Tücsökzene

Adott, ugye, egy miniszterelnök, aki soha nem hazudik, és aki lenépszavaztatta a megfizethető és ösztöndíjrendszerrel megtámogatott felsőoktatási tandíj bevezetését. Aztán ott van ugyanez a miniszterelnök, aki - szőranyájától, Parragh Lászlótól feltüzelvén - nettó pénzkidobásnak tartja a közpénzen való egyetemi képzést. Harmadrészt pedig sajnos belekerült az Alaptörvénybe a művelődéshez való jog, melynek érvényesülését "képességei alapján mindenki számára hozzáférhető felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők törvényben meghatározottak szerinti anyagi támogatásával biztosítja" az állam.
A gordiuszi csomó átvágásához hasonlóan frappáns a felismerés: ha az egyetemek nem állami fenntartású szervezetek lennének, hanem mondjuk kft-k vagy zrt-k, máris egyszerűbb lenne azt mondani, keressék meg a pénzt maguknak. Így is hozzáférhető a felsőoktatás? Kétségtelenül. Bele lehet írni egy törvénybe, hogy állami anyagi támogatás nulla forint? Naná. Hát akkor? Kard ki kard!
Persze a felsőoktatás üzleti alapra helyezése nem új ötlet, Amerikában például az egész intézményrendszer így működik. Nem mindegy azonban, hogy olyan társadalmi és gazdasági környezetben valósul-e ez meg, ahol a tőke magától értetődően kész részt vállalni a tudás újratermeléséből, a fiatalok joggal és bátran terveznek életre szóló karriert, a közösség pedig értékként kezeli a mobilitást. Vagy ott, ahol ez a piacosítás csak kínos kényszer. 
Utóbbi esetben azt még el tudjuk képzelni, hogy Bázapereszke önkormányzata élire rakja a forintot, és kiképeztet magának egy régóta nélkülözött háziorvost; vagy hogy egy autógyár ösztöndíjakat finanszíroz a jövő fizikatanárai részére. Azt azonban még a hozzánk hasonló optimisták is nehezen hiszik, hogy ugyanez az áldozatkészség megnyilvánul majd, ha a jövő szabad bölcsészeiről vagy andragógusairól van szó. (A gendertudományról már szó se essék.) Kétszeres lesz hát a siker: felsőoktatásra alig kell majd költeni, és a parraghi "tücsökszakokat" el elfújja végre a szél. 
És persze akinek nem tetszik, mehet isten hírével.
Szerző
N. Kósa Judit

