Bizalmi viszony

Átlagos szerda este Angliában. Már-már közhelyesnek mondanám: nemrég ettük meg a vacsoránkat – shepherd’s pie párolt zöldségekkel, mi más –, kortyolgatjuk a teánkat, kekszet rágcsálunk, és tévét nézünk. Bizonyos szempontból ez a világ legunalmasabb estéje – leszámítva, hogy úgy érzem magam, mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppentem volna. 
Híradót nézek a köztévén. 
Elszoktam az ilyesmitől. Hogyhogy elszoktam, kérdezi Stuart, és furcsán néz rám. Mesélek neki a hírekről. Mármint arról, amit odahaza híreknek neveznek. A folytonos viszonyítgatásról: hogy ide-oda kapcsolgat az ember, hogy lássa, mit mondanak a másik csatornán, amelynek másik oligarcha a tulajdonosa, és most egy kicsit épp a másik oldalon áll. Vagy nem. Esetleg átmenetileg. Mesélek arról, hogyan zárták be a Népszabadságot. Mesélek arról, hogy Stop Soros, hogy állítsukmegbrüsszelt, meg a kerítésen fennakadó láthatatlan migránshordákról is. Elmondom a fotóról kimontírozott fejeket, a készítők kénye-kedve szerint megpiszkált statisztikákat, a fizetett határon túli szavazókat. Azt, hogy mind kevesebb a kapaszkodó. Hogy kelet felé torzulunk.
Stuart szerint egy angol ember karakterét szinte tökéletesen összerakhatjuk hat-nyolc dologból. Ezek közé tartozik például, hogy az ország mely részéről, miféle tájról származik, vagy hogy melyik futballcsapatnak szurkol. És emellett vannak általános jellemzők, amelyek a legtöbb britre igazak: ilyen például az erős igazságérzet. A szüfrazsetteket említi, akik a louthi városháza vastraverzein függeszkedve harcoltak az igazukért. Ami tulajdonképpen mindannyiunk igaza volt, még ha ezt nehezen látták is be azok, akiknél a hatalom volt. Stuart szerint az EU-pártiak többsége épp emiatt nem tudja elfogadni a Brexit megszavazását: mert a tömeg olyasvalamit támogat, ami egyszerűen nem igazságos. Unfair.
Sorjáznak a hírek, allergiás roham miatt meghalt valaki, mert nem tüntették fel az összetevők közt a tejet egy pékségben; Kanye West bohócot csinál magából a Fehér Házban; II. Erzsébet kitüntetéseket ad át. Minden olyan átlagos. Kisvártatva azt mondja Stuart, nagyon örül, hogy jöttem. Hát én is örülök, mondom, épp megköszönném, hogy vendégül látnak, ám ő folytatja: amellett, hogy szívesen lát, azért örül, mert a látogatásom által rájött valami nagyon fontosra. Hogy őneki bizalmi viszonya van a BBC-vel. Megbízik benne. Nem keresi a mögöttes tartalmat, csak ül a kanapén, és tudja, hogy a valóságot látja. Nem kell kapcsolgatnia. Ő eddig erre sohasem gondolt, erre a kényelemre, ez csak úgy volt; most viszont rájött, hogy ez lehetne másként is – és micsoda rideg világ lenne az, amelyikben folyamatosan azt kellene figyelnie, hol akarják átverni. Egyáltalán: honnan tudná egy idő után, kinek hihet? 
Az, mondom Stuartnak. Ridegnek rideg. 
Ezután sokáig nem szólunk semmit. Én az igazságérzeten gondolkodom. Hogy van-e még egyáltalán, és ha van, vajon mire elég. Csak a BBC duruzsol, bámulunk bele a villódzó fénybe, és jobbnak látjuk, ha hallgatunk.
Szerző
Csepelyi Adrienn

