A kétharmad illúziója

A legfrissebb nyilatkozatok azt sugallják, hogy a Central European University (CEU) hamarosan Bécsbe költözik. Nagy vesztesége ez a magyar felsőoktatásnak, sőt az ország hírnevének.
Az egyetem távozása figyelemre méltó része annak a kultúrharcnak, amelyet a magyar kormány a független kultúra és a független sajtó ellen folytat. Lépés lépést követ. Egyik nap a színházak autonómiáját korlátozzák, aztán nincs többé Népszabadság, aztán a Tudományos Akadémiát szervezik át a lenini pártosság, a hírhedt partyinoszt szellemében. A CEU azonban különleges körülmények között költözködik. Hiszen pozitívan reagált a kormány bárgyú követelményére: arra, hogy Amerikában is legyen egy Central European University. Alapítottak egyet, New Yorktól északra, a dokumentumokat New York állam hitelesítette, de közben a kormány meggondolta magát, és mégsem fogadta el a saját maga által követelt új szabály betartását. Képtelen az igenre rábólintani.
Ilyen körülmények között nem lehetett a CEU-t egyszerűen kirúgni. Kirúgás helyett jött a halasztgatás, a várakozás, ami ellehetetlenítette a következő tanévre való felkészülést. Ha a CEU elmegy, a magyar kormány azt mondhatja majd, hogy az egyetem „saját akaratából” hagyta el a magyar fővárost. Azt nem árulja majd el, hogy a CEU eltávolítása hazai ötlet volt-e vagy Moszkváé. Mivel az egyetem tanulói között elég sokan a volt Szovjetunióból jöttek tanulni Budapestre, és az CEU-tól „megfertőzve” mentek haza, nincs kizárva, hogy Kreml javasolta budapesti partnerének: jó lenne a CEU-t kivonni a forgalomból.
Erről jut eszembe: van valami hátborzongató hasonlóság a kommunista hatalomátvétel fokozatossága és a mai magyar politika között. 1945 után a Magyar Kommunista Párt még évekig a demokráciáról papolt, sőt az 1945-ös választás még többé-kevésbé szabad is volt. Volt magántulajdon. Volt Kis Újság, a kisgazdák lapja, volt szocdem Népszava, volt színvonalas és többnyire független Magyar Nemzet. Bár az Államvédelmi Hatóság az övék volt kezdettől fogva, a parlamentben a kommunisták sokáig kisebbségben maradtak. 
A nagyobb nemzetközi botrányt elkerülendő Rákosiék az ún. szalámi taktika szerint – lassan, de biztosan – ragadták meg a hatalmat. Egyik vékony szelet követte a másikat… Az volt, ugye, a „népi demokrácia” kora, ezt most világszerte „illiberális államnak” becézik. Akkor persze a Vörös Hadsereg tartotta fenn a népi demokráciát, és ilyesmi most nincs - s ezért is van még remény. 
A Fidesz szélsőséges, ultraradikális politikája április óta egy illúzión alapszik ugyanis. Vezetői azt hiszik, hogy áprilisban kétharmadot kaptak egy szabad választáson. Ez önámítás. 49 százalékot kaptak, és ebből lett a Fidesz-alkotmány szerinti kétharmad. Sőt, ez a 49 százalék is talán inkább egyharmad, ha összeszámoljuk a nem szavazó - „tartózkodó" - állampolgárokat is. Elvégre a Fidesz szerint az Európai Unióban tartózkodók véleményét is figyelembe kellett volna venni. 
Aktív harmadocskával a hátuk mögött szerényebbnek illene lenni. A lóláb máris kilóg.
Szerző
Charles Gati

