A tisztes öregkort veszik el

Örök sláger a nyugdíjkérdés. Most éppen a nyugdíjba vonulás időpontjáról folyik a vita. Amiben (álláspontom szerint) nem a jelenleg hatályos törvény a mérvadó: hanem mindenkinél az a jogszabály, amelyik az első munkába állásának napján volt aktuális. Még akkor is, ha azóta már régen hatályát vesztette. Ezen a napon mindenkinek tudni kellene kiszámolni, hogy mikor mehet nyugdíjba. Ez egy szerzett jog, amelyet tőle nem lehet elvenni, elvonni. 
Ha a törvényalkotó újraszabályozza ezt a jogterületet, akkor az (alkotmányos keretek között) kizárólag mindig csak azokra vonatkozhat, akik ezt követően lépnek először munkába. Az nem lehetséges alkotmányjogilag, hogy az állam mindig odébb tolja a nyugdíjbamenetel időpontját. A törvényalkotó ígéretet tett a munkavállalónak, aki ezzel számol. De az állam ezt újra és újra megváltoztatja, jogbizonytalanságban tartva az érintetteket, akik ezek után nem tudják, nem tudhatják, hogy mennyi időt kell még munkaviszonyban tölteniük. 
A jelenlegi szabályozás kimeríti a visszaható hatály tilalmát, mert egyes személyek esetében a korábbi szabályok alapján már megszerzett jogosultságot utólag elvonja. Az Alkotmánybíróság mondta ki: egy jogszabály nemcsak akkor ütközik a visszamenőleges hatály tilalmába, ha visszamenőleges hatállyal léptetik hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybalépés önmagában ugyan nem visszamenőlegesen történt, de a törvény joghatálya kihat a hatálybalépése előtti időszakra is.
Mivel egy törvény (alkotmányos keretek között) visszamenőlegesen nem fejthet ki joghatást, ezért hiába változik bármilyen módon a szabályozás, mindenki esetében az a regula mérvadó e tekintetben, amely az ő első munkába állásakor volt érvényben. Ugyanakkor az esetleges módosítások vagy új norma alkotása nem idézhet elő olyan jogkövetkezményeket, amelyek az alkotmányos jogok sérelmével járnak. A legalitásból következő igény, hogy a megszerzett jogosultságok nem veszthetik érvényüket még akkor sem, ha időközben új szabályozás lépett életbe. A munkavállalói életviszonyokban ugyanis a biztosítottak a saját nyugdíjazásukat illetően hosszú távú döntéseket hoznak, így a társadalombiztosítási jogosultságok alkotmányjogi védelme is azt a célt kell hogy szolgálja, hogy az érintettek bízhassanak a jogszabályok és a belőlük fakadó jogok hosszútávú állandóságában.
Alkotmányjogi szempontból a jogállamiságból fakadó igény, hogy a korábbi törvények által garantált szerzett jogokat az új norma eltérő szabályozása ellenére is változatlanul kell biztosítani. Mert úgy nem működhet jogszerűen ez a jogterület (sem), hogy az állam újra és újra megváltoztatja azt, amit már törvényben biztosított. Először 60 év volt a nyugdíjkorhatár. Majd 62. Aztán 65 év. És ezt most tovább tervezi emelni a hatalom. Rebesgetik, hogy esetleg tovább emelhetik 72 évre. 
Halkan jegyzem meg, hogy a statisztika szerint a férfiak átlagos várható élettartama nálunk most éppen 73 év. Ezekkel a korhatár emelésekkel a jogalkotó elveszi a nyugdíjba menőtől a tisztes öregkort. Ez olyan, mint egy szerződés, amelyben az állam az egyik szerződő fél. Amelyben az általa vállaltakat törvényben garantálta. Majd egy idő után fogja magát, és egyoldalúan módosítja a neki nem tetsző részt. Elvonva a másik fél jogait. Ez a szerződésszegés iskolapéldája.
Nem lehet állandóan emelni a nyugdíjbamenetel korhatárát, mert ez súlyosan sérti a jogbiztonságot, a szociális biztonsághoz való jogot, a kiszámíthatóságot, az előreláthatóságot, a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét, a tisztességes eljárás elvét, a jogorvoslathoz való jogot. Ehhez valamilyen nyomós alkotmányos indokot kell(ene) az államnak felmutatnia, de semmi ilyet nem tudott eddig. Az állam jogszerűen nem teheti meg, hogy a lényegében kiszolgáltatott helyzetben lévő állampolgárral szemben az erőfölényével visszaélve alkotmányos indok nélkül von el alkotmányos jogokat. (Az már egy másik tészta, hogy a jelenlegi hatalom nagy ívben tesz az alkotmányosságra, az alkotmányos jogokra.)
A szolgáltatásokat és a hozzájuk fűződő várományokat pedig nem lehet alkotmányos indok nélkül lényegesen megváltoztatni. A váromány valamely alanyi jog megszerzésének jogilag biztosított lehetősége, amelytől a várományost ez esetben az állam önkényesen nem foszthatja meg. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a jogosult az összes feltételt teljesítette, és csak az időmúlás hiányzik a jogszerzéshez. Az alkotmányjogilag védett váromány ezért a nyugdíjszolgáltatásra általánosságban vonatkozik.
Tehát aki pl. 1975 és 1997 között lépett először munkába, arra alkotmányos keretek között az 1975.évi II. törvény előírásai kell hogy vonatkozzanak. Akkor is, ha most egészen más a szabályozás. És akkor is, ha időközben tényleg 72 év lesz a nyugdíjkorhatár. E szerint a nők 55, a férfiak 60 évesen mehetnének nyugdíjba. Akinek van korkedvezménye, azt ebből kellene visszaszámolni. Az 1997 után először munkába állók esetében lehetne ezt alkotmányosan 62 évre emelni. És értelemszerűen a többi esetben is ugyanez a helyzet.

