Tort ül a hatalom

Tort ül a hatalom. Elhiteti velünk, hogy az ellenzék a halott, pedig a ravatalon a magyar képviseleti demokrácia van kiterítve. Lényegi jellemzőjétől a születése pillanatában fosztották meg a rendszerváltó politikusok, azzal, hogy a választói hatalmat matematikai trükközéssel politikusi hatalommá változtatták. 
A választók többségének (50 százalék + 1 fő) valós demokráciában joga, hogy maga fölé emelt vezetőit hatalmukban megtartsa, vagy leváltsa érdemük szerint. Minden választónak joga ugyanakkor, hogy meggyőződése és szimpátiája szerint szavazzon, és a szavazatát ne használhassák fel olyanok hatalomra segítéséhez, akiket a választó soha sem támogatna. 
Választási rendszerünk ezeket a feltételeket nem biztosítja, mert úgy alakítja át a voksokat mandátumokká, hogy lehetővé teszi a kisebbség uralomra jutását és a töredékszavazat rendszerrel a választói akaratot semmibe véve használja fel a voksokat. Ha valaki a voksok 40 százaléka birtokában hatalomba tud jutni, akkor a többség kerül ellenzékbe. A kisebbség uralma mindig diktatúra, mert biztosítania kell a hívei megtartását és a többség kordában tartását. Ez klientúra kiépítését jelenti a vezetés minden szintjén.
Az MSZP első győzelme megmutathatta volna a rendszer lényegét. Horn Gyula és csapata azonban nem merte felvállalni a kisebbségi hatalmat, mert félt a visszatérő kommunista diktatúra vádjától. Orbán Viktort a 2010-es győzelmekor már nem tartotta vissza ilyen gátlás. Az egyfordulósra alakított választási rendszert (tetézve a győzteskompenzációval) már nyíltan a kisebbség hatalomban tartásának eszközévé tette. Rákényszerítette az ellenzéket, hogy szintén antidemokratikus lépésként elvtelen összefogásra törekedjen.  
Vissza kell adni a többség jogát a döntéshez olyan választási rendszer bevezetésével, ahol a győztesnek legalább 50 százalék + 1 voksot kell szereznie ahhoz, hogy kormányt alakíthasson! A pártok a kapott voksok birtokában addig tárgyalnak, amíg valamelyikük létrehozza a kormányzáshoz szükséges többséget, hogy a köztársasági elnök kormányalakítási megbízást adhasson. Mandátum kiosztás csak ezt követően jöhet, amely során az 50 százalék feletti voks-többség mértéke szerint lehet szorzót bevezetni a kormányképesség növelésére, de többségből sosem lehet szorzóval kétharmad. Ahhoz a voksok kétharmada kell. Ha kormányzás közben elveszik a voks-többség (pl. kilép egy koalíciós partner), elvesznek a többlet mandátumok is.
Nem a Fideszt kell leváltani, hanem a diktatúra lehetőségét kell kizárni. Akinek valós többsége van – tőlem ez lehet a Fidesz is –, az vezesse az országot. Nyilvánvalóan erre a választáson legerősebb pártnak van a legreálisabb esélye. Ha egyedül rendelkezik a voksok többségével, nincs koalíciós kényszer. Minden más esetben kompromisszumot kell kötnie annak, aki kormányozni akar. Ez kizárja a kontroll nélküli hatalom kiépítését.
Jó lenne, ha a kétharmad birtokában a Fidesz megteremtené a tényleges demokráciát a választási törvény fenti értelmű újragondolásával. Sajnos ennek kicsi a valószínűsége, pedig ez végre igaz válasz lenne az EU felől érkező feddésekre is. Sokkal reálisabb lehetőség a változás kikényszerítése parlamenten kívüli eszközökkel. Ehhez az ellenzéknek a parlamentben kell beterjesztenie egy valóban demokratikus választási törvényt, és nekünk, demokrata választóknak együtt kell tüntetnünk a beterjeszteni kívánt törvényjavaslat mellett, míg a parlament be- és el nem fogadja. Ez konkrét cél - mint az internet adó, vagy a vasárnapi boltbezárás elleni tiltakozás volt -, amiért érdemes kockázatot is vállalni. 