Tücsökzene

Adott, ugye, egy miniszterelnök, aki soha nem hazudik, és aki lenépszavaztatta a megfizethető és ösztöndíjrendszerrel megtámogatott felsőoktatási tandíj bevezetését. Aztán ott van ugyanez a miniszterelnök, aki - szőranyájától, Parragh Lászlótól feltüzelvén - nettó pénzkidobásnak tartja a közpénzen való egyetemi képzést. Harmadrészt pedig sajnos belekerült az Alaptörvénybe a művelődéshez való jog, melynek érvényesülését "képességei alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők törvényben meghatározottak szerinti anyagi támogatásával biztosítja" az állam.
A gordiuszi csomó átvágásához hasonlóan frappáns a felismerés: ha az egyetemek nem állami fenntartású szervezetek lennének, hanem mondjuk kft-k vagy zrt-k, máris egyszerűbb lenne azt mondani, keressék meg a pénzt maguknak. Így is hozzáférhető a felsőoktatás? Kétségtelenül. Bele lehet írni egy törvénybe, hogy állami anyagi támogatás nulla forint? Naná. Hát akkor? Kard ki kard!
Persze a felsőoktatás üzleti alapra helyezése nem új ötlet, Amerikában például az egész intézményrendszer így működik. Nem mindegy azonban, hogy olyan társadalmi és gazdasági környezetben valósul-e ez meg, ahol a tőke magától értetődően kész részt vállalni a tudás újratermeléséből, a fiatalok joggal és bátran terveznek életre szóló karriert, a közösség pedig értékként kezeli a mobilitást. Vagy ott, ahol ez a piacosítás csak kínos kényszer. 
Utóbbi esetben azt még el tudjuk képzelni, hogy Bázapereszke önkormányzata élire rakja a forintot, és kiképeztet magának egy régóta nélkülözött háziorvost; vagy hogy egy autógyár ösztöndíjakat finanszíroz a jövő fizikatanárai részére. Azt azonban még a hozzánk hasonló optimisták is nehezen hiszik, hogy ugyanez az áldozatkészség megnyilvánul majd, ha a jövő szabad bölcsészeiről vagy andragógusairól van szó. (A gendertudományról már szó se essék.) Kétszeres lesz hát a siker: felsőoktatásra alig kell majd költeni, és a parraghi "tücsökszakokat" el elfújja végre a szél. 
És persze akinek nem tetszik, mehet isten hírével.
Szerző
N. Kósa Judit

