmagában megsértődni. Fel lehet és kell is háborodni, ha gátolják a versenyt a világképek megjelenítői között. De közben tőlük is, mint máshonnan, tanulni kellene gyorsabbnak és vonzóbbnak lenni.
Fasiszták most?
Itt nem a fasizmus 30-as évekből származó, "dimitrovi" meghatározásáról van szó, amely szerint az a finánctőke legelszántabb csoportjainak nyílt, terrorista uralma. Persze, az eredeti megfogalmazás nem Dimitrové, azt a Kominternben már 1933 decemberében használják, amikor Dimitrov még Németországban ül. Már szabadlábon, '35 nyarán, a Komintern VII. kongresszusán, Moszkvában adják a szájába ezt a formulát. Később a nyugati szövetségesek is használják, amikor a náci rendszerben való aktív részvételükért 1945 után német gazdasági vezetőket is elítélnek, egyes vállalatokat feloszlatnak. De annak idején, nemcsak 1945-ben, hanem már Dimitrovnál is szinte teljesen hiányzott az, amire a mai fasiszta-vitákban gondolunk: nem volt szó a rendszer tömegbázisának megteremtéséről, a mozgalom pszichológiájáról, a tartós, csak nagyon lassan kopó politikai fanatizmusról. Persze, az 1933-45-ös évek ezt a történetet legalább két nemzedék életére kezelhetetlenné, higgadtan vizsgálhatatlanná tették.
Baloldali identitáspolitika
Kérdés, hogy kezdhetnénk-e valamit ilyenkor egyfajta bal-identitáspolitikával. Első közelítésben nem sokat, hiszen az azonosságok újraépítése egyfelől kulturális öntőformákhoz, virtuális fogyasztáshoz kapcsolódik, másfelől meg kellene tanulni, hogyan lehet kezelni azt a többséget, amely nem csupán kisebbségek mozaikjából áll össze.
Mit jelent az ellen-felvilágosodás ma, amikor igazán veszélybe került a klasszikus felvilágosodás? Ezt nem itt kellene megvitatnunk, de talán most is emlékezni lehet Carlo Schmidre, aki 1948-ban a német Parlamenti Tanácsban az intolerancia bátorságáról azt mondta: "akik meg kívánják gyilkolni a demokráciát, azokkal szemben nem kellene félni a bátorságtól annak mindenre elszánt védelmezésére".
Egyes esetekben, mozgalmakban agresszív rasszizmus is előbukkan, ilyenkor nem kell rettegni a hivatkozásoktól a fasizmus-szerűségek korábbi megjelenési formáira, egyébként az ilyen jelzők használatánál politikai antipátiáink inkább félrevisznek. Az új bal-populizmus nem a 30-as évek modelljeit keresi, sőt az akkori frontális harcok újrajátszásától egyenesen irtózik. Úgy hiszem, az ilyesmi lehet, hogy aktivizálna valamilyen antifasizmust, de párhuzamosan életre kelthetne valamit a klasszikus fasizmusból is. S ettől az isten óvjon.
Poszt-68-asok
A dolog 1985-ben a Laclau-Mouffe könyvvel (Hegemony and Socialist Strategy ) kezdődött, amikor kiderült, hogy a 68-as mozgásra mondani kellene valamit, de az osztályelemzés nem tudta befogni a dolgot. Vadul hittek az osztály-meghatározottságokban, s ezt nevezték akkor Laclau-Mouffe-féle osztály-esszencializmusnak,
Mouffe és Laclau, az újbaloldali ikonok, már húsz éve beszéltek bal-populizmusról és világosan látták a demokráciának azt a típusú válságát is, amelyet mi csak néhány éve vagyunk hajlandóak észrevenni. Persze, akkor már megvolt a mai európai szélsőjobb egy része. A régi Le Penre és az osztrák Szabadságpártra nem lehetett azt mondani, hogy nem léteznek. De akkor még nem volt szó a liberális demokrácia kikezdett gyökereiről, inkább csak a liberális demokrácia újraszerkesztéséről, ami az akkori radikális baloldalon is helyreállíthatónak tűnt. Ma már ilyesmit ezen a térfélen ritkán mondanak. Mouffe Blairben és Clintonban, vagyis a centrumban látta az elméleti modernizációt, s nem az alternatív baloldalon. Majd azt hitte, a populista tematikai újdonság valamilyen áttörés lenne a korrupció leleplezésével. A korrupciós tematika bevezetésére sor került, de döntő bal-innovációvá sehol sem vált Európában, nálunk sem.
