Segélykiáltás – Woyzeck a Szkénében

A Woyzeck a kiszolgáltatottság drámája. Annak a folyamatnak a szemléltetése, hogyan lehet egy akár teljesen jámbor emberből, aki hosszú ideig tűr és tűr, előhozni a vadállatot, akiből kitörnek a pusztító energiák, és teljesen elveszíti önkontrollját. Annyira kétségbeesik, olyan elveszettnek érzi magát, hogy arra támad, azt semmisíti meg, aki számára létszükséglet, aki nélkül képtelen élni.

Hegymegi Máté a Szkéné Színház előadásához az egyetemi hallgató Major Eriket választotta címszereplőnek. Tiszta, már-már naiv a tekintete, még vannak kisfiús vonásai. Láttunk már sokkal férfiasabb Woyzeckeket, de úgy talán még ütősebb a történet, hogy ezt az ártatlan "gyermeket" is elfajzottá lehet tenni kétségbeesésében. Lassan, módszeresen folyik ellene a lélektani hadviselés. Az isten háta mögötti laktanya urai, a Kapitány és a Doktor, bármit megtehetnek a szegény pára közlegénnyel. Ez itt a jognélküliség terepe. Terhes Sándor, aki Schilling Árpád Woyzeck verziójában, a W-munkáscirkuszban játszotta már a Kapitány szerepét, és Csoma Judit Doktorként, mesterei a rideg szárazsággal kiejtett, tőrdöfésszerű mondatoknak, a szemmel verő, csaknem gyilkos nézéseknek, a kiszámítottan robotjellegű, érzés nélküli mozdulatoknak, a lélekölő csendeknek.

Tulajdonképpen ez egy eléggé csendes előadás, szemben ifj. Vidnyánszky Attila tavasszal a Nemzetiben bemutatott bombasztikus verziójával, ami üvöltően hangos, villódznak benne a fények, Woyzeck gyilkossága előtt is sok benne az erőszak, a hatásvadász, ízléstelen média rávetül a valóságra és viszont, otrombán behatol a magánéletbe is. Itt inkább a csendek ölnek, az elhallgatások. A félelem, a megaláztatás halmozódik, Woyzeck pedig nem annyira üvölt fájdalmában, mint inkább tűr és tűr, visszafojt, hogy aztán a jámbornak látszó srácból, akiről sokáig azt hihetjük, hogy ki sem lehet hozni a béketűrésből, lávaszerűen, őserő módjára előtörjön a fékezhetetlen agresszió, a féltékenységgel vegyes, romboló indulat. Szakmai szempontból szép, egyébként riasztó az ív, amit a fiatal színész bejár. Figyelem a meghajlásnál, ő az aki szinte egyáltalán nem tud feloldódni a nagy sikerben, nem tud ripsz-ropsz visszaváltozni civillé, még hatása alatt van annak, amit játszott, ahogy én is.

Woyzeckek sorát láttam pedig, a legelsőt, a Fodor Tamás által a Stúdió K bámulatos csapatával rendezett, nemzetközi elismerést is szerzett produkciót, amit többször is megnéztem, azóta sem tudta túldobni senki. Fodor a pokoli fájdalom mellett észrevette és érvényre juttatta a darab humorát, vásári forgatagként játszatta Büchner szövegét, és a pokolra szállás folyamata drasztikus, nyers humorral vegyült, ami nagy érzelmi amplitúdót eredményezett és ettől még gyötrőbbé vált.

Döbbenetes, hogy a mindössze 24 évet élt, tífuszban elhalálozott Büchner, aki 1835-36 között írta máig intenzíven ható életművét, mennyire mindent tudott az emberről. A Woyzecket már nem fejezhette be, nem alakíthatta ki a jelenetek sorrendjét, ezért a szokásosnál is tágabb teret ad a rendezői értelmezéseknek. Simon Balázs a zsámbéki domboldalon, Pulcinella közlegény címmel, grandiózus méretekben, nemzetközi együttműködéssel rendezte meg, annyira vásári forgatagban, hogy a nézőtérre bemenet még körhintázni, célba lőni is lehetett. Schilling pedig, szintén Zsámbékon, emberkísérletként fogta föl a drámát, megmutatta, hogy a szadista orvos, minden erkölcsi gátat áthágva, hogyan okoz testi és lelki fájdalmat. Mintha állatokról lenne szó, egy rács választott el bennünket a játszóktól. A jeles Mihai Maniutiu a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szörnyen kegyetlen, ugyanakkor látványában szép produkciót rendezett, ami abban az évben Romániában a legjobb előadásnak bizonyult.

A Szkénében is festői a látvány. Hogy Hegymegi milyen varázsosan tud bánni a fényekkel, mennyire szemléletesen képes a jeleneteket megkomponálni, azt a Stúdió K elementáris Peer Gynt előadásában is tanulmányozhatjuk. Fekete Anna fő díszletelemként a légben lebegő, vastag kötélszerű anyagból építkező, szabálytalan formájú tárgyat tervezett, kifejezve a világ képlékeny és benne Woyzeck bizonytalan helyzetét. Kálmán Eszter jobbára szűk, nem tetszetős, nem színpompás ruhákat ötölt ki, ezekről rögtön lerí, hogy senki nem érzi jól magát bennük. Ha úgy tetszik, a test börtönei. És itt lényegében mindenki börtönben van. Nem állítható, hogy a hatalmaskodók szabadabbak és boldogabbak, mint Woyzeck.

Tán Marie ezért is gyengül el, folyamatosan hiányérzete van, pedig szereti a párját, a közkatonát, de ez nem elég, vágyik még valamire, maga sem tudja, hogy mire, de ebbe a hiányérzetbe könnyű beférkőzni. Tóth Zsófia is egyetemi hallgató. Nem akar nőstényt alakítani, nála is alap kezdetben az ártatlanság, ami aztán rútul elvész. Illetve nem biztos, hogy jó ez a szó, mert a színésznő és a Tamburmajort megformáló Nagypál Gábor eljátsszák a bűnben fogant élvezetet. Azt, hogy ez a mutatós hím, ez a magával betelni nem tudó bájgúnár, aki azért férfi a talpán, és a szinte még gyereklány, akinek az arca kivirágzik az együttlétük alatt, igencsak élvezik a lopott órában a szeretkezést. Horkay Barnabás Woyzeck barátja, Andres, őt tán nem sikerült elvetemültté tenni, valamit sikerül megőriznie az emberségéből, ezért időleges segítségre, lelki támaszra képes. Bánki Gergely a Bolond, aki kikiáltói funkciókat is ellát, kívül is van e mai kocsmán, meg kicsit belül is. Bölcsességeket és közhelyeket egyaránt mond. Rálátása van a dolgokra, de ő sem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen nyilvánvaló, hogy Woyzeck és Marie fékezhetetlenül a vesztükbe rohannak.

Némiképp segélykiáltás ez a produkció, hogy vegyük már észre, mi is ezt tesszük.