Hajléktalan-törvény: még béke van a kiserdőkben

- Eszükbe ne jusson bemenni! Várjanak, bedudálok! Tudják, a kutyák miatt – állít meg a kaposvári Búzavirág-garázsváros melletti kiserdőbe vezető ösvény előtt Boncz Edit hangja.

A Kutyatár Természet- és Állatvédő Egyesület vezetője ezután akkurátusan megnyomogatja a kürtöt, mire előbb éles ugatás hallatszik, majd feltűnik a sűrűből két férfi. Boncz Edit régi ismerőse a kiserdőben élő hajléktalanoknak. Jó kapcsolatukat bizonyítja, hogy október 15-én, amikor életbe lépett az új hajléktalantörvény, körbetelefonálta a somogyi megyeszékhely szociális intézményeit és hivatalait, hogy bizonyosságot szerezzen, nem rombolják le a tíz fős társaság otthonait.

Merthogy a fedél nélküliek egy csoportja az elmúlt fél évtized alatt szépen berendezkedett a lakótelep garázssora mögötti fás területen. Miután gazdáiknak hála némi szimatolással és bizalmatlan morgással megússzuk a megismerkedést a kutyákkal – az egyik staffordshire terriert még a Kutyatár vezetője is nagy ívben kikerüli –, rácsodálkozunk a tisztáson kialakított kis lakótelepre: az épületek a hetvenes években simán megállták volna a helyüket kiskerti vityillóként, de sok horgász még ma is csettintene, ha ilyen kunyhója lenne valamelyik halastó partján.

- Jó, mi?! – büszkélkedik Ónodi István, amikor a padlólapból épült, hungarocellel szigetelt, belül lambériázott falú, így tíz négyzetméteres építmény tetején kiszúrjuk a napelemet. – Erről megy a lámpa, a magnó meg a számítógép. A tévét sajnos nem bírja el, a fridzsidert pedig aggregátor működteti.

Belépve az apró házba a meleg mellett a tisztaság tűnik fel először. Előbbiért egy fával megrakott vaskályha felel, utóbbi a tulajdonos műve. Ónodi István öt éve hajléktalan, ahogyan röviden elmeséli, széthullott a családja, ő pedig az utcán találta magát.

- Nem akartam elhagyni magam, csak mert elvesztettem a tetőt a fejem fölül – magyarázza. – Mindvégig dolgoztam, csak hát a keresetemből nem tudtam albérletbe menni. Ezt viszont fel tudtam építeni, még ha évek alatt is.

Nagyjából százezer forintot költött a falakra és a szigetelésre, az ablakok, a bútorok és a többi berendezés lomtalanításnál került a kiskocsijára. Napközben egy városkörnyéki vállalkozó erdejében dolgozott, munka után és hétvégeken pedig a házát eszkábálta: minden szöget és csavart maga vert a helyére. Társaival udvari vécét is épített – igazából csak a víz hiányzik nekik, mert azért a lakótelep játszóterének ivókútjáig kell gyalogolni, télen pedig még messzebb, a hajléktalanszállóra.

– Egy kempingsátorral kezdtem, abból lett ez a ház – mondja Orsós János is. A rinyakovácsi férfi húsz éve él az utcán, illetve jó néhány esztendőre beköltözött át a régi hajléktalanszállóra. Amikor azonban jó néhány éve lebontották az ipartelepen álló fabarakkokat, s felépült az új, modern szálló, visszatért az utcára. – Nem embernek való hely az – állítja. – Sokkal kisebb, mint az előző, drágább is, meg aztán nem kutya vagyok, hogy a földön aludjak. Másutt viszont nemigen jut hely. Például a női rész csak tízfős, pedig csak én ismerek vagy harmincat, aki az utcán él.

Orsós János is ugyanabban az erdőben dolgozik, mint szomszédja, harmadik társuk, Zoltán viszont a városgondnokság egyik kukásautóján.

- Csak a kocsitársam és a közvetlen főnököm tudja, hogy hajléktalan vagyok – indokolja, miért nem mondja meg a teljes nevét. – A többiek nem vették még észre.

Pedig a középkorú férfi már huszonöt éve az utcára került, igaz, akadt időszak, amikor olyan munkahelyen dogozott, hogy megengedhetett magának egy szerény albérletet. Egy éve viszont ismét fedél nélkül maradt.

- Egyből idejöttem, tudtam, hogy itt már építkeztek néhányan – magyarázza. – Ami kevés pénzem volt, mind beletettem ebbe – mutat körbe. Merthogy neki nemcsak kis háza, de zárt tárolója is akad, melyben a mosógép és a szerszámok kaptak helyet. No és egy lakókocsija, melyben az élettársa él. Az asszony még nem ért haza a munkából, így a kocsi most ideiglenes kutyaházként szolgál, oda zárták be a kutyaőrség „parancsnokát”, egy rottweiler-bernáthegyi keveréket.

- Jobb így – jegyzi meg sokat sejtetően Boncz Edit, akitől megtudjuk, az összes kutya be van oltva, s mindnek rendben van minden papírja.

- Ha nem így lenne, már a kutyák és mi sem lehetnénk itt – bólogat Orsós János. – Viszont úgy néz ki, maradhatunk.

Erre pedig mi bólogatunk egyetértőn, hiszen jogvédők szerint a hajléktalantörvény csak a közterületen fedél nélkül élőkre vonatkozik. Fedél pedig itt akad, a tisztáson éppenséggel öt kis épület áll, s tízen laknak bennük. És persze mindannyian megkönnyebbültek, amikor a törvény életbe lépést követően kiérkező rendőrök nem szólították fel őket, hogy kezdhetnek pakolni.

- Először egy kicsit megijedtünk, mert hatan jöttek, a kutyák miatt felhúzott pisztollyal – meséli az egyik férfi, aki a hátsó házakból óvatoskodott elő, és inkognitóban akar maradni. – De nagyon normálisak voltak, körülnéztek, s azt mondták, ha úgy marad minden, mint eddig, azaz nem zajongunk, nem szemetelünk, és a kutyákra sem lesz panasz, nem kell elmennünk.

- Viszont más már nem jöhet ide – szól közbe Ónodi István. – Ez a hely már betelt.