Elmaradt baloldali csata
Magyarországon ráadásul Gyurcsányék neoblairisták voltak, nem volt igazi kiegyezés a régi és az új baloldal között, az akkori baloldali szocialisták önállóan megadták magukat, vagy valahol vidéken alámerültek. Nem kezdtek mélyebben alkudozni, de ez akkor békét jelentett, amire azután a peremen a Fidesz ugyanúgy elvadult, mint legújabban az AfD a németeknél. Következtetésünk, a centrum békéje generálta az új frontnyitás lehetőségét a radikalizálható kemény jobb és a többiek között. Ezt a centrumban csak tovább színezte, hogy a magyar újbaloldalon intellektuálisan a blairisták önmagukban talán nem lettek volna elég erősek, s ezért lefeküdtek a liberálisoknak, illetve inkább a neoliberális társadalompolitika víziójának. Ezzel a megerősödött neoliberalizmussal szemben gerjesztődött az igazán radikális jobboldal. Tulajdonképpen, azt hisszük, ez lökte azután Orbánt is fokozatosan a peremre.
A liberalizmusban nincsenek merev elválasztó vonalak, csak platformok laza hálózata létezik. A klasszikus marxi felfogásban viszont messziről felismerhető stabil elválasztóvonalak vannak. A bal-populista előállítja, konstruálja az elválasztó vonalakat a fent és a lent, a tömegek és az oligarchák között. S itt az oligarchák sem egyszerűen csak jobboldaliak.
A bal-populizmus Franciaországban visszanyerte Marseille-t és Amiens-t Le Pentől. Nálunk vagy a lengyeleknél korábban már legyőzték Orbánt és Kaczynskit, de nem bal-populista erőkkel és technikákkal. Nálunk még nincsenek ilyen újmódian visszafordított városok.
Mindenesetre akik most a nemzetközi baloldalon kísérleteznek, azok bal-populista megoldásokkal próbálkoznak. A brit Corbyn, vagy az amerikai Sanders víziói, a spanyol Podemos még ma is fiataljai, a francia Le France Insoumise, vagy a német Sahra Wagenknecht vadonatúj mozgalma mind itt keresnek valamit. Más nincs a piacon. Amit itthon ballibnek hívnak, az nem létezik. Emellett kérdés, hogy a migráns nélküli Közép-Európában feltétlenül érdemes-e - még ha reflexként is jön össze - a kormány kiemelten negatív migránsretorikájára ugyanennyire kiemelten meghatározott pozitív migránsretorikával válaszolni. Hiszen a valóságban ezekben az országokban a konfliktus nem létezik. Retorikai léggömbökre más színű, de ugyanolyan retorikai léggömbökkel válaszolni nem igazán nyerő. De belátom, hogy új napirendet összerakni ezen az oldalon nehéz. Milyen lenne a nagy gazdaságpolitikai összeborulás? Nyugat-Európában megteremthető valamilyen multiellenes egység. Nálunk meg úgy várják a multit, mint a kaput a szebb jövőbe. Milyen lehet itt valamilyen nem önfeladó kompromisszum?