Az orvosi méltóság végállapota

El lehet jutni ide is. Az orvosi méltóságnak Magyarországon vége, legalábbis morálisan. Ide vezetett az évtizedek óta folytatott túlélési gyakorlat, amikor mindenki csak magának akart mindent megszerezni, csak jól akart járni. Az orvosi birodalom erkölcsi állapotával közben nem törődtek.
A minap egy ajkai aneszteziológus orvos a trágár politikai - megjegyzendő: kormánykritikus - magánvéleményével nézte gumiszobának a közösségi médiát. Az oldalt aztán nem az átlag közösségi rajongók vagy a doktor hálás betegei, hanem a Pesti Srácok, a Magyar Idők újságírói találták meg, majd megjelent a Magyar Orvosi Kamara három doktorának sajátságos stílusú nyilatkozata is. A trágárság, ocsmányság, durvaság, indulat, egymás lenézése kategóriák versenyébe való benevezéshez a leírt szövegek tökéletesen megfelelnek. De az újságírók egyike még a Kamarát is behívta a ringbe: „…ezúton is követeljük, hogy a Magyar Orvosi Kamara és az Orvosi Etikai Bizottság tegye a dolgát, takarítsák el ezt a gazembert, méghozzá haladéktalanul!”
Az, hogy vannak orvosok, akiknek piszkos a szájuk, nem újság. A feszültséget, a felelősséget elviselni nem könnyű. Ha egy doktor ordít, akkor rendszerint nagy baj van. Mégis, senki sem kérdezi a doktort, kiért vagy miért a kiborulás a facebook oldalon. Viszont a MOK az ügyet - nyilatkozata szerint - befogadta etikai vizsgálatra: „A közeli napokban kamaránk tagja a közösségi média útján nemcsak az orvosi magatartás írott és íratlan szabályait, de az általános társadalmi normákat is súlyosan sértő, a közbizalmat aláásó módon szólalt meg, viselkedett.” Majd közleményében azonnal ismerteti a verdiktet is: „Köztestületünk a magyar orvoskar nevében elítél minden ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulást, elkövetőit pedig egyszer s mindenkorra soraiból kivetni valónak tartja.” 
Furcsa mód azonban még ugyanebben a deklarációban pánikgyorsasággal közölték, hogy tehetetlenek az eljárást illetően: „...a jelenleg hatályos törvények nem teszik lehetővé a kamarák számára, hogy … a társadalom védelme érdekében rapid döntést hozhassanak.” És itt van a probléma, ugyanis a „rapid” sem nem bioetikai, sem nem jogi kifejezés. Egy döntés lehet alapos, körültekintő, igazságos, vagy ellentettje. De ha rapid a döntés, amit az elszabadult indulatok még generálnak is, ott bizony baj van. Ám ha „gyorsulni” akarnak a Magyar Orvosi Kamarában, hát legyen. Meglátjuk, a bíróságon mire mennek vele.
Az orvosi kamara etikai bizottságainak működése a közvélemény számára évek óta láthatatlan. Az ítéletek után a fellebbezések szép számban megjárják a bírósági utat is. A hálapénzes ügyekben hozott döntések nem nyerték el a társadalom szimpátiáját. De most egyszerre a Magyar Orvosi Kamara megoldja a problémát, rapid módon, minden időkre. „Felszólítjuk az illetékes hatóságokat, hogy jog- és hatáskörükben maradéktalanul eljárva lépjenek fel minden ilyen esetben. Megszólítjuk a Kormány illetékeseit, valamint az Országgyűlést olyan törvénymódosítás érdekében, mely lehetővé tenné a köztestületek számára, hogy hasonló esetekben legyen joguk érdemben és haladéktalanul fellépni.” 
Csakhogy a MOK az előbb idézett nyilatkozatával eltévedt, mint Jancsi és Juliska az erdőben, és nincs, aki onnan kivezesse őket. Mert a történetben emlegetett szabad szájú doktor sorsát - már ha hitelesek az eljárás alapjául szolgáló szavai - valakinek el kell rendezni, a jó erkölcs nevében. Márpedig Magyarországon az orvosi hivatás erkölcsi felügyeletét a MOK látja el, etikai bizottságainak útján. Ha képes rá. Lehet, hogy nem. Nem tudja. Nem akarja. Fázik az egésztől. Mégis neki kell a megoldást megtalálnia.
Én viszont a méltóságról szólnék, a tekintélyről, amit az ügyben szereplő doktornak és az orvosi köztestületnek sikerült a társadalom előtt elbaltáznia.  A nyilvánosságot megtaláló aneszteziológus doktornak ajánlom a figyelmébe id. dr. Imre József orvos-etikus szavait: „Az erkölcsi fejlettség és az értelmi önállóság bizonyos fokán, mindenkinek lelkében tovább fokozódik a kötelesség érzete a felelősség érzetévé, s mindnyájunkban megvan az a tudat, hogy tetteinkért … felelősek vagyunk, nemcsak annyiban, hogy valamely kötelességet betöltöttük, vagy elmulasztottuk-e, hanem azért is, ha … a közjó érdekét megkárosítottuk.”
A MOK–nak is jut az orvos-etikus tanácsaiból, aki az orvosi testületben az egymással való érintkezés szabályait illetően és egyesek modorbeli fogyatékosságának megítélésére a következőket javasolja: „… az elintézésnek az orvosi rend kebelében, orvosok által kell történni: a legizgatottabb orvosnak, a sértettség érzésének legnagyobb fokán is lennie kell annyi belátásnak, hogy az összeütközést ne vigye a közvélemény, a nyilvánosság színpadára, hol a közönséget szórakoztató, legtöbbször meg sem értett, de kárörömmel élvezett komédiává alakulna. Orvosokkal kell a szükséges elbírálást végeztetni: orvosokból kell becsületbíróságot megalakítani, s ezek ítéletének engedelmeskedni.” Akkor is, ha mint most, már zeng az ég.

