Puszi nem ismeri a tányércsörgést. Nem reagál rá. Egyszerűen nem alakult ki nála a pavlovi reflex, amely a porcelán csörömpöléséhez valami jót, valami finomat társít.
Az életem harmadát mentett buldogokkal töltöttem, rutinszerűen szedek ki oda nem illő tárgyakat nyelőcsövekből, hizlaltam élő kutya-csontvázat, injektáltam fertőtlenítőszert szó szerint rothadó bőr alá. Sokat láttam. De olyan kutyát még sohasem, amelyik mozdulatlanul fekszik akkor is, ha egy-két méterre zajongok tőle az étkészlettel. Puszi ilyen. Egykedvűen szemléli, ha ebédet szolgálok fel magamnak. Nem kér, nem kunyerál. Egyszerűen eszébe sem jut az a lehetőség, hogy a tányér esetleg neki is csöröghet.
A mellei mélyen a hasa alatt csüngnek, pikkelyesre volt száradva a bőr rajtuk, amikor először láttam a menhelyen. Mint valami furcsa, fordított tatu, amelynek a hasa elszarusodott, a háta viszont puha maradt, ráadásul szinte szőrtelen: nem volt értelme összekucorodnia. Úgysem kerülhette ki az ütéseket.
Az az érzésem, egyre mélyebbről jönnek. Hogy miközben a Facebook telis-tele van cuki kismacskás-kiskutyás fotókkal, azok, akik az Instagram-kellékként használt kisállatok „legyártásáért” felelősek, köszönőviszonyban sincsenek az élettel. Vízfejű, kacska lábú vagy épp vak kiskutyák tucatjait szedik össze havonta az állatmentők. A bűnük mindössze annyi, hogy genetikai állományuk nem továbbörökítendő.
Ablaktalan szobákban, a saját végtermékükben tapicskolnak a vemhes állatok, hogy később legyen mivel pózolni a szelfiken. A szaporítótelepek áldozatainak már annyi kapcsolódásuk sincs a valósággal, hogy felkapják a fejüket a tányércsörgésre. Hogy egy normális világban, egy normális országban legfeljebb azon vitatkoznánk, kapjon-e a kutya házikosztot – nekik pedig, ha már teljesítették szörnyűséges penzumukat, még moslék sem jut. Ha a szervezetük nem bírja tovább a folytonos császármetszéseket, kihajítják őket, mehetnek dolgukra. Üzleti értelemben véve semmi értékük.
Nem győzöm követni a Facebookon: hol a kisállatok világnapját ünnepeljük, hol a kutyákét. A fekete kutyáknak külön világnapjuk van. Lassan a világnapoknak is külön világnapjuk van. Ünnepeljük meg! Oszd meg te is! Lájk, ha imádod az olcsó kutyát a sötétített ablakú Merci csomagtartójából! Hesteg Instadog! Gondolom, az állatorvosi rendelőből is jó móka lesz majd becsekkolni Facebookon, amikor kétéves korában rohanhatsz vele életmentő műtétre, mert a jó ég tudja, milyen felmenők milyen szenvedése árán született.
Cinikus vagyok? Meglehet. Nem lehet erről szépen írni. Itt fekszik az ölemben egy kutya. Négyévesen tanulja az életet. A kölykeit talán nem kapták el a határon. Talán nem fulladtak meg a csomagtartóba tuszkolt almásládában, és valahol Olaszországban remek fotók készültek róluk az állatok világnapján. A felszínen minden rendben: drága táska, drága cipő, kutya okosba’. A mélyben meg valami rémisztő, sötét massza vízfejekből, csontokból és gennyes sebekből.