Változó klíma

Hosszú-hosszú évekig foglalkoztatott, hogy végzős egyetemistaként jól döntöttem-e akkor, amikor visszautasítottam növényföldrajz professzorom ajánlatát, amely egy ötesztendős, fekete-afrikai országban elvégzendő munkára vonatkozott.  
A világhírű tudós-akadémikus ENSZ-szakértőként ugyanis azt a feladatot kapta, hogy munkatársaival együtt tanulmányozza az akkor még érintetlen őserdők egyikét, ahol egy egynégyzetkilométeres területen számba kellett venni minden meghatározó növénytársulást. A világszervezet célja az volt, hogy a feltárást követően az őserdőt kiirtsák, és meghatározzák, ezt követően milyen kultúrnövényeket telepítsenek majd az őshonosok helyett. Olyanokat, amelyek a helyi lakosság (a gyarmatosítók terminológiájával élve: a bennszülöttek) szűkös táplálékait kalóriadús élelmiszerekkel egészíti ki, és lehetőséget nyújt az állattartásra is.  
Nem éltem a csábító ajánlattal és az azzal járó mesés jövedelemmel, mert felmértem, hogy az őserdők kiirtása olyan mértékű klímaváltozással járhat, hogy ennek nem kívántam - akár közvetett módon sem - a részese lenni. 
Néhány esztendővel később a kezembe akadt a világ szinte minden számottevő országában - köztük Magyarországon is - mindmáig alapműnek tartott Közgazdaság című kötet, amely elsőként figyelmeztetett az éghajlatváltozás katasztrofális hatásaira. A szerző az amerikai William D. Nordhaus volt, akit a XX. század második felének meghatározó közgazdásza, Paul Samuelson választott társszerzőjéül. Az a Samuelson, aki első amerikaiként csaknem fél évszázada elnyerte a közgazdasági Nobel-emlékdíjat - Nordhaus pedig tegnap követte az ugyancsak amerikai Paul M. Romer társaságában. Az általuk kidolgozott éghajlatváltozási modell számításokat tartalmaz arról is, hogy az erdőirtások a csapadékeloszlás megváltozása révén miképpen befolyásolják a térségben élő emberek életét. Ötvenöt esztendő múltán igazolva láttam döntésem helyességét: nem lettem az őserdő pusztítója. 
Ez a közgazdasági Nobel-emlékdíj furcsa jószág. Nemcsak azért, mert 60 esztendővel fiatalabb társainál, s így természetesen nem a dinamit feltalálója, Alfred Nobel alapította, hanem azért is, mert kiszámíthatatlan, hogy az ítészek a játékelméletet, a nemzetközi elszámolási rendszereket vagy éppen a fogyasztás elemzését díjazzák-e. Arra is akadt példa, hogy annak kifejtését jutalmazták, milyen nagy mértékben bizonytalanok az emberi ítéletek és döntéshozatalok. 
A közgazdaságtudomány a tíz esztendővel ezelőtti gazdasági világválság nagy vesztese. Szinte egyik napról a másikra buktak meg olyan elméletek, amelyekre pedig iskolákat alapítottak. Az érvényüket vesztett tanokon egész közgazdászgenerációk nőttek fel, kormányok gazdaságpolitikai alapvetéséhez szolgáltak támpontul. Új elméletek nem, csak álelméletek születtek. Arra azonban nemigen volt példa, ami Magyarországon történt, ahol az unortodoxia oktatását egy önálló tanszék létesítésével támogatta az árfolyamnyereségen nyert forrásaiból a Magyar Nemzeti Bank. Nézeteik a Nobel-díjra aligha érdemesek.
Szerző
Bonta Miklós

