Helsinkiben, a nagykövetségen felkeresett egy elegáns, rokonszenves férfi, Mikko Hasper. Most megy nyugdíjba egy nagyvállalattól, mondta, és úgy döntött feleségével, Brigittával, hogy Magyarországon telepednének le. Többször jártak már nálunk, fiatalon, kórussal, a klasszikus magyar-finn testvéri időszakban, Kekkonen és Kádár idején, az asszony Budapesten tanult zenepedagógiát, beszél valamit magyarul is, aztán többször jöttek lakókocsival is, bejárták az egész országot.
- Már ki is néztük a helyet – elővett egy térképet, kihajtogatta és megmutatta. – Szolnok környékén, gyönyörű kis ház. Megvesszük, már az előleget is kifizettük. Galambtenyésztéssel fogok foglalkozni, Brigitta pedig állást vállal egy zeneiskolában.
- Remélem, sikeresek lesznek – mondtam.
- Biztosra veszem – felelte ő a finnekre jellemző szerény félmosollyal. – Az ember mindig legyen bizakodó. Vadvízi evezős voltam, kemény fiú vagyok.
Aznap volt még egy dolgom: egy magyar kamionsofőr, aki otthon felejtette a jogosítványát, a rendőrség azonban rugalmas volt, a felesége elküldte a férfi telefonjára a dokumentum fényképét, én pedig személyesen is felelősséget vállaltam a hitelességéért.
- Azért legközelebb óvatosabban – csóválta a fejét rendőrtiszt, miután barátságosan elváltunk, a teherautó pedig hazaindulhatott.
A Hasper-házaspár aztán megérkezett Szolnokra. A házat megvásárolták ugyan, ám a földhivatalnál és az önkormányzatnál kiderült, hogy az ingatlan nem annak a személynek a nevén van, akivel az előszerződést megkötötték, a pénz pedig eltűnt.
- Ez hogyan lehet? – kérdezte tőlem telefonon Mikko. Magyarországon ez teljesen normális, feleltem volna legszívesebben. - Utánanézünk – mondtam inkább.
Munkaidőmet aznap az érdeklődés töltötte ki, eredménytelenül. Mikko másnap reggel is hívott: -Itt járt a rendőrség – mondta különösebb megrendülés nélkül. – Azt mondják, nem kértem a szomszédok engedélyét a galambtartáshoz, a törvények szerint pedig ez kötelező lenne.
- Hát lehet – tanácstalan voltam.
- A rendőrség szerint ügyvédet kellene keresnem.
- Próbálok segíteni – mondtam.
– Brigitta beadta a kérelmét a városi zeneiskolában, de nem kapott választ. Beszélt az igazgatóval, aki azt mondta, hogy elismerik a képességeit és az alkalmasságát, de a létszámkeret miatt nem tudják alkalmazni, pedig ingyen dolgozna. Kértek még korábbi munkáltatói igazolásokat és bankkivonatokat, amelyeket elektronikus úton megkaptak, de azt mondják, ez így nem hivatalos.
Ott ültem, az irodámban, Helsinkiben, kinéztem az ablakon. A diplomáciai szolgálatnak vannak kellemetlen pillanatai és megoldhatatlan helyzetei. Brit kollégám, Peter Harrison ilyen alkalmakra tartogatott egy skót laposüveget a fiókjában.
- Tudja, ez nekünk fontos lenne – felelte Mikko, de hangjából már hiányzott a meggyőződés.
Többet nem beszéltünk. Karácsonykor kaptam tőle egy képeslapot. Szlovéniában telepedtek le, Brigitta ugyan nem dolgozik, de a galambok szépen repkednek.