Lucifer, második kiadás

A Lucifer 1 még tavalyi történet. Dél-Európában már másfél évtizede sorozatosak a hőhullámok, a tavaly nyári sem volt jellegében soha nem látott. De a hőhullámoknak - hasonlóan a hurrikánokhoz és tájfunokhoz - tavaly elkezdtek nevet adni: a tavalyit Lucifernek nevezték el. Ennek alapján legyen a mostani júliusi-augusztusi Lucifer 2.

A konkrétan magas hőmérsékletre, ha már valahogy átéltük, utólag általában nem reagáltunk. Szörnyű volt, de túl vagyunk rajta - habár felfogtuk, hogy sok akut beteg és gyenge öreg rámehetett. De amíg az extra hidegeket könnyű egyénekre igazítva is meghatározni (sokan meg is fagyhattak), a hőhullámot így nem volt szokás számba venni. A forró nyár áldozatait Európában 2008-ban kezdték számolni. Az úttörők a franciák voltak, akik azon a nyáron hetvenezer hő-áldozatot szedtek egy statisztikában össze. Azonnal született is egy nemzeti honvédelmi terv. Ezt – messziről úgy tűnik – először nagyon komolyan vették. 2012-ben, amikor jött a következő hőhullám, már tették, amit terveztek, és az áldozatok száma sokkal kevesebb volt. De azért két éve nyáron Olaszországban a kórházakba bekerülők 15 százaléka már megint a hőhullám miatt került oda.

Ilyen magyar statisztikáink nincsenek, de már néhány éve szó volt arról, hogy Magyarországon, sőt a Kárpát-medencében is született valamilyen átfogó védelmi terv, ám ez belesimult az átfogóbb ökopolitikába. Idén a médiában már jól láthatóan nem is foglalkoztak vele. A közvélemény nagy része azt hitte, a globális klímapolitikákkal ezt a jelenséget is kezeljük.

De most változik a világ. A hőmérséklet-változásnak lett – legalábbis a középosztály világképében és talán a kormányzati politikában is - időmetszete. Lassan elkezdtünk – egyelőre a családokon belül – felkészülni, kezd megfogalmazódni a lehűthető lakóterületek kiszélesítésének programja, persze a lehető legegyszerűbb szinteken.

Tartósan hűteni kezdtek boltokat, üzleteket, hogy a hűvössel (több) vásárlóhoz jussanak. A közösségi közlekedésben is elterjedt a légkondicionálás.

De egyáltalán nem született meg a hűtött köztér mint kollektív tulajdon fogalma a nyári hónapokra. Pedig ez is felfogható lenne egyfajta szimbólumaként a nyilvánosságnak, mint a középületek, iskola, közterek kanalizációja, akárcsak a fűtés télen, és ugyanott a wifi. A hűtött közösségi terek legalább három hónapig (és ahogy majd romlik a helyzet, még hosszabb ideig) napköziként, klubként, pihenőhelyként, szélső esetekben éjjeli pihenőhelyként, esetleg valamilyen élelmiszer-elosztóként működhetnének - elsősorban az időseknek, krónikusan beteg felnőtteknek. Télre lehet tüzelőt osztani, de hogyan osszunk el hűvösséget, hűtést, hideget? Pedig ilyesmire ugyanolyan mértékben szükség lesz, vagy lehet.

Ez a hűtéspolitika mára a dél-európai és mediterrán városok irányításának, szervezésének szerves részévé vált. És ebből a szempontból már mi is dél-európaiaknak számítunk. Ha nyilvánvaló, hogy a szárazság miatt 20-30 év alatt vagy még gyorsabban radikálisan változtatni kell az agrártechnikáinkon, a locsoláson, sőt teljes növénykultúráinkon is, akkor miért ne építsük ezt össze a városok működtetésével? Már a 2000-es évek közepén elkészült Magyar Meteorológiai Jövőkép, amelybe az Akadémia és a Meteorológiai Intézet szociológusokat is bevont. Már 2007-ben európai adatokból számolták az előre jelezhető magyar hőhullámokat, vagy legalábbis azok gyakoriságát, és néhány szám megjelent az egészségügyi következményekről is.

Nincs tehát min vitatkozni, mielőtt újragondoljuk a hétköznapi, családi, közösségi hűtött terek összefüggő tervezését. Az emberek kisebb tartalékaikból is sokat áldoztak minderre. Kérdés, hogy még mennyit tudnak, akarnak például a középrétegekben ide átirányítani? S mi történik lent, ahol ilyesmire valóban nincsenek források? Visszatérnek a vályogházakhoz, amelyeknek voltak igen szerény hűtőfunkcióik is? Milyen lesz 2020 körül nálunk a szociálpolitikai hűtés?

Mindezek az azonnal megoldandó kérdések nem mentenek fel az általánosabb klímaviták alól. Az ökológiai ciklusok rugalmatlanok. A piacokat nem lehet még egy hozzánk hasonló államban sem kihagyni a klímapolitikából, de ezt az ügyet nem lehet kizárólagosan rájuk hagyni.