Az orvosi méltóság végállapota

El lehet jutni ide is. Az orvosi méltóságnak Magyarországon vége, legalábbis morálisan. Ide vezetett az évtizedek óta folytatott túlélési gyakorlat, amikor mindenki csak magának akart mindent megszerezni, csak jól akart járni. Az orvosi birodalom erkölcsi állapotával közben nem törődtek.
A minap egy ajkai aneszteziológus orvos a trágár politikai - megjegyzendő: kormánykritikus - magánvéleményével nézte gumiszobának a közösségi médiát. Az oldalt aztán nem az átlag közösségi rajongók vagy a doktor hálás betegei, hanem a Pesti Srácok, a Magyar Idők újságírói találták meg, majd megjelent a Magyar Orvosi Kamara három doktorának sajátságos stílusú nyilatkozata is. A trágárság, ocsmányság, durvaság, indulat, egymás lenézése kategóriák versenyébe való benevezéshez a leírt szövegek tökéletesen megfelelnek. De az újságírók egyike még a Kamarát is behívta a ringbe: „…ezúton is követeljük, hogy a Magyar Orvosi Kamara és az Orvosi Etikai Bizottság tegye a dolgát, takarítsák el ezt a gazembert, méghozzá haladéktalanul!”
Az, hogy vannak orvosok, akiknek piszkos a szájuk, nem újság. A feszültséget, a felelősséget elviselni nem könnyű. Ha egy doktor ordít, akkor rendszerint nagy baj van. Mégis, senki sem kérdezi a doktort, kiért vagy miért a kiborulás a facebook oldalon. Viszont a MOK az ügyet - nyilatkozata szerint - befogadta etikai vizsgálatra: „A közeli napokban kamaránk tagja a közösségi média útján nemcsak az orvosi magatartás írott és íratlan szabályait, de az általános társadalmi normákat is súlyosan sértő, a közbizalmat aláásó módon szólalt meg, viselkedett.” Majd közleményében azonnal ismerteti a verdiktet is: „Köztestületünk a magyar orvoskar nevében elítél minden ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulást, elkövetőit pedig egyszer s mindenkorra soraiból kivetni valónak tartja.” 
Furcsa mód azonban még ugyanebben a deklarációban pánikgyorsasággal közölték, hogy tehetetlenek az eljárást illetően: „...a jelenleg hatályos törvények nem teszik lehetővé a kamarák számára, hogy … a társadalom védelme érdekében rapid döntést hozhassanak.” És itt van a probléma, ugyanis a „rapid” sem nem bioetikai, sem nem jogi kifejezés. Egy döntés lehet alapos, körültekintő, igazságos, vagy ellentettje. De ha rapid a döntés, amit az elszabadult indulatok még generálnak is, ott bizony baj van. Ám ha „gyorsulni” akarnak a Magyar Orvosi Kamarában, hát legyen. Meglátjuk, a bíróságon mire mennek vele.
Az orvosi kamara etikai bizottságainak működése a közvélemény számára évek óta láthatatlan. Az ítéletek után a fellebbezések szép számban megjárják a bírósági utat is. A hálapénzes ügyekben hozott döntések nem nyerték el a társadalom szimpátiáját. De most egyszerre a Magyar Orvosi Kamara megoldja a problémát, rapid módon, minden időkre. „Felszólítjuk az illetékes hatóságokat, hogy jog- és hatáskörükben maradéktalanul eljárva lépjenek fel minden ilyen esetben. Megszólítjuk a Kormány illetékeseit, valamint az Országgyűlést olyan törvénymódosítás érdekében, mely lehetővé tenné a köztestületek számára, hogy hasonló esetekben legyen joguk érdemben és haladéktalanul fellépni.” 
Csakhogy a MOK az előbb idézett nyilatkozatával eltévedt, mint Jancsi és Juliska az erdőben, és nincs, aki onnan kivezesse őket. Mert a történetben emlegetett szabad szájú doktor sorsát - már ha hitelesek az eljárás alapjául szolgáló szavai - valakinek el kell rendezni, a jó erkölcs nevében. Márpedig Magyarországon az orvosi hivatás erkölcsi felügyeletét a MOK látja el, etikai bizottságainak útján. Ha képes rá. Lehet, hogy nem. Nem tudja. Nem akarja. Fázik az egésztől. Mégis neki kell a megoldást megtalálnia.
Én viszont a méltóságról szólnék, a tekintélyről, amit az ügyben szereplő doktornak és az orvosi köztestületnek sikerült a társadalom előtt elbaltáznia.  A nyilvánosságot megtaláló aneszteziológus doktornak ajánlom a figyelmébe id. dr. Imre József orvos-etikus szavait: „Az erkölcsi fejlettség és az értelmi önállóság bizonyos fokán, mindenkinek lelkében tovább fokozódik a kötelesség érzete a felelősség érzetévé, s mindnyájunkban megvan az a tudat, hogy tetteinkért … felelősek vagyunk, nemcsak annyiban, hogy valamely kötelességet betöltöttük, vagy elmulasztottuk-e, hanem azért is, ha … a közjó érdekét megkárosítottuk.”
A MOK–nak is jut az orvos-etikus tanácsaiból, aki az orvosi testületben az egymással való érintkezés szabályait illetően és egyesek modorbeli fogyatékosságának megítélésére a következőket javasolja: „… az elintézésnek az orvosi rend kebelében, orvosok által kell történni: a legizgatottabb orvosnak, a sértettség érzésének legnagyobb fokán is lennie kell annyi belátásnak, hogy az összeütközést ne vigye a közvélemény, a nyilvánosság színpadára, hol a közönséget szórakoztató, legtöbbször meg sem értett, de kárörömmel élvezett komédiává alakulna. Orvosokkal kell a szükséges elbírálást végeztetni: orvosokból kell becsületbíróságot megalakítani, s ezek ítéletének engedelmeskedni.” Akkor is, ha mint most, már zeng az ég.