Hiányzik a kémia

Mindaz, ami az elmúlt hónapokban a német nagykoalícióval történt, egyfajta intő jel Angela Merkel számára: gondoskodnia kell az utódlásról. Ha nem teszi meg, ugyanarra a sorsa juthat, mint Helmut Kohl, akit egykor éppen ő buktatott meg. Most is előállhat a semmiből valaki, aki megelégeli a kormány botlásait, s hirtelenjében sikerül megnyernie mindazokat, akik szerint a mostani helyzetből az egyetlen kiút a kancellár, illetve a CDU elnökének leváltása.
Csakhogy a jelenlegi német belpolitika viszonyai össze sem hasonlíthatóak a 18 évvel ezelőttivel, amikor Merkel került a kereszténydemokraták élére. Akkor ugyanis a Keresztényszociális Unió (CSU) a CDU megbízható szövetségesnek számított, elképzelhetetlen volt, hogy a bajor párt rendre borsot törjön a nagy testvér orra alá. Abból a szempontból is más a politikai klíma, hogy akkoriban Európában nem fenyegették a mérsékelt pártokat a jobboldali populisták, Németországban például még híre-hamva sem volt az Alternatívának.
Közismert, hogy a kancellár vegyész végzettségű, most azonban valahogy hiányzik a kémia a nagykoalícióból. A kabinet válsága elsősorban a populisták térnyerésére vezethető vissza, illetve arra, hogy a CSU jobbra tolódott, miközben Merkel és a CDU maradt a centrumnál. 
Sokszor elhangzott már, hogy a német kormánynak nyugalomra lenne szüksége, és az Európai Uniónak is ez lenne az érdeke, hiszen a közös Európának számos fenyegetéssel kell szembenéznie, elég Donald Trump ámokfutására, Oroszország destabilizáló törekvéseire vagy a vámháborúra gondolni. Ám amíg a CSU csak önös politikai érdekeivel van elfoglalva, addig mindegy, Merkel vagy más irányítja a nagykoalíció munkáját, a torzsalkodások előre borítékolhatóak.
Az október aligha hoz megnyugvást, a 14-én rendezendő bajor, majd a hónap végi hesseni választás siralmas következményekkel járhat az uniópártok számára. Csak abban bízhatunk, hogy a CSU végre felismeri: saját maga alatt vágja a fát jelenlegi politikájával, nem csak Merkelnek árt.

Demagógia

Abból a 3-400 milliárd forintból, amit az Orbán-kormány 2010 óta stadionokra költött, akár 30 ezer lakást is fel lehetett volna építeni. A legújabb kilakoltatási hullám közepén, az idei lakásmenet apropóján azért számoltuk át a stadionokat lakásokra, mert ez már nem az a mennyiség, amit egy legyintéssel el tudunk intézni. 30 ezer lakás tető alá hozásával létre lehetne hozni zöldmezősen egy Szombathely méretű nagyvárost; meg lehetne alapozni a nem létező magyar szociális bérlakásszektort, vagy – ad abszurdum – otthonhoz lehetne juttatni az ország összes otthontalanját. Bármelyik célt valósította volna meg a „legkereszténydemokratább” kormányfő, bekerült volna vele a történelemkönyvekbe. (Így is be fog, valahová a diktátor halála után csendben szétrohadó scornicesti Ceausescu-stadion, meg a szocialista sportsikerekért egy nemzedék egészségét odadobó Erich Honecker közé.) 
Nem is arra a kérdésre kellene tehát most választ adni, hogy mire fogják használni a közpénzből felépített, évente újabb adó-tízmilliárdokból fenntartható irdatlan stadiontömeget majdan, a közpénzeső elapadása után, hanem inkább arra, hogy mit lehetett volna kihozni ugyanennyiből, ha a lakásszektorba irányítják. Lehet, hogy ez az okfejtés színtiszta demagógia, de mégiscsak az az igazság, hogy a kormánynak a sportlétesítményekkel kapcsolatban nincs, a lakhatással összefüggésben viszont van alkotmányos felelőssége, és még egyetlen olyan bírósági ítélet sem született ebben az országban, amely kimondaná, hogy a hatalom az állami forrásokat tetszőlegesen, az alaptörvényben rögzített feladataitól függetlenül költheti el.
És ha már a demagógiánál tartunk: a miniszterelnök azt mondta, azt várja a stadionépítésektől, hogy jobban szeressük miatta a hazát. De ha tényleg szerethető hazát akar, a foci helyett nem az emberek számára kellene inkább otthont teremtenie?