A "nép" és az "oligarchák"
Emellett van egy strukturális probléma is. Sokan azt hiszik, hogy a "nép" és az "oligarchák" közötti elválasztóvonal az európai populista világkép alapvető belső politikai határa. A stratégiai vízió világos: miért engedjük át ennek a határnak az élesre állítását, vagy egyáltalán kezelését a jobb-radikálisoknak? Próbáljuk az egészet használni itt a baloldalon. Minden érthető, gyerünk! Csak az a probléma, hogy az elődpárt, az MSZMP, s utána kormányon és kormány-közelben az MSZP - igen nehezen tudná most utólag anti-oligarcha pártként ábrázolni magát. S ha mégis megpróbálnák, mit hagynának ki önmagukból? Ez még akkor is probléma, ha a mostani ifjú bal-elit nincs is igazán beágyazva az aktuális gazdasági csúcsokra. S egy kezemen meg tudnám számlálni azokat az egykori SZDSZ-szel és MDF-fel rokonszenvező, ma sikeres nagyvállalkozókat, akik az új kispártoknak most adnak egy kis pénzt. Az ellenzéki elit úgy tesz, mint aki ezt inkább sajnálja, mint hogy büszke lenne rá: s kijöhetnek-e ebből a kulturális megosztottságból új szakadások?
A típus-megközelítés, mi is irtunk ilyeneket, az európai szocdemek közönségét “el-középosztályosodással” vádolta. Wolfgang Merkel, az SPD teoretikusa szerint a szocik “kozmopolitizmus-csapdában” ülnek. Szerinte lent nem is érdemes régi típusú párttagságokkal próbálkozni, ott a konkrét ügyekhez kötődők időnként megújuló szövetsége jobban illik a helyzetekhez, hangulatokhoz. Végül is a civil életben is egyre többen különféle kisebb projektekből szedik össze jövedelmüket. Állandó üzemi vállalások helyett határozott idejű szerződések kötik csak őket. Természetes lenne, hogy így is politizálnak. Az egészet néhány médiahős-politikus jelenítené azután meg. Ez egy másmilyen baloldali politizálást jelent, nyers gazdasági érdekek helyett (amelyek 89 után nálunk amúgy sem működtek), valamilyen nyelvi fordulatot. Attól, hogy 2011 után az ellenzék itthon nem találta a nyelvet, még nem kellene rettegni a nyelvi kísérletezéstől.
Azt mégsem hihetjük, hogy a magyar ellenzék egyszerűen “túl intellektuális” lett volna a közönségnek, leegyszerűsítve valószínűbb, hogy az anti-orbánizmusnak ez a személyes változata nem elég érdekes.
Az ellenzéki médiaelit pedig azt hiszi, ő jobban tudja, mi kell a közönségnek. Az ellenzéki politikai osztály meg nem vállalja, hogy ettől a beszédmódtól elfordul, mert nem akarja, hogy az ellenzéki média, hiszen amúgy is kevés van belőle, lenullázza. Aki ilyesmivel az ellenzéki pártokban, mozgalmakban mégis próbálkozott, az utolsó években eltűnt a médiasüllyesztőben.
Hogyan lehetne ilyen helyzetben az országos politikai frontokon új témákkal, beszédmódokkal próbálkozni? Ezek az országos frontok mégis közelebb vannak a kozmopolita tematikához, politikai közösségekhez. A téma, vagy profilváltás itt nem lehetséges, mert ezt a nyilvánosságot az ellenzéki médiaelit ellenőrzi. Elmozdulás a másik fronton, a közösségi baloldal helyi frontjain elképzelhető, mert az olcsóbb, s ott a politikai osztály jobban magára van hagyva, ezért többet, jobban kísérletezhet. De ez nem jelenti, hogy ott "egyszerűbben" kell beszélnie. Sőt bizonyos értelemben az ott megjelenő, elkezdődő kísérletekhez több eredetiség, nagyobb figyelem kellene, mint a tíz éve begyakorolt s már unalmassá vált anti-orbánizmushoz.
