Bizalmi viszony

Átlagos szerda este Angliában. Már-már közhelyesnek mondanám: nemrég ettük meg a vacsoránkat – shepherd’s pie párolt zöldségekkel, mi más –, kortyolgatjuk a teánkat, kekszet rágcsálunk, és tévét nézünk. Bizonyos szempontból ez a világ legunalmasabb estéje – leszámítva, hogy úgy érzem magam, mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppentem volna.

Híradót nézek a köztévén.

Elszoktam az ilyesmitől. Hogyhogy elszoktam, kérdezi Stuart, és furcsán néz rám.

Mesélek neki a hírekről. Mármint arról, amit odahaza híreknek neveznek. A folytonos viszonyítgatásról: hogy ide-oda kapcsolgat az ember, hogy lássa, mit mondanak a másik csatornán, amelynek másik oligarcha a tulajdonosa, és most egy kicsit épp a másik oldalon áll. Vagy nem. Esetleg átmenetileg. Mesélek arról, hogyan zárták be a Népszabadságot. Mesélek arról, hogy Stop Soros, hogy állítsukmegbrüsszelt, meg a kerítésen fennakadó láthatatlan migránshordákról is. Elmondom a fotóról kimontírozott fejeket, a készítők kénye-kedve szerint megpiszkált statisztikákat, a fizetett határon túli szavazókat. Azt, hogy mind kevesebb a kapaszkodó. Hogy kelet felé torzulunk.

Stuart szerint egy angol ember karakterét szinte tökéletesen összerakhatjuk hat-nyolc dologból. Ezek közé tartozik például, hogy az ország mely részéről, miféle tájról származik, vagy hogy melyik futballcsapatnak szurkol. És emellett vannak általános jellemzők, amelyek a legtöbb britre igazak: ilyen például az erős igazságérzet. A szüfrazsetteket említi, akik a louthi városháza vastraverzein függeszkedve harcoltak az igazukért. Ami tulajdonképpen mindannyiunk igaza volt, még ha ezt nehezen látták is be azok, akiknél a hatalom volt. Stuart szerint az EU-pártiak többsége épp emiatt nem tudja elfogadni a Brexit megszavazását: mert a tömeg olyasvalamit támogat, ami egyszerűen nem igazságos. Unfair.

Sorjáznak a hírek, allergiás roham miatt meghalt valaki, mert nem tüntették fel az összetevők közt a tejet egy pékségben; Kanye West bohócot csinál magából a Fehér Házban; II. Erzsébet kitüntetéseket ad át. Minden olyan átlagos. Kisvártatva azt mondja Stuart, nagyon örül, hogy jöttem. Hát én is örülök, mondom, épp megköszönném, hogy vendégül látnak, ám ő folytatja: amellett, hogy szívesen lát, azért örül, mert a látogatásom által rájött valami nagyon fontosra. Hogy őneki bizalmi viszonya van a BBC-vel. Megbízik benne. Nem keresi a mögöttes tartalmat, csak ül a kanapén, és tudja, hogy a valóságot látja. Nem kell kapcsolgatnia. Ő eddig erre sohasem gondolt, erre a kényelemre, ez csak úgy volt; most viszont rájött, hogy ez lehetne másként is – és micsoda rideg világ lenne az, amelyikben folyamatosan azt kellene figyelnie, hol akarják átverni. Egyáltalán: honnan tudná egy idő után, kinek hihet?

Az, mondom Stuartnak. Ridegnek rideg.

Ezután sokáig nem szólunk semmit. Én az igazságérzeten gondolkodom. Hogy van-e még egyáltalán, és ha van, vajon mire elég. Csak a BBC duruzsol, bámulunk bele a villódzó fénybe, és jobbnak látjuk, ha hallgatunk.