A tisztes öregkort veszik el

Örök sláger a nyugdíjkérdés. Most éppen a nyugdíjba vonulás időpontjáról folyik a vita. Amiben (álláspontom szerint) nem a jelenleg hatályos törvény a mérvadó: hanem mindenkinél az a jogszabály, amelyik az első munkába állásának napján volt aktuális. Még akkor is, ha azóta már régen hatályát vesztette. Ezen a napon mindenkinek tudni kellene kiszámolni, hogy mikor mehet nyugdíjba. Ez egy szerzett jog, amelyet tőle nem lehet elvenni, elvonni. 
Ha a törvényalkotó újraszabályozza ezt a jogterületet, akkor az (alkotmányos keretek között) kizárólag mindig csak azokra vonatkozhat, akik ezt követően lépnek először munkába. Az nem lehetséges alkotmányjogilag, hogy az állam mindig odébb tolja a nyugdíjbamenetel időpontját. A törvényalkotó ígéretet tett a munkavállalónak, aki ezzel számol. De az állam ezt újra és újra megváltoztatja, jogbizonytalanságban tartva az érintetteket, akik ezek után nem tudják, nem tudhatják, hogy mennyi időt kell még munkaviszonyban tölteniük. 
A jelenlegi szabályozás kimeríti a visszaható hatály tilalmát, mert egyes személyek esetében a korábbi szabályok alapján már megszerzett jogosultságot utólag elvonja. Az Alkotmánybíróság mondta ki: egy jogszabály nemcsak akkor ütközik a visszamenőleges hatály tilalmába, ha visszamenőleges hatállyal léptetik hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybalépés önmagában ugyan nem visszamenőlegesen történt, de a törvény joghatálya kihat a hatálybalépése előtti időszakra is.
Mivel egy törvény (alkotmányos keretek között) visszamenőlegesen nem fejthet ki joghatást, ezért hiába változik bármilyen módon a szabályozás, mindenki esetében az a regula mérvadó e tekintetben, amely az ő első munkába állásakor volt érvényben. Ugyanakkor az esetleges módosítások vagy új norma alkotása nem idézhet elő olyan jogkövetkezményeket, amelyek az alkotmányos jogok sérelmével járnak. A legalitásból következő igény, hogy a megszerzett jogosultságok nem veszthetik érvényüket még akkor sem, ha időközben új szabályozás lépett életbe. A munkavállalói életviszonyokban ugyanis a biztosítottak a saját nyugdíjazásukat illetően hosszú távú döntéseket hoznak, így a társadalombiztosítási jogosultságok alkotmányjogi védelme is azt a célt kell hogy szolgálja, hogy az érintettek bízhassanak a jogszabályok és a belőlük fakadó jogok hosszútávú állandóságában.
Alkotmányjogi szempontból a jogállamiságból fakadó igény, hogy a korábbi törvények által garantált szerzett jogokat az új norma eltérő szabályozása ellenére is változatlanul kell biztosítani. Mert úgy nem működhet jogszerűen ez a jogterület (sem), hogy az állam újra és újra megváltoztatja azt, amit már törvényben biztosított. Először 60 év volt a nyugdíjkorhatár. Majd 62. Aztán 65 év. És ezt most tovább tervezi emelni a hatalom. Rebesgetik, hogy esetleg tovább emelhetik 72 évre. 
Halkan jegyzem meg, hogy a statisztika szerint a férfiak átlagos várható élettartama nálunk most éppen 73 év. Ezekkel a korhatár emelésekkel a jogalkotó elveszi a nyugdíjba menőtől a tisztes öregkort. Ez olyan, mint egy szerződés, amelyben az állam az egyik szerződő fél. Amelyben az általa vállaltakat törvényben garantálta. Majd egy idő után fogja magát, és egyoldalúan módosítja a neki nem tetsző részt. Elvonva a másik fél jogait. Ez a szerződésszegés iskolapéldája.
Nem lehet állandóan emelni a nyugdíjbamenetel korhatárát, mert ez súlyosan sérti a jogbiztonságot, a szociális biztonsághoz való jogot, a kiszámíthatóságot, az előreláthatóságot, a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét, a tisztességes eljárás elvét, a jogorvoslathoz való jogot. Ehhez valamilyen nyomós alkotmányos indokot kell(ene) az államnak felmutatnia, de semmi ilyet nem tudott eddig. Az állam jogszerűen nem teheti meg, hogy a lényegében kiszolgáltatott helyzetben lévő állampolgárral szemben az erőfölényével visszaélve alkotmányos indok nélkül von el alkotmányos jogokat. (Az már egy másik tészta, hogy a jelenlegi hatalom nagy ívben tesz az alkotmányosságra, az alkotmányos jogokra.)
A szolgáltatásokat és a hozzájuk fűződő várományokat pedig nem lehet alkotmányos indok nélkül lényegesen megváltoztatni. A váromány valamely alanyi jog megszerzésének jogilag biztosított lehetősége, amelytől a várományost ez esetben az állam önkényesen nem foszthatja meg. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a jogosult az összes feltételt teljesítette, és csak az időmúlás hiányzik a jogszerzéshez. Az alkotmányjogilag védett váromány ezért a nyugdíjszolgáltatásra általánosságban vonatkozik.
Tehát aki pl. 1975 és 1997 között lépett először munkába, arra alkotmányos keretek között az 1975.évi II. törvény előírásai kell hogy vonatkozzanak. Akkor is, ha most egészen más a szabályozás. És akkor is, ha időközben tényleg 72 év lesz a nyugdíjkorhatár. E szerint a nők 55, a férfiak 60 évesen mehetnének nyugdíjba. Akinek van korkedvezménye, azt ebből kellene visszaszámolni. Az 1997 után először munkába állók esetében lehetne ezt alkotmányosan 62 évre emelni. És értelemszerűen a többi esetben is ugyanez a helyzet.