Eltelt két év

Két évvel ezelőtt ezekben a percekben egy autó mellett álltam, amelyben vidékre kellett volna utaznom. De aznap már nem tudtam beülni abba az autóba. Viszont, talán a folyamatosan csöngő telefonnak köszönhetően egy darabig még nem is jutott el teljesen a tudatomig, hogy mi történt.
Egy évvel ezelőtt ezekben a percekben itt álltam, pár lépésnyire ettől a helytől. Jegyzeteltem a tudósításomhoz, és egyszer csak kifogyott a tollam. Néztem bambán az üres papírt, aztán hirtelen egy kéz a hátam mögül odanyújtott egy másik tollat. Egy népszabadságos fotós kollégától jött a toll. Huszonöt éven át dolgoztunk együtt, megszokta, hogy figyelje, nincs-e szükségem segítségre.
Egy héttel ezelőtt ezekben a percekben Boda Andris felkiáltott a Népszava szerkesztőségében: nézzétek az indexet, lekapcsolták. A döbbent csendben azon kaptam magam, hogy sírok. Hirtelen megrohant minden, amit az elmúlt két évben átéltem. Hogy én már sosem fogok szerkesztőségi fiókban olyan tárgyakat tartani, amelyekre valaha még szükségem lehet. És hogy eljöhet a pillanat, amikor a kifogyott toll helyére már nem érkezik másik. 
Még ha csak egy mérsékelten ízléses marketingakció volt is az indexé, azért pontosan mutatta: a Népszabadság sorsa csak a kezdete volt valaminek. Azóta évről évre, napról napra és percről percre lett rosszabb hely a hazánk. Folyamatosan erodálódik a demokratikus intézményrendszer, a kormányzat nagy apparátussal és jelentős közpénzráfordítással akadályozza meg, hogy az emberek élni tudjanak a tájékozódáshoz való jogukkal. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök még azt az elképesztő hazugságot is megengedte magának az Európai Parlament előtt, hogy „a Fidesz soha senkit nem akart elhallgattatni azért, mert más a véleménye”.
Hogy el akartak minket hallgattatni, arra az élő emlékezet és a Népszabadság letagadhatatlan pusztulása a kézzel fogható bizonyíték. De hogy el is tudtak-e hallgattatni minket, arra már nehezebb választ adni. Hiszen itt vagyunk most is, a rendőrség engedélyezte ezt a demonstrációt. Sokan közülünk ma is a sajtóban dolgoznak, a maguk helyén képviselik azokat az értékeket, amelyek a Népszabadság szerkesztőségében maguktól értetődőek voltak: az objektivitást, az igazságkeresést, a manipulációt kizáró szerkesztést, és azt a törekvést, hogy egy sajtótermék szakmai és szellemi műhely legyen, ne pedig a propaganda eszköze.
A kérdés csak az, hogy ez elég-e. Az a puszta tény, hogy még létezünk, jelenti-e azt is, hogy a szavunk eljut azokhoz, akiknek a kezében a döntés van. A választópolgárokhoz. Jó lenne hinni, hogy az újságírásnek ma nem pusztán veszélye, hanem valódi tétje is van. Hogy azok a történetek, azok a tíz körömmel kikapart tények, amelyeket a kollégák ma is rendületlenül publikálnak, nem a légüres térbe hullanak. Hanem eljutnak rendeltetési helyükre: a szavazók tudatába.
A harmadik kétharmad azt mutatja, a feladat annál is nehezebb, mint amilyennek két évvel ezelőtt sejtettük. Én azonban ma is remélem, hogy eljön az idő, amikor az embereknek ismét lesz fülük a hallásra, lesz igényük a tudásra. Hiszem, hogy a hatalom nem győz le minket. És tudom, hogy jövőre veletek, itt újra találkozunk.
Szerző
N. Kósa Judit