A helyszínen

Mint köztudott, a magyar kormány nem embertelenségből zavarja el a menekülteket, hanem azért, mert a jelenség helyett az okokra koncentrál, a gyökerénél akarja kezelni a krízist. A miniszterelnök egyenesen azt mondta: „nem a bajt kell idehozni, hanem a helyszínen kell megoldani”. 
Mivel ez egy keresztény kormányzat, a kereszténység értékei pedig a szeretetparancs egyetemlegességéből adódóan univerzálisak, nyilván a segítségre szoruló otthontalanokról is hasonlóan gondolkodnak, vagyis az ő esetükben is a bajok gyökerére, a helyszíni kezelésre koncentrálnak. Ebbe a logikába azonban sehogyan sem illik bele az a fajta „megoldás”, hogy a hajlék nélküli embereket hatóságilag eltakarítják a közterekről. Az ő bajaik ugyanis nem a kétségtelenül fekáliaszagú Jászai Mari téren, hanem egy villamosmegállóval lejjebb, az Országházban gyökereznek. 
A rendszerváltás utáni a legtöbben a devizaalapú hitelek balsikerű (törvényileg az első Orbán-kormány idején engedélyezett) konstrukciója miatt veszítették el az otthonukat. A többszöri adósmentés ellenére jelenleg is több mint 120 ezer devizaadós fizetésképtelen, közülük évente ezrek válnak földönfutóvá. Szintén a parlamentben fogadták el azt a törvényt – már 2010 után –, amely 3 hónapra korlátozta az álláskeresési járadék időtartamát. Ha ezt összevetjük azzal az adattal, hogy a magyarok kétharmada egyik hónapról a másikra, tartalékok nélkül él, máris azonosítottuk az otthontalanná válás másik fő okát - és még csak a hosszú sor elejénél járunk. 
A hajléktalanság problémájának kezelését szerintünk is a keletkezés helyszínén érdemes elkezdeni. Most már csak arra kellene egy jól hangzó magyarázat, miért nem értek rá a kormánypárti honatyák, hogy parlamenti szakbizottságban tegnap a lakhatási válsággal foglalkozzanak. Mert ha épp teát és takarót osztottak az érintetteknek, azzal is csak a tüneteket kezelték – de ha úgy van, ahogy sejtjük, és inkább a saját pecsenyéjüket sütögették, akkor kereszténység ide vagy oda, nagy gondban lesznek a végelszámoláskor.
Szerző
Hargitai Miklós

Konzuli eset

Még a kilencvenes években egy késő este telefonált a brit rendőrség a londoni nagykövetség ügyeletére: találtak egy középkorú, zavarodott, ideges magyar asszonyt, özvegy Pátkainét, a forgalmas M1 autópálya leállósávjában bóklászott, ami köztudottan életveszélyes, ami pedig életveszélyes, az ebben az országban tilos is. 
Nem volt nála sem dokumentum, sem pénz, turistabusszal utazott Skóciából London felé, de angol tudása ezzel végetért. Az asszonyt a járőr Sheffield térségében, a harmincas csomópont pihenőjének büféjébe vitte, kapott szendvicset meg teát, megnézte egy orvos is, nagyjából minden rendben, ott várnak rám, hogy tisztázzuk, amit lehet. Sok minden történt már velem, autóbaleset, halálozások, hamvak őrzése, tolmácsolás műtéteknél, amikor csak az ösztönöm segített a szavak megtalálásánál. 
Szóval ma Sheffield.
Három órával később ott voltam a pihenőhely büféjében, a rendőr már a jegyzőkönyvet írta, londoni kollégái nyomoznak tovább, felhívtam a nagykövetet is, akit nem zavart az éjszakai hívás, megszokta már, kapsz egy karton whiskyt, ha megoldod, mondta. Aztán elindultam özvegy Pátkainéval hazafelé. (De mi van, ha csaló - volt már ilyen -, ha csak megjátszás az egész, és a bűntársai már a lakásomnál várnak? Hosszú vezetések alatt sok minden eszébe jut az embernek.)
Aztán lassan mégis beszélgetni kezdtünk. A fiához utazott Glasgow-ba, aki arra kérte, hogy vigye ki a rejtegetett tartalékait otthonról, hogy önálló vállalkozásba kezdjen, ő javasolta, hogy turistabusszal menjen, az a legolcsóbb megoldás, tiszta víz voltam, tanácsos úr, amíg átjöttünk a határon, mert a fiam írta, hogy itt szigorú az ellenőrzés.
Szerencsére minden rendben ment, de még odafelé ostoba módon elmeséltem a buszon a mellettem ülő asszonynak, hogy miért is utazom, aki megfenyegetett, hogy feljelent, ha nem adom oda a pénz felét. De mi lesz akkor a fiam vállalkozásával? Ez bűnös pénz, mondta az utastársam, nem volt más megoldás, odaadtam, a fiam csalódott volt, de megértette, végülis csakugyan bűnös pénz volt. És ez még mind nem volt elég. Hazafelé az utastársam összebeszélt Lajossal, a sofőrrel, hogy engem tegyenek ki ott, a senkiföldjén, mert ilyen alakokkal nem hajlandó egy levegőt szívni, még a jegyemet is eltépték. Lajosnak sem kellett kétszer mondani, ők még Glasgowban összeszűrték a levet, egyszerűen tehetetlen voltam, talán megérti a tanácsos úr, teljesen tehetetlen. Megértem, feleltem, nagyon is megértem.
Későn értünk haza, Mari főzött vacsorát. Özvegy Pátkainé nálunk aludt, a vendégszobában. Reggel elnézést kért a kellemetlenségekért, megkért, hogy felhívhassa a fiát, de egyetlen szót sem szólt neki az autópályás kalandról. Nagyon szereti őt, ezt mondta a beszélgetés végén, és letette a kagylót. Elvittem őt a buszpályaudvarra, vettem neki jegyet, szendvicset és egy sört, az jót tesz ilyenkor. Kaptam két puszit, végülis ez a munkám, mondtam, és ez így is volt.
Délután egy karton whisky várt az irodámban. Nem a kedvenc márkám ugyan, de azért örültem neki.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2018.10.15. 09:02