Előfizetés

Változó klíma

Hosszú-hosszú évekig foglalkoztatott, hogy végzős egyetemistaként jól döntöttem-e akkor, amikor visszautasítottam növényföldrajz professzorom ajánlatát, amely egy ötesztendős, fekete-afrikai országban elvégzendő munkára vonatkozott.  
A világhírű tudós-akadémikus ENSZ-szakértőként ugyanis azt a feladatot kapta, hogy munkatársaival együtt tanulmányozza az akkor még érintetlen őserdők egyikét, ahol egy egynégyzetkilométeres területen számba kellett venni minden meghatározó növénytársulást. A világszervezet célja az volt, hogy a feltárást követően az őserdőt kiirtsák, és meghatározzák, ezt követően milyen kultúrnövényeket telepítsenek majd az őshonosok helyett. Olyanokat, amelyek a helyi lakosság (a gyarmatosítók terminológiájával élve: a bennszülöttek) szűkös táplálékait kalóriadús élelmiszerekkel egészíti ki, és lehetőséget nyújt az állattartásra is.  
Nem éltem a csábító ajánlattal és az azzal járó mesés jövedelemmel, mert felmértem, hogy az őserdők kiirtása olyan mértékű klímaváltozással járhat, hogy ennek nem kívántam - akár közvetett módon sem - a részese lenni. 
Néhány esztendővel később a kezembe akadt a világ szinte minden számottevő országában - köztük Magyarországon is - mindmáig alapműnek tartott Közgazdaság című kötet, amely elsőként figyelmeztetett az éghajlatváltozás katasztrofális hatásaira. A szerző az amerikai William D. Nordhaus volt, akit a XX. század második felének meghatározó közgazdásza, Paul Samuelson választott társszerzőjéül. Az a Samuelson, aki első amerikaiként csaknem fél évszázada elnyerte a közgazdasági Nobel-emlékdíjat - Nordhaus pedig tegnap követte az ugyancsak amerikai Paul M. Romer társaságában. Az általuk kidolgozott éghajlatváltozási modell számításokat tartalmaz arról is, hogy az erdőirtások a csapadékeloszlás megváltozása révén miképpen befolyásolják a térségben élő emberek életét. Ötvenöt esztendő múltán igazolva láttam döntésem helyességét: nem lettem az őserdő pusztítója. 
Ez a közgazdasági Nobel-emlékdíj furcsa jószág. Nemcsak azért, mert 60 esztendővel fiatalabb társainál, s így természetesen nem a dinamit feltalálója, Alfred Nobel alapította, hanem azért is, mert kiszámíthatatlan, hogy az ítészek a játékelméletet, a nemzetközi elszámolási rendszereket vagy éppen a fogyasztás elemzését díjazzák-e. Arra is akadt példa, hogy annak kifejtését jutalmazták, milyen nagy mértékben bizonytalanok az emberi ítéletek és döntéshozatalok. 
A közgazdaságtudomány a tíz esztendővel ezelőtti gazdasági világválság nagy vesztese. Szinte egyik napról a másikra buktak meg olyan elméletek, amelyekre pedig iskolákat alapítottak. Az érvényüket vesztett tanokon egész közgazdászgenerációk nőttek fel, kormányok gazdaságpolitikai alapvetéséhez szolgáltak támpontul. Új elméletek nem, csak álelméletek születtek. Arra azonban nemigen volt példa, ami Magyarországon történt, ahol az unortodoxia oktatását egy önálló tanszék létesítésével támogatta az árfolyamnyereségen nyert forrásaiból a Magyar Nemzeti Bank. Nézeteik a Nobel-díjra aligha érdemesek.

