Éljünk drágán!

Nem kevés rosszindulat szükséges ahhoz, hogy ne vegyük észre: a magyar adópolitika igenis fejlődik. Már azt is előrelépésnek tekinthetjük, ha az adóhatóságot nem olyan urak és hölgyek vezetik, mint Simicska Lajos vagy Vida Ildikó, akiknek színes életében a NAV-os éveket korántsem az adózók szimpátiájának elnyerése vezérelte. Inkább az, hogy a központosítás igézetében élő Orbán Viktor igényeinek hűséges kiszolgálói legyenek, hol a méltányosság, hol pedig a zaklató jellegű ellenőrzések elvét gyakorolva.

Azóta kétségtelenül fejlődött a magyar adópolitika, hiszen az OECD legfrissebb elemzésében azonnal szembetűnik, hogy az úgynevezett adóék mértéke - leegyszerűsítve: a béreknek az a hányada, amit az állam az adózóktól elvon - tavaly 48,2 százalékról 46,2 százalékra mérséklődött. De kiugróan magas adó- és járulékterhünknek ezzel is sikerült elfoglalnia - 36 tagállam között - a hatodik legrosszabb helyet, igaz, feladta a korábbi harmadikat.

De mit ér ez a hatodik hely ahhoz képest, hogy létezik egy - a túladóztatást sokkal egyértelműbben reprezentáló - rangsor, ahol vitathatatlanul elsők vagyunk: ez pedig nem más, mint az áfa 27 százalékos kulcsa. A dicstelen rekordmérték Matolcsy György nevéhez köthető, aki gazdasági miniszterként 2012. januárjában lendített egyet a korábbi 25 százalékon. Pedig a mostani MNB-elnök 2009-ben, amikor a Bajnai-kormány - a válság hatására - bejelentette, hogy emelni kényszerül a kulcson, még jajveszékelt : "ez a gazdaság visszaeséséhez vezet, rosszabbul fognak élni az emberek."

Az Európai Bizottság is megelégelte Orbánék rekordáfáját, és az Európai Parlament is, amely javasolta: a 25 százalék legyen a plafon. A Fidesz azon nyomban fújni kezdte a Brüsszel-ellenesség nótáját, "az Európai Unió és a baloldal emelni akarja a személyi jövedelemadót és meg akarja szüntetni a gyerekek után járó családi adókedvezményt." (Mindez egyébként nemzeti hatáskörbe tartozik.) Pedig még fokozhatná is: "A magyarok arra szavaztak: drágábban akarnak élni!"