Eltelt két év

Két évvel ezelőtt ezekben a percekben egy autó mellett álltam, amelyben vidékre kellett volna utaznom. De aznap már nem tudtam beülni abba az autóba. Viszont, talán a folyamatosan csöngő telefonnak köszönhetően egy darabig még nem is jutott el teljesen a tudatomig, hogy mi történt.
Egy évvel ezelőtt ezekben a percekben itt álltam, pár lépésnyire ettől a helytől. Jegyzeteltem a tudósításomhoz, és egyszer csak kifogyott a tollam. Néztem bambán az üres papírt, aztán hirtelen egy kéz a hátam mögül odanyújtott egy másik tollat. Egy népszabadságos fotós kollégától jött a toll. Huszonöt éven át dolgoztunk együtt, megszokta, hogy figyelje, nincs-e szükségem segítségre.
Egy héttel ezelőtt ezekben a percekben Boda Andris felkiáltott a Népszava szerkesztőségében: nézzétek az indexet, lekapcsolták. A döbbent csendben azon kaptam magam, hogy sírok. Hirtelen megrohant minden, amit az elmúlt két évben átéltem. Hogy én már sosem fogok szerkesztőségi fiókban olyan tárgyakat tartani, amelyekre valaha még szükségem lehet. És hogy eljöhet a pillanat, amikor a kifogyott toll helyére már nem érkezik másik. 
Még ha csak egy mérsékelten ízléses marketingakció volt is az indexé, azért pontosan mutatta: a Népszabadság sorsa csak a kezdete volt valaminek. Azóta évről évre, napról napra és percről percre lett rosszabb hely a hazánk. Folyamatosan erodálódik a demokratikus intézményrendszer, a kormányzat nagy apparátussal és jelentős közpénzráfordítással akadályozza meg, hogy az emberek élni tudjanak a tájékozódáshoz való jogukkal. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök még azt az elképesztő hazugságot is megengedte magának az Európai Parlament előtt, hogy „a Fidesz soha senkit nem akart elhallgattatni azért, mert más a véleménye”.
Hogy el akartak minket hallgattatni, arra az élő emlékezet és a Népszabadság letagadhatatlan pusztulása a kézzel fogható bizonyíték. De hogy el is tudtak-e hallgattatni minket, arra már nehezebb választ adni. Hiszen itt vagyunk most is, a rendőrség engedélyezte ezt a demonstrációt. Sokan közülünk ma is a sajtóban dolgoznak, a maguk helyén képviselik azokat az értékeket, amelyek a Népszabadság szerkesztőségében maguktól értetődőek voltak: az objektivitást, az igazságkeresést, a manipulációt kizáró szerkesztést, és azt a törekvést, hogy egy sajtótermék szakmai és szellemi műhely legyen, ne pedig a propaganda eszköze.
A kérdés csak az, hogy ez elég-e. Az a puszta tény, hogy még létezünk, jelenti-e azt is, hogy a szavunk eljut azokhoz, akiknek a kezében a döntés van. A választópolgárokhoz. Jó lenne hinni, hogy az újságírásnek ma nem pusztán veszélye, hanem valódi tétje is van. Hogy azok a történetek, azok a tíz körömmel kikapart tények, amelyeket a kollégák ma is rendületlenül publikálnak, nem a légüres térbe hullanak. Hanem eljutnak rendeltetési helyükre: a szavazók tudatába.
A harmadik kétharmad azt mutatja, a feladat annál is nehezebb, mint amilyennek két évvel ezelőtt sejtettük. Én azonban ma is remélem, hogy eljön az idő, amikor az embereknek ismét lesz fülük a hallásra, lesz igényük a tudásra. Hiszem, hogy a hatalom nem győz le minket. És tudom, hogy jövőre veletek, itt újra találkozunk.

Árulkodó mozdulat

Az őszinteség leleplező. Ez jutott eszembe, amikor megnéztem azokat a pénteken készült reptéri képeket, amelyek a londoni Chelsea elleni mérkőzésről hazaérkező magyar „delegációról” készültek. Az is beszédes, hogy egy repülőgép nem volt elég a miniszterelnököt kísérők szállítására. Az élcsapatból mintha mindenki ott akart volna lenni. (Aki kimaradt, lemarad? – jutott eszembe a poros szlogen, kérdéssé formálva.)
Nem a lehajtott fejek, nem a fényképezőgépek optikáját elkerülő tekintetek az érdekesek (bár érdektelennek ezeket sem nevezném), hanem az egyik sofőr mozdulata. Ő félreérthetetlen gusztustalansággal hozta a fotósok tudomására, mit gondol róluk. Elképzelhető, hogy Bill Gates, Warren Buffet, Mark Zuckerberg sofőre ilyet tesz? Biztosan nem. A különbség nem kizárólag abban mérhető, amilyen civilizációs és kulturális különbség fennáll Buffet és Mészáros Lőrinc, valamint sofőrjeik között. A középső ujját félreérthetetlen mozdulattal fölfelé mutató gépkocsivezető gesztusában, mint cseppben a tenger, az Orbán-rendszer lényege sűrűsödött össze. Idegességében lett őszinte, és mert az lett, önleleplezővé tette az úrvezető magát és munkáltatóit. 
Roppant zavaró tud lenni a nyilvánosság, ha mindenki (az oligarcha, a fotós, a sofőr, az újságolvasó) tudja, hogy ebül szerzett vagyonokból katapultált egy gáz- és vízvezetékszerelő a leggazdagabb magyarok ranglistájának élbolyába. Mészáros Lőrinc egyszerre metafora és valóság. A Londonból visszaérkezők közül a legtöbben nem saját erejükből és tehetségükből jutottak el oda, ahol ma látjuk őket. Kitartottak, szerencselovagok, strómanok, akik lelkük mélyen tudják, nem jár nekik az a napfény, ami rájuk sütött a repülőtéren. A világosságban szégyellősek.
És képzeljük el, miket hallgathatott ez a sofőr azt a luxusautót vezetve….